23. Tavaszi melankólia

A szomszédban még hajnali harmat csepeg a fákról.
A táncoslány gavallérját kikíséri a házból.
Az úrfi pénzes-zacskóját a lány markába önti.
A sövénynél szép paripa nyerít: urát köszönti.
Mosoly, csók, búcsú. A ficsúr felül a peckes lóra
s elvágtat. Üres a feje és mind a két zacskója.
Felsóhajtok és indulok. Mit hoz nekem a holnap
e földön, hol az emberek ilyen jól szórakoznak?
Se szerencsém, se örömem, se pénzem, se szerelmem.
Éjente a holdsugarak tűpárnája a mellem,
nappal vágyaim bunkóval vernek s kerékbe törnek
s állam alatt testem szagát hordom, mint a nyakörvet.
Ha nem nevelnek tizenhét évig, most felsivítanék,
mint a tücskök fejem felett a fák legfelső ágán.
Vagy tán még ezt se bánnám,
ha nem volnék ily ostoba, fiatal és ügyetlen,
és fojtogató, tavaszi vad melankóliámat
le tudnám néktek festeni ólomszürke színekkel.
De nem találok szavakat, akárhogy is igyekszem.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]