15. Ping városa alatt

Állunk a strázsán s éhezünk. A hó éjente kőkemény s a hold ezer mérföldhosszan fekszik a Nagy Fal tetején. A puszta szele eltöri a kékfürtös bakák haját és szétszaggatja a tatár ellenség messze kürtszavát. A felhők reggel súlyosak, ólomszürkék és rondák. Elfekszenek Ping városán. Azt hinnéd, agyonnyomják. Az őrmester parancsot ad: siessünk fel a falra. A kokonori műutat a horizont felfalta. Nézzük a havat, mely vakít és a nomádok sátrait: a sátrakon túl vége van ennek s a másvilágnak is. Aranysárkányos zászlaink megkoptak a piszokban. Fagyott törek az utakon. Félholt gebék nyihognak. Szablyámat faggyúval kenem. Pengéje már nem villan. Filigrán, hosszú fuvolát fújunk kék sátrainkban. Esténként a bástyán lesem az eget. Egyik negyede skarlátpiros, akár a tűz. A másik három fekete. Ki volt az őrült, aki ezt a várost építette? kérdezgetjük a tisztektől, de nem tudja egyik se. A beteg hazavánszorog, ha bírja. Újak jönnek helyébe. Mi meg maradunk, mert itt meghalni könnyebb.