20. A hárfajátékos

A csengők hangja hangosabb, a csend lágyabb, a hó kemény s vágtáznak fenn a démonok a felhők szürke ménesén. Li Ping ilyenkor útra kel s megáll selyembe csomagolt hárfája mellett egy zsúfolt teremben, hol még sose volt. Hunyt szemmel, lassan s gondosan kicsomagolja hangszerét, keresztbefont lábbal leül s a fényes tölgypadlóra néz. Még vár. De mire? Hirtelen a huszonhárom húrba kap, csuklója eltűnik; figyeld inkább a hosszú ujjakat! Csend lett. A tarka legyezők nem csapkodják a levegőt, a hallgatók borzonganak, szívük nehéz lesz és meleg s pár percre most azt képzelik, hogy jobbak, mint amilyenek, kint türkiz színbe öltözik a bús december délután s megolvadnak a jégcsapok a kormányzóság kapuján. Az ajtónál, mikor kilép, egy fiatal lány várja minden városban. Arca nem látszik, csak duzzadt szája. Mosolyognak, de hallgatnak. Aztán úgy mennek a setét sikátorokban, hogy csak épp érintik egymás ujjhegyét. A szállásán Li Ping teát hozat, gyömbérbefőttet s mandulás-mézes szarvakat. Ott kinn a szél erősebb s az ablakon zizeg a fagy. A faszén-serpenyőnél egymás mellé telepszenek, úgy mint fivér és nővér. De később ő az ágyon ül, lábát keresztbe hajtja, az arca most is közönyös, de duzzad már az ajka, szemét lehunyja s míg Li Ho egyik versét dúdolja a takaró alatt a lányt lassan kicsomagolja. A sarokban fenn magasan a pisla falilámpa sercegni kezd és hirtelen színes lesz, mint egy páva. Hajnalodik. Kibújt a nap. Hótól porosak az utak. Koránkelők vonszolják kék, hosszan elnyúlt árnyékukat. Ilyenkor a szerelmesek elfordulnak egymástól. A csömör itt maradt velük, de hová lett a mámor? A nyakuk nyirkos és hideg. Alusznak, mint a hullák. Nem ez a kettő! Pilláik alól egymást bámulják s elmosolyodnak. Megesik, hogy ilyenkor Li Ping keze egész könnyedén odaér a lány kibontott, fekete hajához és a hajnali Kínán végig úgy hallani, mint hogyha hárfa pengene.