A Táó, 1.

Ha Kínában születtünk volna, úgy táóista kolostorban
laknánk, egy kék hegycsúcs alatt, hol minden felhő megakad.
Esténként felmennénk oda s a holdat néznők a hideg
éjben, ahogy a völgy ölét híg vörösrézzel tölti meg.
Nem tudnók, hogy lábunk mohos kőlépcsőre vagy ködre lép,
néznők az elfagyott gyomok törékeny, barna üvegét,
a fák odvát, amely akár a nők szemérme és a mély
erdőt, hol az egyszarvú s más tudatalatti állat él.
Azt vallanók, hogy lát a kő s a léttelen is létező;
hogy a képzelt, a képletes s a képtelen is lényeges;
hogy állat, ember, por, virág egyformán fontos s a világ
nem szerkezet, de szervezet s hogy rendetlen s nem rendszeres.
S végül megleshetnők, amint az istenség tavaszra
a füvek s a fák levelét belülről kifaragja.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]