14. Elhagyott palota

A kerti út két oldalán nyolc porcelán oroszlán. A skarlát ajtók szárnyait belepte a borostyán. A termekben ezüst homály: hegyikristály közt járok. A koromfekete falon hímzett ezüst sárkányok. A függönyben rossz szellemek laknak. A vízióra megállt. A karszék közepe kiborult a padlóra. Az aranybrokát takaró a nagy narancsfa-ágyon sértetlen még. Egész közel megyek hozzá s megállok, amíg érzem az illatot: parfűmös, ifjú testek szagát. Magamba szürcsölöm s mindjárt szédülni kezdek. Kegyvesztett ifjú hercegek éltek pár napig itten. Egy-egy gyönyörű táncoslányt küldtek le mindegyikkel. Lakkos, fekete fogaton érkeztek ide déltájt. Szakácsok s szolgák sorfala közt roppant páva sétált eléjük, míg a katonák a kastélyfalnál álltak és lesütötték szemüket. A kis cédrus-ládákat maga a hadnagy hozta be, egyenként és vigyázva, hogy tűnt táncosnők rizsporát ne verje fel a lába. Estére aztán húsz zenész játszott a paraván mögött. A lány szoknyája áttetsző selyemből volt, akár a köd, szemöldöke kék tus-vonás, a felsőteste meztelen, s miközben táncolt, mosolya végigsepert a hercegen, az meg székén keresztbefont lábakkal ült, mint Buddha és visszamosolygott reá, bár a végét is tudta. Éjfélkor még megnézték az ablakból a Göncölt, majd selyemszoknyájából a lány tekercset göngyölt s a festett mennyezetre dobta fel. Nem esett le: kibújt a háztetőre és felhő lett belőle. A gyönyörtől lihegtek az éjben mind a ketten: a kisasszony szelíden, a fiú hevesebben, majd a lány kakasszóra azt súgta, hogy aludna, de a hercegnek nem volt többé aludni nyugta. Így töltöttek el három éjet, de soha négyet, mert ágyukhoz negyednap a foglárhadnagy lépett. A fiú felkelt s indult, a táncoslány húzódott, míg megmondták: nem szülhet a hercegnek utódot. Kinn épp akkor hasadt meg a lazacszínű hajnal, már várt rájuk a hóhér a lazacpiros karddal, mindketten leguggoltak a köves kerti útra s fejeiket a hadnagy a bokrok alá rúgta.