1975–1989
Eric Johnsonnak
Giovanni Pico della Mirandola
| Piros köntösben állsz emléked tornya |
| alatt. Esztétika az etikád. |
| Nem a föld húz le; a mindenség nyomja |
| fiatal válladat. Harmóniát |
|
| keresel atomok, hitek, bölcsészek |
| közt. A titkok zárt kapuja előtt |
| varázsszavakat próbálgatsz. Szépséged |
| tengerszemébe ugranak a nők. |
|
| Viharosabban, mint benned, emberben |
| nem élt még együtt a lélek s a test. |
| Ma reggel rád gondoltunk mind a ketten. |
|
| Távol vagy. Sírtábládat eltakarja |
| a gyóntatószék. S mégis örömest |
| bújnánk melléd a sárga templomfalba. |
|
|
Alkalmi vers a világ állásáról – Koestlernek
| és szétszedik, míg élvezik – |
| miért nem kezdem versemet |
| az est, a táj, a vízmosás |
|
| Elkezdem inkább ott, ahol |
| s ott álltunk a konyha hideg |
| megittunk egy pohár vizet – |
| mint három hónapos kutyák, |
| kemények voltunk és puhák, |
| s pihegtünk, csupa izgalom, |
| mert holnap szebb lesz a világ, |
| és nemcsak szebb, de szabadabb; |
| mindenkinek lesz kenyere, |
|
| Így lett? Így lett és mégsem így. |
| A jobb rosszabb, ha szétesik. |
| Kérdezd meg: hogy lehetsz szabad, |
| mikor benzin után szaladsz? |
| Kérdezd: valóban azt hiszed, |
| hogy ettől tisztul a világ? |
| Kérdezd: ha minden jól van így, |
| akkor mért rág a félelem? |
| Kérdezd: beadták már neked, |
| hogy a kultúra: kényelem? |
| Kérdezd: ugyan mily cél felé |
| kérdezgesd az olyat, ki már |
|
| Miért jött így, kérdem. Talán |
| azért, mert mindenki hanyatt |
| elé s azt nézi csak, mit ad, |
| s villanyborotva, diktafón, |
| hűtőszekrény s tévé nélkül |
| s míg virul minden anyagi, |
| elpusztul minden szellemi? |
|
| Vagy nem az a baj, hogy a gép, |
| meg a sok lim-lom és szemét, |
| elvette mindnyájunk eszét? |
| Hanem az a baj, hogy amíg |
| nem kell senkinek igazán? |
| vagy hülyék, miért nincs, aki |
| így szól: mint kéne ezt nemcsak |
| Miért, hogy mind siet, zabál, |
| felvág, de arra mit sem ad, |
| hogy hőn szeretett gépeink |
| Tudja a hóhér, hogy meghal? |
| Azért autóznak ily mohón, |
| mert porladunk, mint a magas- |
| S azt is tudják, hogy kölykeik, |
|
| Vagy az a baj, hogy feladták |
| esztendeje, s helyette nem |
| adtak semmit és minek is? |
| a célja; mellette nem fér |
| hogy még a legjobb fejek is |
| amit írnak, ha nem hamis; |
| múlt nélkül nincs jelen; minden |
| dolgunk egységes folyamat, |
| s ugyan mit tudhat mondani, |
|
| Ha így van, minden elveszett |
| és attól félek, hogy amit |
| csillapítószer sem segít, |
| ahogy Tolsztoj és Gandhi sem |
| használ és cserében mit ér |
| a gépben; hasztalan futok |
| magamtól, ha mástól futok; |
| köröttem s bennem párducok. |
|
| Hogy szól az optimista vég, |
| milyen szavakkal búcsúzom? |
| Hogy a tudomány nem segít |
| a történelmen, azt tudom. |
| Mégis már hányszor megesett, |
| a barbár is megszelidült, |
| s a meg nem érdemelt kegyes |
| fertőből. Nem csak én vagyok, |
|
| De talán – s ez lenne a legszebb – |
| s aznap a nyersolajforrások |
| felrobbantani sem tudnák már |
| a levegő lassan tisztulna, |
| latint s görögöt kezdenek |
| tévékből könyvszekrényeket |
| ácsolnak, séták, kézmívesség, |
| szegénység, úgy, mint egykoron: |
| nem érjük meg. De hogy zizegne |
|
|
A homlokomon nincs ránc
| A homlokomon nincs ránc, pedig nemrég |
| lettem hatvanöt. És hány védfalat |
| és áttetsző kristálybúrát emeltél |
| körém! Csak szétnéztél, s egy pillanat |
|
| alatt megvolt. Ha felébredek reggel, |
| még hunyt szemmel gondolok arra, hogy |
| mily szép nap virrad, mert lelki szerelmed |
| árnyéktalan s talán el sose fogy, |
|
| s arra, hogy mindezért keveset adtam, |
| csak annyit, hogy minden friss gondolattal |
| felugrottam s rögtön hozzád szaladtam, |
|
| s lelkem erdőszélén az őzeket |
| bemutattam egymásután neked, |
| de a farkast megtartottam magamnak. |
|
|
A Táó, 1.
