Alkalmi vers a világ állásáról – Koestlernek

A Chartres-i üvegablakok kifakultak örökre, a Márkus-templom díszeit kisujjaddal töröd le, a Vezúv turistát okád, ellepték Bálit, Számoát, és szétszedik, míg élvezik – ebből elérted az okát, miért nem kezdem versemet az est, a táj, a vízmosás leírásával, mint szokás. Elkezdem inkább ott, ahol mi kezdtük el fiatalon. Ahogy felkeltünk éjszaka s ott álltunk a konyha hideg kőpadlóján mezítláb és megittunk egy pohár vizet – mint három hónapos kutyák, kemények voltunk és puhák, s pihegtünk, csupa izgalom, mert holnap szebb lesz a világ, és nemcsak szebb, de szabadabb; mindenkinek lesz kenyere, kezében könyve, ideje és feje felett fedele. Így lett? Így lett és mégsem így. A jobb rosszabb, ha szétesik. Kérdezd meg: hogy lehetsz szabad, mikor benzin után szaladsz? Kérdezd: valóban azt hiszed, ha légtisztító masinád az utcát végig bűzöli, hogy ettől tisztul a világ? Kérdezd: ha minden jól van így, akkor mért rág a félelem? Kérdezd: beadták már neked, hogy a kultúra: kényelem? Kérdezd: ugyan mily cél felé halad az ember? De minek kérdezgesd az olyat, ki már kérdésedet sem érti meg? Miért jött így, kérdem. Talán azért, mert mindenki hanyatt feküdt a technológia elé s azt nézi csak, mit ad, s villanyborotva, diktafón, kompjúter, degeszig teli hűtőszekrény s tévé nélkül a létet el sem képzeli? Elérkeztünk oda, hol az embertelen is emberi, s míg virul minden anyagi, elpusztul minden szellemi? Vagy nem az a baj, hogy a gép, meg a sok lim-lom és szemét, amit az ipar ránkakaszt, elvette mindnyájunk eszét? Hanem az a baj, hogy amíg ott ülnek még a lakomán, kiderült, hogy a lakoma nem kell senkinek igazán? Ha nem őrültek, részegek vagy hülyék, miért nincs, aki így szól: mint kéne ezt nemcsak élvezni, de megtartani? Miért, hogy mind siet, zabál, felvág, de arra mit sem ad, hogy hőn szeretett gépeink holnapután is járjanak? Tudja a hóhér, hogy meghal? Azért autóznak ily mohón, mert porladunk, mint a magas- építményekben a beton? S azt is tudják, hogy kölykeik, e lármás, nyegle ifjurak (maholnap éhes koldusok) körülhugyozzák sírjukat? Vagy az a baj, hogy feladták kultúránkat is, amelyen tengődtünk harmadfélezer esztendeje, s helyette nem adtak semmit és minek is? A technikának önmaga a célja; mellette nem fér meg semmiféle kultúra. Ez determinálja vajon, hogy még a legjobb fejek is üresen járnak; mellékes, amit írnak, ha nem hamis; múlt nélkül nincs jelen; minden dolgunk egységes folyamat, s ugyan mit tudhat mondani, aki belőle kiszakad? Vagy tenéked van igazad, s az ember fejében örök harcot vívnak az építő és a romboló ösztönök? Ha így van, minden elveszett és attól félek, hogy amit ajánlasz, a tökéletes csillapítószer sem segít, ahogy Tolsztoj és Gandhi sem használ és cserében mit ér az ökör intellektusa a párduc erényeiért? A kísértet is én vagyok a gépben; hasztalan futok magamtól, ha mástól futok; köröttem s bennem párducok. Hogy szól az optimista vég, milyen szavakkal búcsúzom? Hogy a tudomány nem segít a történelmen, azt tudom. Mégis már hányszor megesett, hogy Európa talpra állt! a barbár is megszelidült, a török sem csatára vár, s a meg nem érdemelt kegyes sors is kihúzza néha a fertőből. Nem csak én vagyok, ki erre gondol éjszaka. De talán – s ez lenne a legszebb – kifogy hirtelen az urán, s aznap a nyersolajforrások bedöglenek egymás után, energia nélkül maradnak az elvtársak és az urak, felrobbantani sem tudnák már a világot s önmagukat – a levegő lassan tisztulna, latint s görögöt kezdenek tanítani az iskolákban, tévékből könyvszekrényeket ácsolnak, séták, kézmívesség, szegénység, úgy, mint egykoron: nem érjük meg. De hogy zizegne urnámban fél kiló porom! (Toronto, 1975)