Georgiosz bizánci követ levele

– Ravenna, Kr. u. 476-ban
Alkony táján beértem a körülzárt
városba, könnyű hajóút után.
Szállóm felé menőben megfigyeltem,
hogy a lakosság lármás és vidám,
kötekedő s goromba. A császárka
húst, bort meg búzát bőven osztogat
s a jóléttől legtöbbje meg se látja
a fal alatt az osztrogótokat.
A fogadóban várt reám már teljes
díszben az egyik konzul: az, aki
a belügyeket intézi és mindjárt
megkérdezett, milyen katonai
segítséget remélhetnek Bizánctól
vagy pénzt, mellyel feltölthetnék a kincstárt?
Hallgattam, mire kollegáját kezdte
szapulni, ezt a bűzhödt kanebet,
a hadügyek konzulját, aki megtűri
a barbár ellenséget, ahelyett,
hogy kiverné őket Itáliából;
mi több, elemózsiát küld nekik
meg zabot is, hogy konzul maradhasson,
ha Ravennát a gótok beveszik.
Így szidta vetélytársát, majd hajlongva
kihátrált s összeütközött vele
az ajtóban, hol lemarházták egymást.
– „Rómánk agg testén ő a rákfene”,
bökött utána, mikor leültettem.
Egy őrült a Póig engedte be
a gótokat, majd polgárjogot nyertek:
így minden dolguk Róma belügye.
Nem tartoznak az ő hatáskörébe.
A másik konzul, az a félhülye
a felelős. – „Ezért kötöttem alkut
Odoákerrel. Mi mást tehetek?
A támadástól így tán visszatartjuk.
Ezért kap tőlünk sót meg kenyeret,
sódart, csikókat és máltai mézet.
Ha ostromot kezd, minden elveszett
és Jézus Krisztus sem segíthet rajtunk” –
szólt könnyes szemmel s indult, mint ahogy
később megtudtam, a szomszéd bordélyba.
Majd sorra érkeztek az izgatott
szenátorok. Az első tökkopasz volt,
elomló s löttyeteg, mint egy herélt.
Elmondta, hogy a szenátus jelentős
részét ő képviseli s arra kért:
beszéljem rá a császárt, hogy fogadja
be a gót vezért s népét a falak
közé. – „Ugyan mitől félnénk?” – vigyorgott.
„Hozzánk rohadnak néhány év alatt.”
A második pökhendi volt. – „Nyögésre
nincs ok” – bizonykodott. „Adjunk nekik
néhány mérő aranyat s elvonulnak.
Buták a gótok: erőnek veszik
az engedékenységet.” – „S bátorságnak
a gyávaságot” – bólogtam. De nem
értett a gúnyhoz. – „Így gondolom én is” –
ujjongott s minden jót kívánt nekem.
Nemes arcélű, magas férfi jött be.
– „Elérkezett a tettek ideje” –
suttogta. – „Mert ha nem, elpusztít minket
a gótok ariánus istene.”
Már-már azt hittem: Itália népét
a haza védelmére szervezi,
s megbízásomhoz híven szövetséget,
katonát s pénzt ajánlhatok neki.
De nem. Orcátlanul bizalmaskodni
kezdett velem: jól tudja, kém vagyok.
Felhördültem. Mit kémkednék e bűzben?
A Boszporusznál érzik a szagot.
Mindegy, felelte. Ő százhúsz szenátor
meghittje s hozza az üzenetet
a dicsőséges és leverhetetlen
Zénó császárnak, Nyugat és Kelet
urának, hogy ők, hű hívei régtől
s titkon, most kérve-kérik: jöjjön át
hadaival és vegye birtokába
jogos örökségét, Itáliát.
Kergesse szét a gót csürhét, a taknyos
Augustulust pedig mondassa le
ingó trónjáról s tolassa ki mindkét
konzul szemét. Úgysem látnak vele.
A császártól azt kéri csak, hogy néki
ezért az udvarmester rangját adja.
Már régi terve, hogy tanulni kezdi
a hellén nyelvet. Holnap lesz a napja.
Végül megesketett, hogy mély titokban
s halálkomolyan kezelem a dolgot.
Damaszkuszban születtem. Egy arcizmom
sem rándult meg. Csak alfelem mosolygott.
