Li Ho versek

 

 

 

 

1. Ne ültess fát

Ne ültess fát. A kerti fák árnyéka fojtó és nehéz.
Füved haja kihull. A lomb mögött démon tanyázik.
Aludj a kristály hold alatt egy ablakban, mely délre néz
s magánosan. Az egyik ősz olyan, akár a másik.

 

 

 

2. Május eleje

Beért a tavasz. Odafenn harmattal teli spongyák
minden reggel a kék eget fényesebb kékre mossák.
Az ajtókban tüll-függönyök lebegnek: a függöny mögött
test-nélküli, kecses kezek a legyezőkre vadlibát,
kacsát és sárkányt festenek. A bambuszágyak hidegek,
mint a márványpad ősszel. Légy óvatos a nőkkel.
A lányok meg az asszonyok is jól vigyázzanak, nehogy
selyemkabátjuk ujjait a szélben ottfelejtsék.
A búza érik. Illata édes mint a verejték.

 

 

 

3. A fiatalember éneke, ki atyja gyilkosát keresi

Otthagytam szülőfalumat, mentem a hegy s az ég fele.
Karom kemény: egy felleget is kettészelhetnék vele.
Csáng-ánban, ifjú lovasok közt leltem otthont. Lihegek
a bosszúvágytól s vad vagyok, mint a tigris s a kikelet.
Reggel megnézem kardomat és örülök: milyen szép éles,
de este elszomorodom, hogy a pengéje még nem véres.
Ha rátalálok, négy napig gyönyörködöm, mint jajgat s reszket,
míg átvágom nyakát. Aztán leülök s meditálni kezdek.

 

 

 

4. Liáng herceg terasza

A herceg kastélya az ég közepén áll és szilvakék.
Van tágas kertje és tava. A Göncöl minden éjszaka
fürdőt vesz benne. Teraszán tömött sorfalban porcelán
sárkányok. Zöld rizspor terem mindegyik kerti levelen.
A bort gongszóra issza, míg magasra küldi nyilait.
Tigrisbundát hord, min haránt vércsíkok futnak s kacagányt.
Hajnalban s este felzokog, mivel az égbolt elforog
s pányvára fűzte a napot, hogy kőkemény, fiús húsát
meg ne poshassza az idő s örök legyen az ifjúság.
Hiába. Mozog a világ. A késő hibiszkusz virág
bimbója alvadt vérdarab. Lilára festi majd a fagy
és az esők a mocsarak nyálaszöld, álmos vizeit
halálfehérre színezik.

 

 

 

5. Alkony I.

Hajnal előtt s alkony felé a föld fái lehülnek.
Egy perc: s a borozók ínyén ecetes lett az ünnep.
A vízparton fehér homok meg ametiszt patkónyomok.
Mélyzöld denevér röppen.
A szelíd patak felzokog,
mert esti séta közben
vigyázatlanul egy setét
sziklába verte a fejét.

 

 

 

6. Alkony II.

Fiatal halász ül a parton. Csodás fogásról álmodik.
Az est madara csattogtatja nagy, galambszürke szárnyait.
A krokodil mögött a tiszta tóvízben tüllfátyol marad.
A fátyol mellé gyöngynyakláncot köpnek a bugyborgó halak.

 

 

 

7. Hangosan mondd e versemet

A Déli Szél elhord minden hegyet. Ha a föld sík lesz:
Isten szolgája vedret fog s leönti tengervízzel.
Fiatal vagyok még nagyon. Borzongok, de nem félek.
Hány ember él e földön még, míg nem lesz földi élet?
A kék lovak sörényében apró ezüstpénzt vernek
a démonok. Tavasz van. Zöld tömjént fújnak a kertek.
A szép hárfáslány arcomat lazac ajkához húzza.
Hol járt a lelkem, mielőtt beleszorult a húsba?
Azt mondom Tang kormányzónak: lassan, uram, a testtel:
a borivás nem mesterség s lángésznek nem kell mester.
Finom színekkel dolgozom; a holtak ingét festem;
s ami kevés borom terem, azt nem magamba töltöm,
de szétosztom e földön.
A vízióra cseppjeit hallom, de még nem hallgatom.
A futó időt kergetik gyémántból csiszolt sarkakon.
Húsz éves és pimasz vagyok. Nem értem, hogy csak romfalak
s lyukak vannak. És lázadok, mert pusztulnak a városok
s a lányok összeomlanak.

