9. Október II.

Az ég olyan most, mint a víz. A sárgarigó néma. A pókok éhes ajkai közt elfogyott a cérna. A bujdosó azt képzeli, hogy háza áll előtte a fák mögött. Sóhajtozik s rádől az esti ködre. A temetőben szellemek ülnek le minden sírra. Az özvegyasszony, ha öreg, szemét veresre sírja, ha fiatal, fog egy kamaszt s megnézi: hányszor bírja. Akad, ki erről mit se tud, de akad, ki megírja. Az eresz alól démonok lesnek rám: papírvékony farkas-fülük folyton mozog. Szájuk szederjes vérfolt. Leültem a tornácomon, előttem egy pohárka bor és ezt a verset álmodom. Köröttem szürkeség s nyomor, de függőlámpám a falon kigyúlt, mint egy virágcsokor.