Amikor elment, ablakot nyitottam
s kimostam számat. Nem fogadtam többet
e söpredékből. Később a lakájok
a palotából vacsorámmal jöttek.
Pompás volt. Udvaronc hozta a császár
üdvözletét és hogy holnap fogad.
Majd kalauznak küldtek egy nagyon szép
fiatalembert, kitől nem sokat
vártam. Tévedtem. Olykor attikai
hanglejtéssel szólt hozzám (ez a gyengém),
olykor latinul. És ő hiba nélkül
tudott beszélni saját anyanyelvén!
Igaz-e, hogy a város banditáktól
hemzseg, kérdeztem, mielőtt sétára
indultunk, s hogy a fegyvertelen ember
még a főutcán is szabad prédája
a gyilkosoknak? – „Így van.” Mire kardot
öveztem. – „Tilos! Tedd le kardodat.
Az őr lefog.” – „És mit tesz, hogyha látja,
hogy megtámadnak?” – „Nyomban elszalad.”
Felhúzta khlámiszát. Oldalt, csípőjén
egy-egy tőr lógott. – „Gyors és kétkezes
vagyok”, mosolygott. – „Menjünk, ha kívánod,
bár sétánk nem lesz szóra érdemes.”
A rézmívesek utcáján jártunk,
a cserepesek portékáit néztem,
majd a kelmefestőkét – méregdrága
vásári lomot, vörheny fáklyafényben.
– „Nincs többé mesterember” – szólt kísérőm,
„csak kontár. Minden gyertyánk csonkig égett.
Tertullián szerint a szépség ronda.
Ezek viszont a rondát tartják szépnek.”
Némán sétáltunk, mikor észrevettem:
az emberek mind egy irányba mennek.
– „Ugyan hová?” kérdeztem kísérőmet.
– „Hát nem tudod? A Honorius-kerthez.”
– „Mi van ott? cirkusz, népünnepély, színház?”
– „Egyik sem. Vagy tán mégis mind a három
a legocsmányabb értelemben. Kérlek,
ne menjünk oda.” – „Követ vagyok. Látnom
s tudnom kell mindent.” – „Vagyis kísértésbe
viszed az embert”, sóhajtott s kilépett
a park felé, mit Honorius császár
ajándékozott Ravenna népének.
Hepehupás, elágazó csapáson
kanyarogtunk az éles holdvilágban
tamariszk bokrok közt. S most szégyenkezve
vetem papírra mindazt, amit láttam.
Az ösvény mentén, bárhová fordultam
köpenyeken, homokon, szénaágyban
egymásba font nők s férfiak fetrengtek
kettesben, négyesével, hármasával.
Nézők biztatták vagy gúnyolták őket,
vihogtak, pisszegtek vagy megtapsolták
a hőst, aki új figurát eszelt ki
vagy csődör módján végezte gyors dolgát.
Ki kész volt, nem szólt – felkelt és odább állt.
Akadtak köztük matrónák meg dámák,
hájas kalmárok, matrózok, rabszolgák,
palotaőrök s egy lány mint az angyal.
– „Menjünk”, kértem. – „Bár rád hallgattam volna!
Hányingert érzek és utálatot.
Itt van az egész város! Hogy süllyedtek
ilyen mélyre ezek az állatok?”
– „Az első követ”, szólt, „te vesd reájuk.
Nincs tanítójuk, könyvük, ideáljuk.
Reményük sincs. A filozófiát
lábbal taposták. Erószt megmérgezték.
S mi lett hitünkből? Gyilkos hitviták.”
Elhallgatott, míg kiértünk a kertből.
– „Akiből hiányzik a szerelem:
annak csupán a párzás rángógörcse
esik le koncnak, egyéb semmi sem.
Ne átkozd őket; szánd az elveszett
népet.” – Hatalmas márványlapokon
sétáltunk, amíg szállásomra értünk.
– „Most búcsúzóban”, szólt, „bevallhatom,
hogy üdvösségem miatt nem akartam
a kertbe menni. E vonagló férgek
láttán érzem, hogy római vagyok,
akárcsak ők. És véremben a méreg:
ahányszor arra járok, borzadok
s felizgulok. Úgy látom, visszatérek.”
Rémálmot láttam. Konstantinápolynál
ismét ott jár Alarik seregével.