 

 

 

8. Október I.

Az éji égen a Tejút mentén didergő csillagok.
Nyeregből száll a szél, gyorsan összeszed minden illatot,
felül és nagylassan tovább baktat patkótalan lován.
Üvegpálcás eső pereg szüntelen. Barna levelek
tyúktolla közt kiáll a vadgesztenyefa válla
vizesen s szurokfeketén. Sárgul a fű szakálla.
A pókok hálóik mögött pillét és legyet esznek
egész nap, míg felszáll a köd s kiderül végre este.
Éjfél után felébredsz és sétálni mégy az útra,
hol egyenest szemedbe lóg a Göncöl görbe rúdja.

 

 

 

9. Október II.

Az ég olyan most, mint a víz. A sárgarigó néma.
A pókok éhes ajkai közt elfogyott a cérna.
A bujdosó azt képzeli, hogy háza áll előtte
a fák mögött. Sóhajtozik s rádől az esti ködre.
A temetőben szellemek ülnek le minden sírra.
Az özvegyasszony, ha öreg, szemét veresre sírja,
ha fiatal, fog egy kamaszt s megnézi: hányszor bírja.
Akad, ki erről mit se tud, de akad, ki megírja.
Az eresz alól démonok lesnek rám: papírvékony
farkas-fülük folyton mozog. Szájuk szederjes vérfolt.
Leültem a tornácomon, előttem egy pohárka bor
és ezt a verset álmodom. Köröttem szürkeség s nyomor,
de függőlámpám a falon kigyúlt, mint egy virágcsokor.

 

 

 

10. Őszi dal

Sivít a tücskök hangja, mint mikor selymet sodornak.
Kéjvágyó vagyok, fiatal s félek, mit hoz a holnap.
A jéghideg tükör előtt vizsgálom magam meztelen:
kezemben papírlap, mire verseket fest az ecsetem.
A molyt, a szút, a férgeket hogy kergetem el innen,
melyek húsomba lyukakat rágnak meg könyveimbe?
Az idő tajtékos lovon vágtázik. Hol vár rám az út
szélén száz kimonós leány s a kimonótlan abszolút?
Azt mondják: mindent szétverek, amihez hozzáérek
s hogy kegyetlen az ifjúság. Nincsen testvéri lélek,
ki keservemben osztozik. E versből is, mit kezem ír,
ezer év múlva hamu lesz, véremből vadzöld klorofil.

 

 

 

11. Hán Jü irodalmi államtitkár és Huáng-fu Si főcenzor meglátogatnak és verset rendelnek tőlem

Ruháik selyme kékeszöld mint az újhagyma levele.
Nem tűvel, de a jégmadár tollával varrták. Fekete
lovaikon aranygyűrűk csilingelnek és gyöngyszemek
remegnek nyergeik alatt. Kapumhoz ért a körmenet.
Most állnak meg az udvaron. Urak, lakájok, paripák,
mind engem néz. Fejük felett színezüst dicsfény-karikák.
Lojángból jött e két zseni, suttogja a szomszédnép,
ők hordják keblükben az ég huszonnyolc csillagképét.
Mindkettő rímes prózát ír. Lefestik a világot
és kijavítják azt, amit az Isten elhibázott.
Hozzám szólnak. Szegény diák, remegni kezd a lábam
s elpirulok szemöldököm sas-szárnya árnyékában.
Tört nádnak gondoltam magam. A tikkadt földön fekszem,
de tán a párás szél alatt felszökkenek ezegyszer.
Szerénységemet eldobom. És bírom majd erővel
meg ésszel is. Kígyó vagyok, de sárkány lesz belőlem.