| Ha Kínában születtünk volna, úgy táóista kolostorban |
| laknánk, egy kék hegycsúcs alatt, hol minden felhő megakad. |
| Esténként felmennénk oda s a holdat néznők a hideg |
| éjben, ahogy a völgy ölét híg vörösrézzel tölti meg. |
|
| Nem tudnók, hogy lábunk mohos kőlépcsőre vagy ködre lép, |
| néznők az elfagyott gyomok törékeny, barna üvegét, |
| a fák odvát, amely akár a nők szemérme és a mély |
| erdőt, hol az egyszarvú s más tudatalatti állat él. |
|
| Azt vallanók, hogy lát a kő s a léttelen is létező; |
| hogy a képzelt, a képletes s a képtelen is lényeges; |
| hogy állat, ember, por, virág egyformán fontos s a világ |
|
| nem szerkezet, de szervezet s hogy rendetlen s nem rendszeres. |
| S végül megleshetnők, amint az istenség tavaszra |
| a füvek s a fák levelét belülről kifaragja. |
|
|
A Táó, 2.
| Mért élünk fenn a hegytetőn? Mert közel az öröklét. |
| Mert itt fenn nincs agresszió, nagyképűség, könyöklés. |
| A törtetőnek odalenn soha sincs szabad ideje: |
| míg szalad a siker fele, önmagából fut kifele. |
|
| Itt fenn azt nézed, ami van s nem azt lesed, mi nincsen; |
| ülj, hallgass, várj s magad elé parancsolod az Istent. |
| A kéj a célod? Rúgsz, rohansz és fújtatsz, hogy elérjed; |
| azt hiszed, a kéjt kergeted, míg a kéj kerget téged. |
|
| Kísértés itt fenn is akad. A róka leánybőrbe |
| bújik és szebb, mint odalenn az urak szeretője. |
| A fiatal szerzetesek mind megszédülnek tőle. |
|
| Holnap szajhálkodni megyünk a városba. Szeretjük |
| a kolostort, de nem tettünk fogadalmat, sem esküt. |
| Megyünk, mert sejtjük, hogy mi jön. A csalódást keressük. |
|
|
A Táó, 3.
| A kék cukorsüveg-hegyen így élhetnénk – azt képzelem. |
| Tudnók: a Táó nem szabály s elemzés sincs, mert nincs elem, |
| de ha leülsz és meditálsz, amíg a csendet élvezed, |
| s nem futsz utána, megtalál a belső hang, mely elvezet |
|
| oda, hol vagy; hol nincs haszon, mert nem kérsz részt belőle |
| s a természet ura helyett maradsz a tisztelője – |
| minderről senki idefenn soha egy szót se hallat: |
| aki beszél, nem érti ezt; de aki érti, hallgat. |
|
| Vadrózsaszín s ezüst ködök kígyóit nézhetném veled, |
| agyagfoncsorú pocsolyák tükrében a mélykék eget, |
| s a zöld sárkányokat, melyek skarlát szájukkal isszák |
|
| a vízesést. Oly boldogan járkálnánk ott, vagy inkább |
| nem járkálnánk, mert odaért a hegyhez Máó népe |
| és minden szerzetest lelőtt, vagy eltemetett élve. |
|
|
E gyilkos, szörnyű korban
| E gyilkos, szörnyű korban |
|
| A népség bárgyú s ernyedt, |
|
|
Georgiosz bizánci követ levele
– Ravenna, Kr. u. 476-ban
| Alkony táján beértem a körülzárt |
| városba, könnyű hajóút után. |
| Szállóm felé menőben megfigyeltem, |
| hogy a lakosság lármás és vidám, |
| kötekedő s goromba. A császárka |
| húst, bort meg búzát bőven osztogat |
| s a jóléttől legtöbbje meg se látja |
| a fal alatt az osztrogótokat. |
|
| A fogadóban várt reám már teljes |
| díszben az egyik konzul: az, aki |
| a belügyeket intézi és mindjárt |
| megkérdezett, milyen katonai |
| segítséget remélhetnek Bizánctól |
| vagy pénzt, mellyel feltölthetnék a kincstárt? |
