1. Ne ültess fát
| Ne ültess fát. A kerti fák árnyéka fojtó és nehéz. |
| Füved haja kihull. A lomb mögött démon tanyázik. |
| Aludj a kristály hold alatt egy ablakban, mely délre néz |
| s magánosan. Az egyik ősz olyan, akár a másik. |
|
2. Május eleje
| Beért a tavasz. Odafenn harmattal teli spongyák |
| minden reggel a kék eget fényesebb kékre mossák. |
| Az ajtókban tüll-függönyök lebegnek: a függöny mögött |
| test-nélküli, kecses kezek a legyezőkre vadlibát, |
| kacsát és sárkányt festenek. A bambuszágyak hidegek, |
| mint a márványpad ősszel. Légy óvatos a nőkkel. |
| A lányok meg az asszonyok is jól vigyázzanak, nehogy |
| selyemkabátjuk ujjait a szélben ottfelejtsék. |
| A búza érik. Illata édes mint a verejték. |
|
3. A fiatalember éneke, ki atyja gyilkosát keresi
| Otthagytam szülőfalumat, mentem a hegy s az ég fele. |
| Karom kemény: egy felleget is kettészelhetnék vele. |
| Csáng-ánban, ifjú lovasok közt leltem otthont. Lihegek |
| a bosszúvágytól s vad vagyok, mint a tigris s a kikelet. |
| Reggel megnézem kardomat és örülök: milyen szép éles, |
| de este elszomorodom, hogy a pengéje még nem véres. |
| Ha rátalálok, négy napig gyönyörködöm, mint jajgat s reszket, |
| míg átvágom nyakát. Aztán leülök s meditálni kezdek. |
|
4. Liáng herceg terasza
| A herceg kastélya az ég közepén áll és szilvakék. |
| Van tágas kertje és tava. A Göncöl minden éjszaka |
| fürdőt vesz benne. Teraszán tömött sorfalban porcelán |
| sárkányok. Zöld rizspor terem mindegyik kerti levelen. |
|
| A bort gongszóra issza, míg magasra küldi nyilait. |
| Tigrisbundát hord, min haránt vércsíkok futnak s kacagányt. |
| Hajnalban s este felzokog, mivel az égbolt elforog |
| s pányvára fűzte a napot, hogy kőkemény, fiús húsát |
| meg ne poshassza az idő s örök legyen az ifjúság. |
|
| Hiába. Mozog a világ. A késő hibiszkusz virág |
| bimbója alvadt vérdarab. Lilára festi majd a fagy |
| és az esők a mocsarak nyálaszöld, álmos vizeit |
|
|
5. Alkony I.
| Hajnal előtt s alkony felé a föld fái lehülnek. |
| Egy perc: s a borozók ínyén ecetes lett az ünnep. |
| A vízparton fehér homok meg ametiszt patkónyomok. |
|
6. Alkony II.
| Fiatal halász ül a parton. Csodás fogásról álmodik. |
| Az est madara csattogtatja nagy, galambszürke szárnyait. |
| A krokodil mögött a tiszta tóvízben tüllfátyol marad. |
| A fátyol mellé gyöngynyakláncot köpnek a bugyborgó halak. |
|
7. Hangosan mondd e versemet
| A Déli Szél elhord minden hegyet. Ha a föld sík lesz: |
| Isten szolgája vedret fog s leönti tengervízzel. |
| Fiatal vagyok még nagyon. Borzongok, de nem félek. |
| Hány ember él e földön még, míg nem lesz földi élet? |
|
| A kék lovak sörényében apró ezüstpénzt vernek |
| a démonok. Tavasz van. Zöld tömjént fújnak a kertek. |
| A szép hárfáslány arcomat lazac ajkához húzza. |
| Hol járt a lelkem, mielőtt beleszorult a húsba? |
|
| Azt mondom Tang kormányzónak: lassan, uram, a testtel: |
| a borivás nem mesterség s lángésznek nem kell mester. |
| Finom színekkel dolgozom; a holtak ingét festem; |