 

 

 

12. A hódító tivornyázik

Huáng Si-ti egész Kínát bevette. A szélrózsa nyolc
irányában szabálytalan hímtigris hátán lovagolt.
Kilenc láb hosszú kardot tart nyergében. Ha kihúzza:
egy villanás és színezüst az ég mélykék azúrja.
A múltat eltörölte, mert ő egy személyben Buddha,
Csuáng-cö és Konfucius. A jövendőt is tudja.
A történelmet átírják. Nem volt még jobb kezekben
a császárság. Nincs háború, aszály, sőt baleset sem.
A bronzsárkányok orrlyuka bort fröcsköl. Tivornyáznak
a hódítók. Az ablakok áttetsző lepkeszárnyak.
A flóták egész hangokat fújnak – késő az óra –
úgy mintha ősszel lágy eső csepeg a Tung-ting tóra.
A jáspis palota felett nem mozdulnak a fellegek,
havas hegylánc a főváros tetőin túl. Nagyot remeg
a császár serlege, ahogy borát szörtyögve issza.
A nyugvó teliholdra néz s ráordít: – „gyere vissza!”
A vízióra csak kotyog. Lenn a várudvar sárgás
macskakövein dübörög az első őrségváltás.
A falra festett zöld baglyok huhognak. Lidérc-kékek
a fénygyűrűk a gyertyákon, melyek most csonkig égnek.
A táncoslányok hattyúnak öltöztek. Átlebegnek
a termen, ki a teraszig. A déli szél meleg lett.
Tulipánszirom arcukon ólomkönnyek peregnek.

 

 

 

13. Ne lépj ki házad ajtaján

Kérdezhetsz: az ég nem felel. A föld sem. Tátott szája
vulkán. Tüzet meg ként lehel. Vagy omló homokbánya.
S mehetsz bármerre a kilenc kínai tartományba:
szitakötőszárny lelkedet kilencfejű szörny várja.
A nyártól tested olvad, a fagytól csontod megreped
s törik. Körötted vérebek szaglásznak és csaholnak.
Csak azt nem bántják, akinek fülében-ujján ékszerek
nőnek s ölén orchidea ágaskodik ágyék helyett.
Ha megnyergelem lovamat: kinn nincsenek, csak mocsarak,
kimérák fújnak rám hamut és nem lesz többé visszaút.
Huszonöt éves sem vagyok, de szemem alatt szarkaláb.
Mit tegyek? Inkább maradok s várom a halál angyalát.
Mi lesz könyvemmel, kérdezem. De az ég nem felel nekem
és mégha százszor kérdem is és mégha kőbe vésem is
e verset, akkor is tudom, hogy nincs itt irgalom, ahol
a másodpercek sarka jár gyorsabban mint a hangyaláb.

 

 

 

