Nagy Sándor, 1.
| A babiloni táj üres; az alkony |
| ragacs a friss makedón levegő |
| után. A sátorban boroznak, hosszú |
| asztal mellett. A középen, ez ő. |
| A nap nem tudta homloka fehérjét |
| kiszívni. Égszínkék madárszeme |
| nagy és merev. Az ajka kissé nyitva |
| s piheg, mint máskor is. Szemközt vele |
| Hepháisztion, ki hozzá hasonlít, |
| csak még szebb és még szőkébb a haja: |
| bűvös tükör, kiben önmagát látja, |
| mikor belenéz nappal s éjszaka. |
| Isznak. Másként hogy tudnák elviselni |
| fiatalságukat s a végtelen |
| győzelmeket? Dicsőségről beszélnek, |
| de senki sem mond semmi lényegest. |
| A lényeg ő. Itt bent mind őt imádják, |
| mint kint a katonák; varázsa már |
| a Balkántól a Hindukusig ér fel, |
| ahogy akarta. Néki nincs határ. |
| Miért? Zsenije, bátorsága számít? |
| Hogy jó volt, vagy rossz, az fel sem merül. |
| Három évezred világhódítói |
| közt ő maradt meg csak sértetlenül – |
| megrohadtak mind: Szánherib, Hulágú, |
| a sakálhangú Hitler, Szolimán, |
| Rámzesz, Timúr, Dzsingisz, Sztálin, a sintér – |
| Sándor márványa nem törik. Feláll |
| az asztaltól s izzadtan a dermesztő |
| hegyi patakba ugrik fürdeni. |
| A társai aggódnak. Pedig tudják, |
| hogy a haláltól sem kell félteni. |
|
Nagy Sándor, 2.
| Miért indult világhódító útra? |
| Hogy elkerüljön végre szörnyeteg |
| anyjától? Vagy hogy hírneve felérjen |
| Fülöp királyéval, kit megvetett? |
| Aligha. Vagy azért, amit Isszoszból |
| írt Dáreiosznak: hogy most bosszút áll |
| a perzsákon? De volt-e szükség erre |
| százhatvan évvel Máráthón után? |
| Vagy úgy igaz, ahogy ő maga mondta: |
| a szenvedély hajtja, hogy túltegyen |
| Ákhillészen és oly nevet szerezzen, |
| mint előtte s utána senki sem? |
| Vagy ezt is a történetírók adták |
| szájába? Mert másként ki érti meg, |
| hogy a maroknyi sereggel elindult |
| népek, folyók, sivatagok, hegyek |
| s két földrész ellen? Lehetett-e józan? |
| Félisten volt-e kívül és belül, |
| őrült kamasz, ki élvezte, hogy néki |
| a lehetetlen folyton sikerül? |
| ugyan ki tud egy világbirodalmat |
| maga előtt úgy rugdosni, akár |
| a rongylabdát, ha számba vette egyszer, |
| hogy mi az élet és mi a halál? |
| Vagy a kíváncsiság vitte utazni |
| az Indusig? Kaland volt az egész, |
| s azért harcolt csak, mert útját elállták? |
| Vagy mindez téves, s Arisztótelész |
| volt felbujtója, mikor kioktatta |
| még otthon, hogy a földtányér kerek, |
| s India túlsó partján van a széle? |
| Ezért nyomult-e előre kelet |
| felé, míg katonái nemet mondtak, |
| hogy végül mégsem érje el, amit |
| akart: hogy a föld legszélén a semmi |
| fölé lógassa hosszú lábait? |
|
Cicero, 1.