| s ami kevés borom terem, azt nem magamba töltöm, |
|
| A vízióra cseppjeit hallom, de még nem hallgatom. |
| A futó időt kergetik gyémántból csiszolt sarkakon. |
| Húsz éves és pimasz vagyok. Nem értem, hogy csak romfalak |
| s lyukak vannak. És lázadok, mert pusztulnak a városok |
|
|
8. Október I.
| Az éji égen a Tejút mentén didergő csillagok. |
| Nyeregből száll a szél, gyorsan összeszed minden illatot, |
| felül és nagylassan tovább baktat patkótalan lován. |
| Üvegpálcás eső pereg szüntelen. Barna levelek |
| tyúktolla közt kiáll a vadgesztenyefa válla |
| vizesen s szurokfeketén. Sárgul a fű szakálla. |
| A pókok hálóik mögött pillét és legyet esznek |
| egész nap, míg felszáll a köd s kiderül végre este. |
| Éjfél után felébredsz és sétálni mégy az útra, |
| hol egyenest szemedbe lóg a Göncöl görbe rúdja. |
|
9. Október II.
| Az ég olyan most, mint a víz. A sárgarigó néma. |
| A pókok éhes ajkai közt elfogyott a cérna. |
| A bujdosó azt képzeli, hogy háza áll előtte |
| a fák mögött. Sóhajtozik s rádől az esti ködre. |
|
| A temetőben szellemek ülnek le minden sírra. |
| Az özvegyasszony, ha öreg, szemét veresre sírja, |
| ha fiatal, fog egy kamaszt s megnézi: hányszor bírja. |
| Akad, ki erről mit se tud, de akad, ki megírja. |
|
| Az eresz alól démonok lesnek rám: papírvékony |
| farkas-fülük folyton mozog. Szájuk szederjes vérfolt. |
| Leültem a tornácomon, előttem egy pohárka bor |
| és ezt a verset álmodom. Köröttem szürkeség s nyomor, |
| de függőlámpám a falon kigyúlt, mint egy virágcsokor. |
|
|
10. Őszi dal
| Sivít a tücskök hangja, mint mikor selymet sodornak. |
| Kéjvágyó vagyok, fiatal s félek, mit hoz a holnap. |
| A jéghideg tükör előtt vizsgálom magam meztelen: |
| kezemben papírlap, mire verseket fest az ecsetem. |
|
| A molyt, a szút, a férgeket hogy kergetem el innen, |
| melyek húsomba lyukakat rágnak meg könyveimbe? |
| Az idő tajtékos lovon vágtázik. Hol vár rám az út |
| szélén száz kimonós leány s a kimonótlan abszolút? |
|
| Azt mondják: mindent szétverek, amihez hozzáérek |
| s hogy kegyetlen az ifjúság. Nincsen testvéri lélek, |
| ki keservemben osztozik. E versből is, mit kezem ír, |
| ezer év múlva hamu lesz, véremből vadzöld klorofil. |
|
|
11. Hán Jü irodalmi államtitkár és Huáng-fu Si főcenzor meglátogatnak és verset rendelnek tőlem
| Ruháik selyme kékeszöld mint az újhagyma levele. |
| Nem tűvel, de a jégmadár tollával varrták. Fekete |
| lovaikon aranygyűrűk csilingelnek és gyöngyszemek |
| remegnek nyergeik alatt. Kapumhoz ért a körmenet. |
| Most állnak meg az udvaron. Urak, lakájok, paripák, |
| mind engem néz. Fejük felett színezüst dicsfény-karikák. |
|
| Lojángból jött e két zseni, suttogja a szomszédnép, |
| ők hordják keblükben az ég huszonnyolc csillagképét. |
| Mindkettő rímes prózát ír. Lefestik a világot |
| és kijavítják azt, amit az Isten elhibázott. |
|
| Hozzám szólnak. Szegény diák, remegni kezd a lábam |
| s elpirulok szemöldököm sas-szárnya árnyékában. |
| Tört nádnak gondoltam magam. A tikkadt földön fekszem, |
| de tán a párás szél alatt felszökkenek ezegyszer. |