14. Elhagyott palota

A kerti út két oldalán nyolc porcelán oroszlán.
A skarlát ajtók szárnyait belepte a borostyán.
A termekben ezüst homály: hegyikristály közt járok.
A koromfekete falon hímzett ezüst sárkányok.
A függönyben rossz szellemek laknak. A vízióra
megállt. A karszék közepe kiborult a padlóra.
Az aranybrokát takaró a nagy narancsfa-ágyon
sértetlen még. Egész közel megyek hozzá s megállok,
amíg érzem az illatot: parfűmös, ifjú testek
szagát. Magamba szürcsölöm s mindjárt szédülni kezdek.
Kegyvesztett ifjú hercegek éltek pár napig itten.
Egy-egy gyönyörű táncoslányt küldtek le mindegyikkel.
Lakkos, fekete fogaton érkeztek ide déltájt.
Szakácsok s szolgák sorfala közt roppant páva sétált
eléjük, míg a katonák a kastélyfalnál álltak
és lesütötték szemüket. A kis cédrus-ládákat
maga a hadnagy hozta be, egyenként és vigyázva,
hogy tűnt táncosnők rizsporát ne verje fel a lába.
Estére aztán húsz zenész játszott a paraván mögött.
A lány szoknyája áttetsző selyemből volt, akár a köd,
szemöldöke kék tus-vonás, a felsőteste meztelen,
s miközben táncolt, mosolya végigsepert a hercegen,
az meg székén keresztbefont lábakkal ült, mint Buddha
és visszamosolygott reá, bár a végét is tudta.
Éjfélkor még megnézték az ablakból a Göncölt,
majd selyemszoknyájából a lány tekercset göngyölt
s a festett mennyezetre dobta fel. Nem esett le:
kibújt a háztetőre és felhő lett belőle.
A gyönyörtől lihegtek az éjben mind a ketten:
a kisasszony szelíden, a fiú hevesebben,
majd a lány kakasszóra azt súgta, hogy aludna,
de a hercegnek nem volt többé aludni nyugta.
Így töltöttek el három éjet, de soha négyet,
mert ágyukhoz negyednap a foglárhadnagy lépett.
A fiú felkelt s indult, a táncoslány húzódott,
míg megmondták: nem szülhet a hercegnek utódot.
Kinn épp akkor hasadt meg a lazacszínű hajnal,
már várt rájuk a hóhér a lazacpiros karddal,
mindketten leguggoltak a köves kerti útra
s fejeiket a hadnagy a bokrok alá rúgta.

 

 

 

15. Ping városa alatt

Állunk a strázsán s éhezünk. A hó éjente kőkemény
s a hold ezer mérföldhosszan fekszik a Nagy Fal tetején.
A puszta szele eltöri a kékfürtös bakák haját
és szétszaggatja a tatár ellenség messze kürtszavát.
A felhők reggel súlyosak, ólomszürkék és rondák.
Elfekszenek Ping városán. Azt hinnéd, agyonnyomják.
Az őrmester parancsot ad: siessünk fel a falra.
A kokonori műutat a horizont felfalta.
Nézzük a havat, mely vakít és a nomádok sátrait:
a sátrakon túl vége van ennek s a másvilágnak is.
Aranysárkányos zászlaink megkoptak a piszokban.
Fagyott törek az utakon. Félholt gebék nyihognak.
Szablyámat faggyúval kenem. Pengéje már nem villan.
Filigrán, hosszú fuvolát fújunk kék sátrainkban.
Esténként a bástyán lesem az eget. Egyik negyede
skarlátpiros, akár a tűz. A másik három fekete.
Ki volt az őrült, aki ezt a várost építette?
kérdezgetjük a tisztektől, de nem tudja egyik se.
A beteg hazavánszorog, ha bírja. Újak jönnek
helyébe. Mi meg maradunk, mert itt meghalni könnyebb.

 

 

 

16. A Csáng Ping-i csatatéren

Cinóber sár a katonák húsa. Vérükből bronzvirágok
nőnek a tankönyvben. Vértet, vasat, mindent elrágott
egy ezredév. A jeltelen, mérföldes tömegsír felett
emlékül semmi sem maradt, csak a farkasfog nyílhegyek.
Felszedtem egyet. Két kehes gebét vezettem száron
tar dombok és tört nád között, garnizonomtól távol.
Kóró mint vörheny fáklyaláng; rövid nap, aztán izgatott,
gyors alkonyat s hisztériás, vadul pislogó csillagok,
merev szöcskék, gyomorgörcstől hápogó vadlibák, kegyetlen
bogáncsok. Jártam fel-alá, két kantárral s a nyílheggyel kezemben.
Később az ég padlásáról nyirkos felhő lógott le rám
s lidérclángok gyulladtak fel az ösvény mindkét oldalán.
Leguggoltam és boromat kiöntöttem a meztelen
agyagra. Azt gondoltam: így talán kiengesztelhetem
a háromszázharmincezer katona lelkét, kiket itt elevenen temettek el.
Aztán forgószél érkezett s elfújta a lidérceket.
Ki verset ír, az vért okád. Másnap, hazafelé menet,
a Déli Kapu elején egy, vagy tízéves kisgyerek
elémállt kócos pejlován és elkérte a nyílhegyet.

