Majakovszkij utolsó verse,

melyet megírni a „Csudajó!” és „A poloska” szerzőjének már nem maradt ideje 1930-ban

Poétának

indultam el,

indultam el,Poétának

kóstoltam égi mannát,

de egy napon

Lenin elvtárs

Lenin elvtársde egy napon

így szólt: „Szükségünk van rád,

mert szabotál a Jeszenyin.

Felelj, Vlagyimir, lesz-e rím?”

S én írtam. Három perc alatt

húsz sort. Jobb vállam feldagadt,

holott a munka könnyű volt. Szép szavak

helyett

helyettholott a munka könnyű volt. Szép szavak

jelszavak;

fiatalos hév, párrímek; kioktatásból pár hideg

zuhany a népnek; egy kevés

agresszió meg hencegés

plusz egy csipet

orosz humor,

orosz humor,plusz egy csipet

amelytől rögtön felnevetsz,

mintha Féliksz

Edmundovics

Edmundovicsmintha Féliksz

Dzserdzsinszkij csiklandozna meg.

A hír gépszíja elkapott,

engem közöltek a lapok.

Azt képzeltem: nekem ragyog

az ég vörös azúrja,

lettem a Kreml dalnoka,

a Cseka trubadúrja,

a forradalmi dobverő,

a vakmerő,

a vakmerő,a forradalmi dobverő,

a nyers erő,

aki elsőnek ér oda, ahol utalványt osztanak,

s hol kéklik a Népbiztosok Konyháján a káposztaszag.

Ki ott étkezni megjelent,

jövőnek nézte a jelent.

Utána le az Arbaton

új nadrággal a farkamon –

ki sétált peckesebben?

Tejkonzerv volt zsebemben,

hasamban disznókotlett,

és biztattam az éhezőt:

„Ne félj, bátyuska, jobb lesz.”

Natasák vártak, Olgák, Tányák s más komszomolkák,

kik kölnimet szagolták –

Lenin kihasznált és dicsért, majd meghalt; nem volt érte kár,

aztán a grúz hiéna jött s én csudajól nem éltem már,

hazudnék, ha azt mondanám,

hogy vicsorított volna rám,

de fizetésem kevesebb

lett, mesterségem nehezebb

s Tamarák, Tányák, Olgák

s más csitri komszomolkák

lelkemet szimatolták.

Sok hű barátom otthagyott.

– Jobb nékem, ha otthon vagyok,

gondoltam és ha néhanap kimentem a szabadba,

arcomon volt a szájkosár,

mindkét fülemben vatta,

fejemen micisapka,

orrom előtt a Pravda.

Nézd, nagy melák legény vagyok, kellett nekem a jófalat,

s ugyan mért rúgtam volna ki a szőnyeget magam alatt?

Nemrég még hittem minden szót, aztán csak elhitettem

magammal, hogy hiszek, mivel nem volt lebukni kedvem,

míg rájöttem, hogy nem hiszek

semmit s remegni kezdtem.

– Ne félj, gondoltam, nincsen baj

míg homlokodba hull a haj,

kurjongass! lármázz! figurázz! ki ne fulladj az élen!

csettints, mikor az emberek

ezrei halnak éhen!

Mikor a burzsujt beviszik

s aztán, ha megkínozták,

lelövik, rikkantsd: „Így van jól!

Pusztulnak a poloskák!”

Szeretnél élni? Mit használ a tisztesség s a jellem?

Kanyaríts inkább szatírát az üldözöttek ellen!

Ez mindig a legbiztosabb

verstéma s a legpiszkosabb.

Azt hittem, bölcs vagyok s ravasz

és lettem rímes falragasz,

(bár azt hiszem, hogy iskolát

csináltam: kell itt a plakát)

a becsületem elfogyott,

a tehetségem megkopott,

lettem platánfa levele,

mit a lejtőn az ősz szele

lejjebb sodor,

csak egyre le,

csak egyre le,lejjebb sodor,

le,

le,csak egyre le,lejjebb sodor,

lejjebb,

lejjebb,le,csak egyre le,lejjebb sodor,

lelejjebb,le,csak egyre le,lejjebb sodor,

és lefele.

Ma este értem feneket.

Az ember csak unatkozik

a RAPP-ban. De ülés után

beállított Sztálin Joszip

és nyájasan leckéztetett

mindenkit. Mikor észrevett,

elfordult tőlem. Amiből

beláttam, hogy szerelmem,

a rózsás bolsevik jövő

tarkóm mögött vár engem.

Döghal vagyok.

De még maradt

De még maradtDöghal vagyok.

egy ugrásnyi hatalmam.

A költővel

végeztem már;

végeztem már;A költővel

most végzek önmagammal.

(Toronto, 1978)