| Szerénységemet eldobom. És bírom majd erővel |
| meg ésszel is. Kígyó vagyok, de sárkány lesz belőlem. |
|
|
12. A hódító tivornyázik
| Huáng Si-ti egész Kínát bevette. A szélrózsa nyolc |
| irányában szabálytalan hímtigris hátán lovagolt. |
| Kilenc láb hosszú kardot tart nyergében. Ha kihúzza: |
| egy villanás és színezüst az ég mélykék azúrja. |
|
| A múltat eltörölte, mert ő egy személyben Buddha, |
| Csuáng-cö és Konfucius. A jövendőt is tudja. |
| A történelmet átírják. Nem volt még jobb kezekben |
| a császárság. Nincs háború, aszály, sőt baleset sem. |
|
| A bronzsárkányok orrlyuka bort fröcsköl. Tivornyáznak |
| a hódítók. Az ablakok áttetsző lepkeszárnyak. |
| A flóták egész hangokat fújnak – késő az óra – |
| úgy mintha ősszel lágy eső csepeg a Tung-ting tóra. |
|
| A jáspis palota felett nem mozdulnak a fellegek, |
| havas hegylánc a főváros tetőin túl. Nagyot remeg |
| a császár serlege, ahogy borát szörtyögve issza. |
| A nyugvó teliholdra néz s ráordít: – „gyere vissza!” |
|
| A vízióra csak kotyog. Lenn a várudvar sárgás |
| macskakövein dübörög az első őrségváltás. |
| A falra festett zöld baglyok huhognak. Lidérc-kékek |
| a fénygyűrűk a gyertyákon, melyek most csonkig égnek. |
|
| A táncoslányok hattyúnak öltöztek. Átlebegnek |
| a termen, ki a teraszig. A déli szél meleg lett. |
| Tulipánszirom arcukon ólomkönnyek peregnek. |
|
|
13. Ne lépj ki házad ajtaján
| Kérdezhetsz: az ég nem felel. A föld sem. Tátott szája |
| vulkán. Tüzet meg ként lehel. Vagy omló homokbánya. |
| S mehetsz bármerre a kilenc kínai tartományba: |
| szitakötőszárny lelkedet kilencfejű szörny várja. |
|
| A nyártól tested olvad, a fagytól csontod megreped |
| s törik. Körötted vérebek szaglásznak és csaholnak. |
| Csak azt nem bántják, akinek fülében-ujján ékszerek |
| nőnek s ölén orchidea ágaskodik ágyék helyett. |
|
| Ha megnyergelem lovamat: kinn nincsenek, csak mocsarak, |
| kimérák fújnak rám hamut és nem lesz többé visszaút. |
| Huszonöt éves sem vagyok, de szemem alatt szarkaláb. |
| Mit tegyek? Inkább maradok s várom a halál angyalát. |
|
| Mi lesz könyvemmel, kérdezem. De az ég nem felel nekem |
| és mégha százszor kérdem is és mégha kőbe vésem is |
| e verset, akkor is tudom, hogy nincs itt irgalom, ahol |
| a másodpercek sarka jár gyorsabban mint a hangyaláb. |
|
|
14. Elhagyott palota
| A kerti út két oldalán nyolc porcelán oroszlán. |
| A skarlát ajtók szárnyait belepte a borostyán. |
| A termekben ezüst homály: hegyikristály közt járok. |
| A koromfekete falon hímzett ezüst sárkányok. |
| A függönyben rossz szellemek laknak. A vízióra |
| megállt. A karszék közepe kiborult a padlóra. |
| Az aranybrokát takaró a nagy narancsfa-ágyon |
| sértetlen még. Egész közel megyek hozzá s megállok, |
| amíg érzem az illatot: parfűmös, ifjú testek |
| szagát. Magamba szürcsölöm s mindjárt szédülni kezdek. |
|
| Kegyvesztett ifjú hercegek éltek pár napig itten. |
| Egy-egy gyönyörű táncoslányt küldtek le mindegyikkel. |
| Lakkos, fekete fogaton érkeztek ide déltájt. |
