Dél volt…
| Dél volt. A strandon ültünk. – Most, gyorsan – súgtad –, nézz fel! |
| A nap forgott, ezüst lyuk. Mellette, a mély kékben |
| hét vadliba. Félig tárt, nagy szárnyakkal köröztek. |
| Fehérek voltak, lilák, s borókafenyőzöldek. |
|
| Elcsavart, gőgös nyakkal a kristály légpárnákon |
| meg sem rezdültek, minden földi dolgunktól távol. |
| Mily szépek, gondoltam. Nem lehet, hogy szebbet lássak |
| ezeknél életemben. Tán ez is látomás csak. |
|
| Nyakam görcsöt kapott már. Nem bírom tovább, mondtam. |
| Te sem. Köröttünk kölykök hancúroztak a porban. |
| A napfény feketének tűnt. Tíz tranzisztor fújta |
|
| a szurát a Koránból. Mire felnéztünk újra, |
| a vadlibák eltűntek. A te arcod is égett. |
| Pihegtünk mind a ketten. Láttuk az istenséget. |
|
|
|