16. A Csáng Ping-i csatatéren

Cinóber sár a katonák húsa. Vérükből bronzvirágok nőnek a tankönyvben. Vértet, vasat, mindent elrágott egy ezredév. A jeltelen, mérföldes tömegsír felett emlékül semmi sem maradt, csak a farkasfog nyílhegyek. Felszedtem egyet. Két kehes gebét vezettem száron tar dombok és tört nád között, garnizonomtól távol. Kóró mint vörheny fáklyaláng; rövid nap, aztán izgatott, gyors alkonyat s hisztériás, vadul pislogó csillagok, merev szöcskék, gyomorgörcstől hápogó vadlibák, kegyetlen bogáncsok. Jártam fel-alá, két kantárral s a nyílheggyel kezemben. Később az ég padlásáról nyirkos felhő lógott le rám s lidérclángok gyulladtak fel az ösvény mindkét oldalán. Leguggoltam és boromat kiöntöttem a meztelen agyagra. Azt gondoltam: így talán kiengesztelhetem a háromszázharmincezer katona lelkét, kiket itt elevenen temettek el. Aztán forgószél érkezett s elfújta a lidérceket. Ki verset ír, az vért okád. Másnap, hazafelé menet, a Déli Kapu elején egy, vagy tízéves kisgyerek elémállt kócos pejlován és elkérte a nyílhegyet.