| Szakácsok s szolgák sorfala közt roppant páva sétált |
| eléjük, míg a katonák a kastélyfalnál álltak |
| és lesütötték szemüket. A kis cédrus-ládákat |
| maga a hadnagy hozta be, egyenként és vigyázva, |
| hogy tűnt táncosnők rizsporát ne verje fel a lába. |
|
| Estére aztán húsz zenész játszott a paraván mögött. |
| A lány szoknyája áttetsző selyemből volt, akár a köd, |
| szemöldöke kék tus-vonás, a felsőteste meztelen, |
| s miközben táncolt, mosolya végigsepert a hercegen, |
| az meg székén keresztbefont lábakkal ült, mint Buddha |
| és visszamosolygott reá, bár a végét is tudta. |
|
| Éjfélkor még megnézték az ablakból a Göncölt, |
| majd selyemszoknyájából a lány tekercset göngyölt |
| s a festett mennyezetre dobta fel. Nem esett le: |
| kibújt a háztetőre és felhő lett belőle. |
|
| A gyönyörtől lihegtek az éjben mind a ketten: |
| a kisasszony szelíden, a fiú hevesebben, |
| majd a lány kakasszóra azt súgta, hogy aludna, |
| de a hercegnek nem volt többé aludni nyugta. |
|
| Így töltöttek el három éjet, de soha négyet, |
| mert ágyukhoz negyednap a foglárhadnagy lépett. |
| A fiú felkelt s indult, a táncoslány húzódott, |
| míg megmondták: nem szülhet a hercegnek utódot. |
| Kinn épp akkor hasadt meg a lazacszínű hajnal, |
| már várt rájuk a hóhér a lazacpiros karddal, |
| mindketten leguggoltak a köves kerti útra |
| s fejeiket a hadnagy a bokrok alá rúgta. |
|
|
15. Ping városa alatt
| Állunk a strázsán s éhezünk. A hó éjente kőkemény |
| s a hold ezer mérföldhosszan fekszik a Nagy Fal tetején. |
| A puszta szele eltöri a kékfürtös bakák haját |
| és szétszaggatja a tatár ellenség messze kürtszavát. |
|
| A felhők reggel súlyosak, ólomszürkék és rondák. |
| Elfekszenek Ping városán. Azt hinnéd, agyonnyomják. |
| Az őrmester parancsot ad: siessünk fel a falra. |
| A kokonori műutat a horizont felfalta. |
| Nézzük a havat, mely vakít és a nomádok sátrait: |
| a sátrakon túl vége van ennek s a másvilágnak is. |
|
| Aranysárkányos zászlaink megkoptak a piszokban. |
| Fagyott törek az utakon. Félholt gebék nyihognak. |
| Szablyámat faggyúval kenem. Pengéje már nem villan. |
| Filigrán, hosszú fuvolát fújunk kék sátrainkban. |
| Esténként a bástyán lesem az eget. Egyik negyede |
| skarlátpiros, akár a tűz. A másik három fekete. |
|
| Ki volt az őrült, aki ezt a várost építette? |
| kérdezgetjük a tisztektől, de nem tudja egyik se. |
| A beteg hazavánszorog, ha bírja. Újak jönnek |
| helyébe. Mi meg maradunk, mert itt meghalni könnyebb. |
|
|
16. A Csáng Ping-i csatatéren
| Cinóber sár a katonák húsa. Vérükből bronzvirágok |
| nőnek a tankönyvben. Vértet, vasat, mindent elrágott |
| egy ezredév. A jeltelen, mérföldes tömegsír felett |
| emlékül semmi sem maradt, csak a farkasfog nyílhegyek. |
|
| Felszedtem egyet. Két kehes gebét vezettem száron |
| tar dombok és tört nád között, garnizonomtól távol. |
| Kóró mint vörheny fáklyaláng; rövid nap, aztán izgatott, |
| gyors alkonyat s hisztériás, vadul pislogó csillagok, |
| merev szöcskék, gyomorgörcstől hápogó vadlibák, kegyetlen |