 

 

 

17. Hszi Si kisasszony elalszik

A gavallér nem jött el az este. Szót se küldött.
Hszi Si a földhöz vágta legyezőjét, megfürdött
és ráfeküdt az ágyra, mint hátúszó a tóra.
A tavaszi éj langyos. Kotyog a vízióra.
A házioltáron kék szoborfej a sarokban.
Alatta agyagtálban parázscsíkok ragyognak.
Hszi Si félig hunyt szemmel nézi a teliholdat.
Vörös bogyó a körme, korállág minden ujja
s az istenség a tömjént a leány felé fújja.
A szerető – gondolja – jó, mert a házhoz pénzt hoz,
de egyedül feküdni a bambuszágyon még jobb.
Most két nap szünetet tart, amíg új gavallért fog.
Elmosolyodik ettől, egyet sóhajt s alszik már.
A tüllfüggönyön át a hold fénye hegyikristály.
Közeledik az ágyhoz. Mire Hszi Si kinyitja
combját, amellyel eddig az éj vizeit itta,
s ahol az aranyifjak finnyás ajka megolvadt,
ágyékát csókra nyújtja a hűvös teliholdnak.

 

 

 

18. Hszi Si kisasszony felébred

A tüllfüggöny még hűs, ahogy az este összehúzta.
Egy fürt haja ajkára hullt, a már cserepes rúzsra.
A kútvödörből víz csorog, mintha ezer üveggolyót
ráznának. Felkeltik Hszi Sit, aki oly mélyen és oly jót
aludt, akár a lótuszok.
A félhomályban a tükör hajnali tó tavasszal.
A tavat most fedezi fel két madár az ablakban.
A lány a bambuszágyon áll, amíg megoldozza nehéz
haját és lábai elé, az alacsony tükörbe néz.
A halványlila, parfümös szőttes a padlón még ködös.
Elejti jáspis fésűjét. Nem látni, hogy hova esik.
Hangot nem ad, csak fényt. Aztán hátrasimítja fürtjeit.
Sötétek és fényes-simák. Itt-ott egy keskeny, tengerkék
csík. Áll az ágyon és kemény haját tizennyolc fekete
fonatba fonja. Mire kész, elfogyott minden ereje.
Körülnéz a szobában. Vár. Aztán sétálni kezd, akár
a vadliba a homokon. A könnyű szellő átszalad
bárányfelhő ingén. Kimegy a kertbe és virágot szed
nyíló cseresznyefák alatt.

 

 

 