| Ha szólt, szájából vízesés dübörgött. |
| Nem hallottak Rómában soha még |
| hozzá hasonlót. Az esküdtek lázba |
| jöttek szavaitól, habár felét |
| sem értették. S hogy kezdte el, hány szálat |
| sodort és bontott, ha szónoklatot |
| tartott a szenátusban, hogyan érvelt |
| és hány övalatti ütést adott |
| az ellenfélnek! S nem szavakkal játszott: |
| mindjárt kész mondatokat pörgetett, |
| dobált fel és kapott el, mint a zsonglőr, |
| s mindezt egy nyelven, melyen nem lehet |
| ilyet csinálni s amelyet ő gyúrt át |
| rögtönzés közben. Derűt vagy vihart |
| keltett, undort és szánalmat, ha kellett, |
| vagy sírást; játszott hallgatóival, |
| ismerte őket; és ha végső érvre |
| volt szüksége, felmagasztalta a |
| republikánus erényt, melyben senki |
| sem hitt már; legkevésbé ő maga. |
|
| Kár, hogy szerette a pénzt s hogy tógája |
| ambícióval volt térdig tele. |
| Ez vitte őt Pompeius hálójába, |
| hol parancsra kellett védenie |
| a triumvir bitang híveit, mindig |
| sikeresen; és ilyenkor, mivel |
| undort kapott, vidéki villájába |
| vitette magát rabszolgáival. |
| Gyors nézéssel a lelkiismeret |
| párás tükrére, leült s nekilátott |
| az írásnak. Lelket, témát és stílust |
| cserélt azonnal. Filozófiáról |
| s oly sok mindenről írt, őszintén, kurtán, |
| s érdekesen, nagy pofa s ünnepi |
| maszlag nélkül. Bocsáss meg Cicerónak. |
| Olyan sokat köszönhetünk neki. |
|
|
Cicero, 2.
| Több mint ötven beszéde, számos könyve |
| s levele élte túl; nem ismerünk |
| a fáraóktól Petrarcáig senkit, |
| kiről akár tizedannyit tudunk, |
| mint Ciceróról, ami nem előnyös |
| számára mindig. Törtetéseit |
| el kell néznünk, hiszen közpályán mozgott, |
| s mohóságát, amellyel vagyonát |
| szerezte, meg hogy háztulajdonos volt, |
| méghozzá rozzant s bűzös bérkaszárnyák |
| gazdája, hol prolik laktak százával |
| s nem éppen ingyen. Megbocsátanók |
| azt is, hogy egyik háza összeomlott |
| (ami Rómában nem volt ritkaság), |
| ha meg nem írta volna, hogy azonnal |
| a hely színére vitette magát |
| – hordszéken persze – és ott sztoikus |
| nyugalommal szemlélte anyagi |
| kárát és pont. Mert más nem érdekelte, |
| a legkevésbé az áldozatok |
| bérháza romjai alatt. Holott |
| minő orációt vághatott volna |
| ki ex abrupto épp ő, az igazság |
| lovagja, a szegények gyámola! |
| Vagy jogtalanul vádolom? Nem volt-e |
| ez a brutális önzés általános |
| Rómában? És mint láthatott ezen túl, |
| mikor korán túl nem lát senki sem? |
| Nem így van? Avagy talán felemelte |
| szavát Szókrátész a rabszolgaság |
| ellen? Hol itt a mérce, mikor minden |
| megváltozik? Ha kezembe veszem, |
| amit húszéves fejjel írtam, kiver |
| a jéghideg verejték. Mennél többet |
| gondolkodom, annál kevésbé értem |
| a más ember s a magam dolgait. |
|
Petronius
|
Vizinczey Istvánnak
| Miért rajongok érte ötven éve? |
| Mert átbeszél hozzám egy elmerült |
| világból, mintha rég halott barátok |
| szólítanának. Mert olyan sokat |
| tanultam tőle. Mert még azt is tudta, |
| hogy a birtoklásnál százszor nagyobb |
| gyönyör a puszta létel. Mert szerette |
| az életet, de nem ragaszkodott |
| hozzá. Mert a legrosszabb körülmények |
| között is rögtön paradicsomot |