| bogáncsok. Jártam fel-alá, két kantárral s a nyílheggyel kezemben. |
|
| Később az ég padlásáról nyirkos felhő lógott le rám |
| s lidérclángok gyulladtak fel az ösvény mindkét oldalán. |
| Leguggoltam és boromat kiöntöttem a meztelen |
| agyagra. Azt gondoltam: így talán kiengesztelhetem |
| a háromszázharmincezer katona lelkét, kiket itt elevenen temettek el. |
| Aztán forgószél érkezett s elfújta a lidérceket. |
|
| Ki verset ír, az vért okád. Másnap, hazafelé menet, |
| a Déli Kapu elején egy, vagy tízéves kisgyerek |
| elémállt kócos pejlován és elkérte a nyílhegyet. |
|
|
17. Hszi Si kisasszony elalszik
| A gavallér nem jött el az este. Szót se küldött. |
| Hszi Si a földhöz vágta legyezőjét, megfürdött |
| és ráfeküdt az ágyra, mint hátúszó a tóra. |
| A tavaszi éj langyos. Kotyog a vízióra. |
|
| A házioltáron kék szoborfej a sarokban. |
| Alatta agyagtálban parázscsíkok ragyognak. |
| Hszi Si félig hunyt szemmel nézi a teliholdat. |
| Vörös bogyó a körme, korállág minden ujja |
| s az istenség a tömjént a leány felé fújja. |
|
| A szerető – gondolja – jó, mert a házhoz pénzt hoz, |
| de egyedül feküdni a bambuszágyon még jobb. |
| Most két nap szünetet tart, amíg új gavallért fog. |
| Elmosolyodik ettől, egyet sóhajt s alszik már. |
| A tüllfüggönyön át a hold fénye hegyikristály. |
|
| Közeledik az ágyhoz. Mire Hszi Si kinyitja |
| combját, amellyel eddig az éj vizeit itta, |
| s ahol az aranyifjak finnyás ajka megolvadt, |
| ágyékát csókra nyújtja a hűvös teliholdnak. |
|
|
18. Hszi Si kisasszony felébred
| A tüllfüggöny még hűs, ahogy az este összehúzta. |
| Egy fürt haja ajkára hullt, a már cserepes rúzsra. |
| A kútvödörből víz csorog, mintha ezer üveggolyót |
| ráznának. Felkeltik Hszi Sit, aki oly mélyen és oly jót |
|
| A félhomályban a tükör hajnali tó tavasszal. |
| A tavat most fedezi fel két madár az ablakban. |
| A lány a bambuszágyon áll, amíg megoldozza nehéz |
| haját és lábai elé, az alacsony tükörbe néz. |
| A halványlila, parfümös szőttes a padlón még ködös. |
|
| Elejti jáspis fésűjét. Nem látni, hogy hova esik. |
| Hangot nem ad, csak fényt. Aztán hátrasimítja fürtjeit. |
| Sötétek és fényes-simák. Itt-ott egy keskeny, tengerkék |
| csík. Áll az ágyon és kemény haját tizennyolc fekete |
| fonatba fonja. Mire kész, elfogyott minden ereje. |
|
| Körülnéz a szobában. Vár. Aztán sétálni kezd, akár |
| a vadliba a homokon. A könnyű szellő átszalad |
| bárányfelhő ingén. Kimegy a kertbe és virágot szed |
| nyíló cseresznyefák alatt. |
|
|
19. Császári kéjlak az országút mellett
| Megállok az országúton. Előttem széles árok, |
| az árokban víz s ferde nád, a túlparton virágok, |
| s a palota: fűzöld falak, melyekről hámlik már a lakk, |
| és lefüggönyzött ablakok, előttük súlyos rácsok, |
| meg a befalazott kapu. Fölötte arany felirat: |
| Két vadgalamb búg jobbfelől, de balra varjú károg. |
|
| Hszuán-tszung császár szállt meg itt egy kurta éjszakára. |
| Három gyönyörűszép leány a nagylépcsőnél várta. |
| Evett, hallgatta a zenét, lassan itta az óbort, |