19. Császári kéjlak az országút mellett

Megállok az országúton. Előttem széles árok,
az árokban víz s ferde nád, a túlparton virágok,
s a palota: fűzöld falak, melyekről hámlik már a lakk,
és lefüggönyzött ablakok, előttük súlyos rácsok,
meg a befalazott kapu. Fölötte arany felirat:
Kéjlak az Ifjúsághoz.
Két vadgalamb búg jobbfelől, de balra varjú károg.
Hszuán-tszung császár szállt meg itt egy kurta éjszakára.
Három gyönyörűszép leány a nagylépcsőnél várta.
Evett, hallgatta a zenét, lassan itta az óbort,
majd később ágyba tért velük és így szólt reggel: „Jó volt.”
Falazzák be a lányokat, hogy hozzájuk ne férjen
utána senki, minden jó itallal, eleséggel:
így várjanak, míg ő velük az óbort újra issza
s ajkuk ízét, mert visszatér. De nem tért soha vissza.
Vajon a lányok élnek még? S ha élnek, mit csinálnak?
Az ablakok nem tükrözik csupán a kerti fákat.
Lehet, hogy minden rendben van, mert kilenc hónap múltán
fiúcskát szült az egyikük, a másik pedig kislányt.
Időközben az unokák is szépen felserdültek,
s a belső udvar fái közt minden órájuk ünnep.
Az öregek is boldogak és nagyokat kacagnak,
ha arra gondolnak, hogy a császár beállít egy nap,
a kapu nyílik, ők a nagy széket nyomják alája
s körülveszik, hadd lássa, hogy nem halt ki a családja.
De lehet, hogy a három lány megunta rég a várást,
vagy hallották a falon át, hogy temetik a császárt.
Megfogták halántékukat, szó nélkül összenéztek,
szobájába tért mindegyik és kiitták a mérget,
s megigazították fejük alatt a bársonypárnát.
Azóta köntöseiket a molylepkék elrágták,
s az ágyon bordacsontjaik akár a hajóbordák,
mikor bárkát építenek. De az övéket bontják.
Lehet, hogy mind a három él s hogy jó barátnők lettek,
hogy kinn járnak az udvaron s virágokat ültetnek,
hogy verseket olvasnak fel, hogy hárfázni tanulnak,
kis asztalhoz telepszenek, felidézik a múltat,
amíg narancsvirágszagú, aranyló teát isznak.
Hogy megvénültek? Nem nagy baj. A császár sem lett ifjabb.
Lehet, hogy mind a három él, de addig gyűlölködtek,
amíg már egyik sem beszél a két másikkal többet,
s önmagukat is gyűlölik s az ifjúság emlékét,
s bevonták mind a tükröket szövettel, hogy ne nézzék
sem arcukat, sem lágyékuk elhagyott madárfészkét,
és udvaruk vörös kövén dühödten és szikáran
róják külön köreiket napestig mind a hárman,
s úgy vonszolják maguk mögött kibomlott, őrült hajukat,
mint halász húzza partra
a hálójában megakadt fuldokló, ezüst halakat.

 

 

 

20. A hárfajátékos

A csengők hangja hangosabb, a csend lágyabb, a hó kemény
s vágtáznak fenn a démonok a felhők szürke ménesén.
Li Ping ilyenkor útra kel s megáll selyembe csomagolt
hárfája mellett egy zsúfolt teremben, hol még sose volt.
Hunyt szemmel, lassan s gondosan kicsomagolja hangszerét,
keresztbefont lábbal leül s a fényes tölgypadlóra néz.
Még vár. De mire? Hirtelen a huszonhárom húrba kap,
csuklója eltűnik; figyeld inkább a hosszú ujjakat!
Csend lett. A tarka legyezők nem csapkodják a levegőt,
a hallgatók borzonganak, szívük nehéz lesz és meleg
s pár percre most azt képzelik, hogy jobbak, mint amilyenek,
kint türkiz színbe öltözik a bús december délután
s megolvadnak a jégcsapok a kormányzóság kapuján.
Az ajtónál, mikor kilép, egy fiatal lány várja
minden városban. Arca nem látszik, csak duzzadt szája.
Mosolyognak, de hallgatnak. Aztán úgy mennek a setét
sikátorokban, hogy csak épp érintik egymás ujjhegyét.
A szállásán Li Ping teát hozat, gyömbérbefőttet
s mandulás-mézes szarvakat. Ott kinn a szél erősebb
s az ablakon zizeg a fagy. A faszén-serpenyőnél
egymás mellé telepszenek, úgy mint fivér és nővér.
De később ő az ágyon ül, lábát keresztbe hajtja,
az arca most is közönyös, de duzzad már az ajka,
szemét lehunyja s míg Li Ho egyik versét dúdolja
a takaró alatt a lányt lassan kicsomagolja.
A sarokban fenn magasan a pisla falilámpa
sercegni kezd és hirtelen színes lesz, mint egy páva.
Hajnalodik. Kibújt a nap. Hótól porosak az utak.
Koránkelők vonszolják kék, hosszan elnyúlt árnyékukat.
Ilyenkor a szerelmesek elfordulnak egymástól.
A csömör itt maradt velük, de hová lett a mámor?
A nyakuk nyirkos és hideg. Alusznak, mint a hullák.
Nem ez a kettő! Pilláik alól egymást bámulják
s elmosolyodnak. Megesik, hogy ilyenkor Li Ping keze
egész könnyedén odaér a lány kibontott, fekete
hajához és a hajnali Kínán végig úgy hallani,
mint hogyha hárfa pengene.