| varázsolt maga köré. (Recsken többször |
| is megpróbáltam utánozni őt.) |
| Rajongok érte, mert oly elegánsan |
| jegyezte fel egy haldokló világ |
| pénzhajhászását s ordenáriságát, |
| az emberek szeretkező dühét |
| (ha a szellem elhal, a nemiszervek |
| triplán működnek még egy ideig), |
| a költőket s szobrászokat, kik új |
| kifejezést kerestek, bárha nem volt |
| mit kifejezniök; a gazdagok |
| és a hatalmasok meghülyülését, |
| melyet nem vettek észre – s ehhez még fényt |
| s derűt adott, meg szépséget, pedig |
| jól tudta, hogy a kapukat s ajtókat |
| elállja a sötétség oszlopa. |
| Irigylem őt, mert nem borzongott ettől, |
| nem öltött hősi pózt s óbégatott, |
| hogy jönnek a barbárok, álljunk ellen; |
| nem akadt úgysem, aki ellenáll. |
| Irigylem, mert nyugodtan tudta nézni |
| a pusztulást; élvezte is talán, |
| mert izgató volt; igényt önmagával |
| szemben táplált, nem a történelem |
| menetével. Erősebb volt minálunk, |
| hisztériás moderneknél, akiknek |
| nehéz az élet s nehéz a halál: |
| őnéki mind a kettő könnyű volt. |
|
Seneca
| A Satiricon Eumolpuszában |
| ráismersz ott, hol elmondja nemes |
| szónoklatát szobrászatról, erényről, |
| s közben a taknyos Gitónnal szemez. |
| Ilyen volt? Ilyen. S mégsem. Nála jobban |
| nem kormányozta el Rómát soha |
| még senki. (Tacitus is tanúsítja.) |
| De mint állt össze roppant vagyona? |
| Kormányzásból. Előtte száműzött volt |
| s szegény. Utána bankettet adott, |
| amelyen ötszáz elefántcsontlábú |
| citrusfa asztalon tálaltatott. |
| De nézzük inkább a Moráliákat, |
| s a százhuszonnégy híres Levelet! |
| Míly kalauz kísér a Sztoá zordon |
| szirtjére! Majd karonfog s elvezet |
| Epikúr lugasába. És hány érvet |
| tud a bujaság ellen! Mily szerényen |
| s tömören ír! Mily meggyőzően buzdít |
| bölcs mérsékletre és a jóerényre! |
| Épp ő, ki lányok után fiúcskákat |
| kerített Nerónak s védőbeszédet |
| szerkesztett a dühöngő szörnyetegnek, |
| amikor az szülőanyjával végzett. |
| S mégis – ki értekezett nála jobban |
| az erkölcsről, amelynek nem volt őre, |
| s a tisztességről? És hogyan láthatta |
| oly tisztán azt, mi hiányzott belőle? |
| S miért van az, hogy Epiktétosz, Zéno, |
| Szókrátész vagy Epikúrosz tudtak csak |
| úgy élni, ahogy tanítottak, s Róma |
| moralistái messze lemaradtak? |
| S mégis, ők vannak közelebb mihozzánk. |
| Ha felnéztünk a régi görögökre, |
| nézzünk le aztán magunkra, kik mindent |
| a rómaiaktól kaptunk örökbe. |
|
Draktulf
| Draktulf, Ragwulf? Hogy mondták vizigótul? |
| Azt tudni csak, hogy szőke, szép s nagyon |
| magas kamasz volt s medvebőr sátorban |
| aludt szüleivel a Balaton |
| nádas végén. Nem hallott kőházakról, |
| sem falvakról; absztrakt fogalmakat |
| sem ismert és azt hitte, hogy mindenhol |
| mocsárvilág terjeng az ég alatt. |
| De egy nap a szomszéd törzsfőnök érte |
| küldött; karddal, pajzzsal szerelte fel; |
| s vele meg ötven fiatallal útnak |
| indult, át sok mély erdőn s nagy hegyen, |
| titkos csapásokon és mindig éji |
| csendben, addig, míg balválluk megett |
| kivirradt. Aztán, egy reggel, Ravenna |
| alá értek, hol a barbár sereg |
| hadrendben állt a réten. Nékik mindjárt |
| az első sorban nyitottak helyet. |
