11. Hán Jü irodalmi államtitkár és Huáng-fu Si főcenzor meglátogatnak és verset rendelnek tőlem

Ruháik selyme kékeszöld mint az újhagyma levele. Nem tűvel, de a jégmadár tollával varrták. Fekete lovaikon aranygyűrűk csilingelnek és gyöngyszemek remegnek nyergeik alatt. Kapumhoz ért a körmenet. Most állnak meg az udvaron. Urak, lakájok, paripák, mind engem néz. Fejük felett színezüst dicsfény-karikák. Lojángból jött e két zseni, suttogja a szomszédnép, ők hordják keblükben az ég huszonnyolc csillagképét. Mindkettő rímes prózát ír. Lefestik a világot és kijavítják azt, amit az Isten elhibázott. Hozzám szólnak. Szegény diák, remegni kezd a lábam s elpirulok szemöldököm sas-szárnya árnyékában. Tört nádnak gondoltam magam. A tikkadt földön fekszem, de tán a párás szél alatt felszökkenek ezegyszer. Szerénységemet eldobom. És bírom majd erővel meg ésszel is. Kígyó vagyok, de sárkány lesz belőlem.