| majd később ágyba tért velük és így szólt reggel: „Jó volt.” |
| Falazzák be a lányokat, hogy hozzájuk ne férjen |
| utána senki, minden jó itallal, eleséggel: |
| így várjanak, míg ő velük az óbort újra issza |
| s ajkuk ízét, mert visszatér. De nem tért soha vissza. |
|
| Vajon a lányok élnek még? S ha élnek, mit csinálnak? |
| Az ablakok nem tükrözik csupán a kerti fákat. |
| Lehet, hogy minden rendben van, mert kilenc hónap múltán |
| fiúcskát szült az egyikük, a másik pedig kislányt. |
| Időközben az unokák is szépen felserdültek, |
| s a belső udvar fái közt minden órájuk ünnep. |
| Az öregek is boldogak és nagyokat kacagnak, |
| ha arra gondolnak, hogy a császár beállít egy nap, |
| a kapu nyílik, ők a nagy széket nyomják alája |
| s körülveszik, hadd lássa, hogy nem halt ki a családja. |
|
| De lehet, hogy a három lány megunta rég a várást, |
| vagy hallották a falon át, hogy temetik a császárt. |
| Megfogták halántékukat, szó nélkül összenéztek, |
| szobájába tért mindegyik és kiitták a mérget, |
| s megigazították fejük alatt a bársonypárnát. |
| Azóta köntöseiket a molylepkék elrágták, |
| s az ágyon bordacsontjaik akár a hajóbordák, |
| mikor bárkát építenek. De az övéket bontják. |
|
| Lehet, hogy mind a három él s hogy jó barátnők lettek, |
| hogy kinn járnak az udvaron s virágokat ültetnek, |
| hogy verseket olvasnak fel, hogy hárfázni tanulnak, |
| kis asztalhoz telepszenek, felidézik a múltat, |
| amíg narancsvirágszagú, aranyló teát isznak. |
| Hogy megvénültek? Nem nagy baj. A császár sem lett ifjabb. |
|
| Lehet, hogy mind a három él, de addig gyűlölködtek, |
| amíg már egyik sem beszél a két másikkal többet, |
| s önmagukat is gyűlölik s az ifjúság emlékét, |
| s bevonták mind a tükröket szövettel, hogy ne nézzék |
| sem arcukat, sem lágyékuk elhagyott madárfészkét, |
| és udvaruk vörös kövén dühödten és szikáran |
| róják külön köreiket napestig mind a hárman, |
| s úgy vonszolják maguk mögött kibomlott, őrült hajukat, |
| a hálójában megakadt fuldokló, ezüst halakat. |
|
|
20. A hárfajátékos
| A csengők hangja hangosabb, a csend lágyabb, a hó kemény |
| s vágtáznak fenn a démonok a felhők szürke ménesén. |
| Li Ping ilyenkor útra kel s megáll selyembe csomagolt |
| hárfája mellett egy zsúfolt teremben, hol még sose volt. |
| Hunyt szemmel, lassan s gondosan kicsomagolja hangszerét, |
| keresztbefont lábbal leül s a fényes tölgypadlóra néz. |
| Még vár. De mire? Hirtelen a huszonhárom húrba kap, |
| csuklója eltűnik; figyeld inkább a hosszú ujjakat! |
| Csend lett. A tarka legyezők nem csapkodják a levegőt, |
| a hallgatók borzonganak, szívük nehéz lesz és meleg |
| s pár percre most azt képzelik, hogy jobbak, mint amilyenek, |
| kint türkiz színbe öltözik a bús december délután |
| s megolvadnak a jégcsapok a kormányzóság kapuján. |
|
| Az ajtónál, mikor kilép, egy fiatal lány várja |
| minden városban. Arca nem látszik, csak duzzadt szája. |
| Mosolyognak, de hallgatnak. Aztán úgy mennek a setét |
| sikátorokban, hogy csak épp érintik egymás ujjhegyét. |