| Vezetőjük ekkor a napban fürdő |
| bástyákra mutatott s így szólt: „Ez itt |
| az ellenség fővárosa. Bevesszük, |
| s kardélre hányunk minden rómait.” |
| A várfal piszkossárga volt s romos. |
| Mellvédjén néhány sisakos, unott |
| katona. Feljebb oszlopcsarnok, mélykék |
| szökőkút, kerek templom, ciprusok, |
| és egy mezítlen Vénusz márványszobra, |
| melyet megkímélt eddig valahogy |
| a papok dühe. Draktulf az istennő |
| mellét nézte, hol ezüst csillagok |
| szikráztak. Társai öklüket rázták |
| a vár felé. Ő mindjárt tudta, hogy |
| odatartozik. Folyton nézte. Térde |
| lazulni kezdett. Mindjárt összerogy. |
| Ínyéből kristály vízesés szakadt |
| mellébe. Mézgás, görcsös izgalom |
| lüktetett ágyékában. Még az éjjel |
| a védők közt állt, fönn a várfalon. |
|
Versmondók
| Romházak füstös pincéiből másztak |
| elő, leomlott traverzek alól, |
| az éjszaka klepetusával vállon |
| s némán, mert Gergely pápa üldözött |
| minden pogány emléket. Így osontak |
| a gyom-felverte Forumhoz, ahol |
| tört márványoszlopok közt botladoztak |
| és „dicsértessék” helyett „áve”-vel |
| köszöntötték egymást. Mély bokrosok közt |
| a szombatéji megszokott helyen |
| félkörben ültek – harmincan talán |
| vagy harmincketten Róma nyolcezer |
| lakójából. Az egyik öregember |
| az Aeneis-ből ötszáz sort tudott |
| betéve; a másik, fiatalabb |
| tizenkilenc ódát Horatiustól |
| meg egy Catullus verset. Váltakozva |
| álltak fel és szavaltak. Hallgatóik |
| elbűvölten figyeltek: volt olyan, |
| aki könnyét törölte vagy mosolygott |
| az élvezettől, bár a sokszor hallott |
| szöveget csak helyenként értették meg |
| zsugorodott szókincsükkel. Utána |
| felálltak és megveregették a két |
| írástudatlan, vagy tizenhat éves |
| fiú vállát, akik már betanulták |
| a verseket, s továbbadják talán |
| a jövőnek, ha el nem viszi őket |
| nyomor, tüdőbaj, fekete halál. |
| Majd búcsút vettek egymástól s egyenként |
| indultak a baljós sikátorok |
| tövébe, ittasan a hallottaktól, |
| s izzadtan visszabújtak a romok |
| alá, utóvédjei a legyőzött |
| seregeknek: bajtársak; rokonok. |
|
Pang, a laikus
| Gazdag volt, nős s már több mint ötvenéves, |
| amikor megtalálta az utat |
| Buddhához. Nem kereste; laza lelki |
| tartás s a lassan ébredő tudat |
| vezették rá. Azonnal pénzzé tette |
| raktárait, házát, a kéjlakot |
| a dombtetőn és minden ingóságát |
| – Pangné eközben folyton jajgatott –, |
| s nem tartott meg, csupán két köteg bambuszt |
| s egy időtálló, szürke szamarat. |
| Megtanult úszni és csónakba rakta |
| a tízezer-huszonhat aranyat, |
| s a Jángce közepén felborította |
| ladikját, hogy a pénz kárt ne tegyen |
| másban, s mert Pangné asszony szerencsére |
| már elszaladt, ott mindjárt vizesen |
| kosárfonáshoz ült és meditálni |
| kezdett. Nagy ég, egyszerre mennyi jut |
| eszébe az embernek, ha nem nézi: |
| miből lesz haszna s nők után se fut! |
| Így vándorolt Pang mester csacsijával. |
| Ha hajnaltájt felkelt, a horizont |
| kék volt előtte akkor is, ha éppen |
| ólmos eső szakadt. Sohase font |
| többet, mint azt, amit el akart adni, |
| s annyit adott el, amennyi elég |
| volt rizsre és abrakra kettejüknek. |
| Csak akkor készített pár csodaszép |