 

 

 

21. Kétségbeesés

Kinn lovagoltam a hegyek közt
cél nélkül egész délután.
A bambuszerdő illatától
átnedvesedett a ruhám.
Ez nem vigasztal. Most itt állok
tornácomon és remegek.
Cipőm lyukas. Minden nap este
váltóláz rázza testemet.
Huszonkét évemmel kiégek?
Őszülni kezdek. Feladom.
Mikor leülök verset írni,
széthull az íróasztalom.

 

 

 

22. Hold, erdő, vízesés

Szatén kabát a széken.
A hold frissen vert érem.
Csak holnap lesz kerek.
A kobalt fény az égen
elfedte a hegyek
csúcsát a messzeségben.
A rétre társzekérrel
hozzák most a homályt.
A fenyők közt az éjben
az út opál fonál,
de elszakadt a vége.
A vízesés fehéren
lóg. Azt hiszem, hogy áll.
Szatén kabát a széken.

 

 

 

23. Tavaszi melankólia

A szomszédban még hajnali harmat csepeg a fákról.
A táncoslány gavallérját kikíséri a házból.
Az úrfi pénzes-zacskóját a lány markába önti.
A sövénynél szép paripa nyerít: urát köszönti.
Mosoly, csók, búcsú. A ficsúr felül a peckes lóra
s elvágtat. Üres a feje és mind a két zacskója.
Felsóhajtok és indulok. Mit hoz nekem a holnap
e földön, hol az emberek ilyen jól szórakoznak?
Se szerencsém, se örömem, se pénzem, se szerelmem.
Éjente a holdsugarak tűpárnája a mellem,
nappal vágyaim bunkóval vernek s kerékbe törnek
s állam alatt testem szagát hordom, mint a nyakörvet.
Ha nem nevelnek tizenhét évig, most felsivítanék,
mint a tücskök fejem felett a fák legfelső ágán.
Vagy tán még ezt se bánnám,
ha nem volnék ily ostoba, fiatal és ügyetlen,
és fojtogató, tavaszi vad melankóliámat
le tudnám néktek festeni ólomszürke színekkel.
De nem találok szavakat, akárhogy is igyekszem.

 

 

 

24. Április végén

Április vége van megint. Hányadszor már, ki tudja?
Gőzölögnek a pocsolyák, csupa csillám az utca.
Ezer mérföld sugárban zöld a tájék; nemsokára
kinő a búza gyermeteg, arkháikus szakálla.
Fehér kakas nézi magát a tóban s kukorékol.
Lenn kis halak folyton fújják a szappanbuborékot.
A patakban kerek kövek: mind egyszerre beszélnek;
köztük a moha foltjai, megzöldült rézfillérek.
A hegytetőn galagonya áll tárt karokkal: várja
a felhőket, hogy karmait langyos véknyukba vájja.
Köröskörül a szerelem eperszaga. Megállok,
Li Ho, a volt császári ház egy sarja, most napszámos,
s a gyönyörtől megremegek,
ahogy a mindenség előtt
porig hajtom le fejemet.
 

(Tanger–Toronto, 1974–75 és 78–79)

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]