De íjjal, karddal, dárdával, szurokkal
a nép nem állt a várfalon, mint régen –
a tereken s az utcán párosodtak.
Korán, verejtékfürdőben ébredtem.
Aztán nagy díszbe öltöztem, mint illik
s a palotába mentem késő reggel.
Könyvet vittem magammal, attól tartva,
hogy várnom kell: de tüstént beengedtek.
A kis császár értelmes, finom arcú,
tengerzöld szemű, megnyerően kedves
fiatalember, ki ezerszer többet
tehetne, ha nem sújtja a kegyetlen
balsors gótokkal s latin bandájával.
Ránéztem és mindjárt sajnálni kezdtem.
Pár udvarias szó után félénken
felszólított: tekintsük meg a bástyát.
S már mentünk is. Húsz légionárus
kísért bennünket – minden katonája.
Hűs nyári szél fújt. A várfalon álltunk
egymás mellett, hosszú aranybrokátban.
Lenn a mocsár. Azon túl állatbőrös
gót harcosok. Az egyik, ha jól láttam,
röhögött rajtunk. Arrább, a falon
toronyfrizurás, előkelő dámák
sétáltak apró, bolyhos ölebekkel
és csípőjüket olykor megriszálták
az ellenség felé. De ott alul
ötszáz lépésre tőlünk, vállig érő
hajjal, mezítláb, karbafont kezekkel
csak állt a sok gót, mozdulatlanul.
– „E láp felett csupán a madarak járnak.
Ember még rajta nem jutott keresztül!”
Így szólt a császár s kíváncsian nézett
felém. De látta, hogy pillám se rezdült.
(Az árulásnak szárnya van – gondoltam.)
„És nézd”, folytatta, „nézd a várfalat!
Hat szekér fér el rajta egymás mellett,
Rómáénál is jóval magasabb.
S a nagy hajítógépek meg az árok!
Amott a tornyok! Mint vélekedsz: megvéd
bennünket mindez, hogyha a barbárok
reánk támadnak?” – „Meghallod a választ
azonnal, hogyha szólanom szabad.
Hajítógép, sánc, bástya, felvonóhíd –
ne higgy ezeknek, mert üres szavak.
A fal nem védi a város lakóit,
ha a lakók nem védik a falat.”
Csend lett. A császár állt, meghajtott fejjel
s arannyal kivert papucsát szemlélte.
– „Ezt rég sejtettem”, suttogta és újra
elhallgatott. Aztán megszólalt végre:
– „Hányszor nem jött rám álom éjszaka!
Tűnődtem, hogy ki vagy mi vezetett
a pusztulás szélére. Mariust
okoljam, mert népfelkelés helyett
ránk hozta a prétoriánusok
hordáját, melyben bízni nem lehet?
Az lett-e vesztünk, hogy a Város helyett
a fél világot kívánta étvágyunk?
s karddal fogtuk össze a birodalmat?
Vagy ott tévedtünk, mikor kettévágtuk?
Az volt-e a bűnünk, hogy megfeledkeztünk
a népről – míg most már mindegy nekik,
ki nyúzza: Nero, Attila, Konstantín,
Szápor király, Totila, Genzerik?
Avagy azért kell elpusztulnunk, mert nem
a plátonizmus lett az államvallás?
Vagy azért sújt le ránk a sors, mert Krisztus
kemény igéit a papok nem hallják?
Avagy az Úr rendelte így, hogy minden
sarjad, tenyészik, majd elhal – és Róma
is megrohad bőségben, bujaságban
és gőgben, mint Ninivé meg Szodoma?”
Mintha önmagával vitázott volna.
Majd összerezzent, mikor észrevett.
– „Georgiosz, bölcsészetek tudója,
történész, költő és hellén követ:
szolgálj tanáccsal, mondd meg, mint csináljak,
hogy odázhatom el a végzetet?”
Egy pillanatig haboztam. Hallgatni
szerettem volna inkább, ámde szám
gyorsabban járt az eszemnél: – „Augustus,
tanácsot adni későn van s korán.
A múlt elmúlt. Jelen nincs. A jövendő
gomolygó köd. Megfelelnék neked,
ha ötszáz éve adod fel e kérdést,
vagy ha ezer év múlva kérdezed.”
 

(Toronto, 1976. február)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]