| A szállásán Li Ping teát hozat, gyömbérbefőttet |
| s mandulás-mézes szarvakat. Ott kinn a szél erősebb |
| s az ablakon zizeg a fagy. A faszén-serpenyőnél |
| egymás mellé telepszenek, úgy mint fivér és nővér. |
| De később ő az ágyon ül, lábát keresztbe hajtja, |
| az arca most is közönyös, de duzzad már az ajka, |
| szemét lehunyja s míg Li Ho egyik versét dúdolja |
| a takaró alatt a lányt lassan kicsomagolja. |
| A sarokban fenn magasan a pisla falilámpa |
| sercegni kezd és hirtelen színes lesz, mint egy páva. |
|
| Hajnalodik. Kibújt a nap. Hótól porosak az utak. |
| Koránkelők vonszolják kék, hosszan elnyúlt árnyékukat. |
| Ilyenkor a szerelmesek elfordulnak egymástól. |
| A csömör itt maradt velük, de hová lett a mámor? |
| A nyakuk nyirkos és hideg. Alusznak, mint a hullák. |
| Nem ez a kettő! Pilláik alól egymást bámulják |
| s elmosolyodnak. Megesik, hogy ilyenkor Li Ping keze |
| egész könnyedén odaér a lány kibontott, fekete |
| hajához és a hajnali Kínán végig úgy hallani, |
| mint hogyha hárfa pengene. |
|
|
21. Kétségbeesés
| Kinn lovagoltam a hegyek közt |
| cél nélkül egész délután. |
|
| Ez nem vigasztal. Most itt állok |
| Cipőm lyukas. Minden nap este |
|
| Huszonkét évemmel kiégek? |
| Mikor leülök verset írni, |
|
|
22. Hold, erdő, vízesés
| A hold frissen vert érem. |
| lóg. Azt hiszem, hogy áll. |
|
23. Tavaszi melankólia
| A szomszédban még hajnali harmat csepeg a fákról. |
| A táncoslány gavallérját kikíséri a házból. |
| Az úrfi pénzes-zacskóját a lány markába önti. |
| A sövénynél szép paripa nyerít: urát köszönti. |
| Mosoly, csók, búcsú. A ficsúr felül a peckes lóra |
| s elvágtat. Üres a feje és mind a két zacskója. |
|
| Felsóhajtok és indulok. Mit hoz nekem a holnap |
| e földön, hol az emberek ilyen jól szórakoznak? |
| Se szerencsém, se örömem, se pénzem, se szerelmem. |
| Éjente a holdsugarak tűpárnája a mellem, |
| nappal vágyaim bunkóval vernek s kerékbe törnek |
| s állam alatt testem szagát hordom, mint a nyakörvet. |
| Ha nem nevelnek tizenhét évig, most felsivítanék, |
| mint a tücskök fejem felett a fák legfelső ágán. |
|
| Vagy tán még ezt se bánnám, |
| ha nem volnék ily ostoba, fiatal és ügyetlen, |
| és fojtogató, tavaszi vad melankóliámat |
| le tudnám néktek festeni ólomszürke színekkel. |
| De nem találok szavakat, akárhogy is igyekszem. |
|
|
24. Április végén
| Április vége van megint. Hányadszor már, ki tudja? |
| Gőzölögnek a pocsolyák, csupa csillám az utca. |
|
| Ezer mérföld sugárban zöld a tájék; nemsokára |
| kinő a búza gyermeteg, arkháikus szakálla. |
|
| Fehér kakas nézi magát a tóban s kukorékol. |
| Lenn kis halak folyton fújják a szappanbuborékot. |
|
| A patakban kerek kövek: mind egyszerre beszélnek; |
| köztük a moha foltjai, megzöldült rézfillérek. |
|
| A hegytetőn galagonya áll tárt karokkal: várja |
| a felhőket, hogy karmait langyos véknyukba vájja. |
|
| Köröskörül a szerelem eperszaga. Megállok, |
| Li Ho, a volt császári ház egy sarja, most napszámos, |
|
| s a gyönyörtől megremegek, |
|
(Tanger–Toronto, 1974–75 és 78–79) |
|
|