A Táó, 1.

Ha Kínában születtünk volna, úgy táóista kolostorban laknánk, egy kék hegycsúcs alatt, hol minden felhő megakad. Esténként felmennénk oda s a holdat néznők a hideg éjben, ahogy a völgy ölét híg vörösrézzel tölti meg. Nem tudnók, hogy lábunk mohos kőlépcsőre vagy ködre lép, néznők az elfagyott gyomok törékeny, barna üvegét, a fák odvát, amely akár a nők szemérme és a mély erdőt, hol az egyszarvú s más tudatalatti állat él. Azt vallanók, hogy lát a kő s a léttelen is létező; hogy a képzelt, a képletes s a képtelen is lényeges; hogy állat, ember, por, virág egyformán fontos s a világ nem szerkezet, de szervezet s hogy rendetlen s nem rendszeres. S végül megleshetnők, amint az istenség tavaszra a füvek s a fák levelét belülről kifaragja.