| kosarat, ha a kolostorba készült, |
| hol tanulni szokott egy ideig. |
| Ha megálltak a kapunál, eszébe |
| jutott, hogy csacsija sokat eszik |
| s a szerzetesek szegények. Hát fogta |
| a szamarat s összehajtotta, mint |
| a papirost s köpenyujjába dugta. |
| Ha távoztak, elővette megint. |
|
IV. Pál pápa
| Szikár volt, szívós, körmönfont s kegyetlen. |
| Az inak arcán, mint a jól kicserzett |
| bőrszíjak. Ajka vén kancák szemérme. |
| Két skarlát orrlyuka lüktetni kezdett, |
| ha szólt. A lányok futottak előle. |
| Több asszony elvetélt, mikor meglátta. |
| Egy Caraffa, ki tízéves korában |
| szűz volt még! – Pap lesz – sóhajtott papája. |
| Hány konklávét ült végig! Hányszor nyomták |
| a tiarát egy-egy taknyos fejére! |
| De ő, kereplő csontváz, nyolcvanéves |
| rágós kísértet, várt. Bizton remélte, |
| hogy túlél mindenkit. Beteget színlelt, |
| s megválasztották. Hogy félt tőle Róma |
| s a fél világ! Most csipkés ágyban fekszik: |
| ez lesz a vég. Mellette gyóntatója. |
| – Szólj már! Megbántad-e, hogy intrikálni |
| sosem szűntél? Hogy gőgödben lenézted |
| Fülöp királyt és ránkhoztad hadával? |
| Vagy hogy több Kálvin-hívőt pörköltél meg, |
| semmint szükséges volt? – Ezt érdememnek |
| tudják be fent. De egyet szánva-bánok: |
| hogy nem festtettem a pucér testekre |
| Michelangelus freskóján nadrágot. |
| Bár a pokolban – nyögi – a pokolban |
| most vetkeztetnek… De a gyóntatópap |
| már nem figyel rá. – Absolvo te – mondja, |
| s feléje nyújtja a keresztet csókra. |
| Pál pápa most önmagát látja: ott áll |
| tüzes kondérban, Kálvin János mellett. |
| Sovány vigasz! Az ördögök a lángot |
| szítják és trágár nótát énekelnek. |
| – Jaj, édes Krisztusom, segíts! – Nagy kínnal |
| lassan oldalvást fordul a feje. |
| Rányomja tikkadt ajkát a keresztre |
| s feljajdul. Mint a keserű epe. |
|
Kálvin
| A homloka szép síma volt, de nyirkos; |
| az orra hosszú, franciás. Neje |
| helyett hegyes szakállát símogatta, |
| amíg hullámot ondolált bele. |
| Az Úr – hirdette – az ember lelkébe |
| azért plántálta eleve a bűnt, |
| hogy aztán a poklokra küldje. Mindez |
| oly szörnyű volt, hogy hihetőnek tűnt. |
| Herélőkést szokott élesre fenni |
| álmában. Genfben gyors véget vetett |
| a bujaságnak. Elébb a költőket |
| csukatta le s a szerelmeseket, |
| majd azt, ki víg volt, nevetett meg tréfált, |
| ki könyvet olvasott, csinos ruhát |
| viselt vagy táncolt, pláne, ha a pecke |
| dagadni látszott a nadrágon át. |
| Íly balszerencse őt csak ritkán érte. |
| Mikor diák volt Párizsban – talán |
| már harminc éve – egy társát botozták |
| a College de Montagu udvarán. |
| A delikvens lócán feküdt s mezítlen |
| hátulját rázta a kíntól, ahogy |
| a vér felfröcskölt tejfehér húsából – |
| ő nézte és erekciót kapott. |
| Servet, akit az inkvizíciónak |
| adott fel, mégis nála keresett |
| védelmet, a bolondja! Lassú tűzön, |
| a domboldalban pörköltette meg. |
| Úgy, mint vasárnap templomba, poroszlók |
| terelték oda a népet, amíg |
| ő háza ablakában szimatolta |
| a füstöt s nyalta lila ajkait. |
| Paráznaság nem fért hozzá. Ágyéka |
| miért szökkent föl mégis s dugta ki |
| gonosz fejét? Ezt még Kálvin se tudta. |
| Rejtelmesek az Isten útjai. |
|
|