| Hallgattam, mire kollegáját kezdte |
| szapulni, ezt a bűzhödt kanebet, |
| a hadügyek konzulját, aki megtűri |
| a barbár ellenséget, ahelyett, |
| hogy kiverné őket Itáliából; |
| mi több, elemózsiát küld nekik |
| meg zabot is, hogy konzul maradhasson, |
| ha Ravennát a gótok beveszik. |
| Így szidta vetélytársát, majd hajlongva |
| kihátrált s összeütközött vele |
| az ajtóban, hol lemarházták egymást. |
| – „Rómánk agg testén ő a rákfene”, |
| bökött utána, mikor leültettem. |
| Egy őrült a Póig engedte be |
| a gótokat, majd polgárjogot nyertek: |
| így minden dolguk Róma belügye. |
| Nem tartoznak az ő hatáskörébe. |
| A másik konzul, az a félhülye |
| a felelős. – „Ezért kötöttem alkut |
| Odoákerrel. Mi mást tehetek? |
| A támadástól így tán visszatartjuk. |
| Ezért kap tőlünk sót meg kenyeret, |
| sódart, csikókat és máltai mézet. |
| Ha ostromot kezd, minden elveszett |
| és Jézus Krisztus sem segíthet rajtunk” – |
| szólt könnyes szemmel s indult, mint ahogy |
| később megtudtam, a szomszéd bordélyba. |
|
| Majd sorra érkeztek az izgatott |
| szenátorok. Az első tökkopasz volt, |
| elomló s löttyeteg, mint egy herélt. |
| Elmondta, hogy a szenátus jelentős |
| részét ő képviseli s arra kért: |
| beszéljem rá a császárt, hogy fogadja |
| be a gót vezért s népét a falak |
| közé. – „Ugyan mitől félnénk?” – vigyorgott. |
| „Hozzánk rohadnak néhány év alatt.” |
|
| A második pökhendi volt. – „Nyögésre |
| nincs ok” – bizonykodott. „Adjunk nekik |
| néhány mérő aranyat s elvonulnak. |
| Buták a gótok: erőnek veszik |
| az engedékenységet.” – „S bátorságnak |
| a gyávaságot” – bólogtam. De nem |
| értett a gúnyhoz. – „Így gondolom én is” – |
| ujjongott s minden jót kívánt nekem. |
|
| Nemes arcélű, magas férfi jött be. |
| – „Elérkezett a tettek ideje” – |
| suttogta. – „Mert ha nem, elpusztít minket |
| Már-már azt hittem: Itália népét |
| a haza védelmére szervezi, |
| s megbízásomhoz híven szövetséget, |
| katonát s pénzt ajánlhatok neki. |
| De nem. Orcátlanul bizalmaskodni |
| kezdett velem: jól tudja, kém vagyok. |
| Felhördültem. Mit kémkednék e bűzben? |
| A Boszporusznál érzik a szagot. |
| Mindegy, felelte. Ő százhúsz szenátor |
| meghittje s hozza az üzenetet |
| a dicsőséges és leverhetetlen |
| Zénó császárnak, Nyugat és Kelet |
| urának, hogy ők, hű hívei régtől |
| s titkon, most kérve-kérik: jöjjön át |
| hadaival és vegye birtokába |
| jogos örökségét, Itáliát. |
|
| Kergesse szét a gót csürhét, a taknyos |
| Augustulust pedig mondassa le |
| ingó trónjáról s tolassa ki mindkét |
| konzul szemét. Úgysem látnak vele. |
| A császártól azt kéri csak, hogy néki |
| ezért az udvarmester rangját adja. |
| Már régi terve, hogy tanulni kezdi |
| a hellén nyelvet. Holnap lesz a napja. |
| Végül megesketett, hogy mély titokban |
| s halálkomolyan kezelem a dolgot. |
| Damaszkuszban születtem. Egy arcizmom |
| sem rándult meg. Csak alfelem mosolygott. |
|
| Amikor elment, ablakot nyitottam |
| s kimostam számat. Nem fogadtam többet |
| e söpredékből. Később a lakájok |
| a palotából vacsorámmal jöttek. |
| Pompás volt. Udvaronc hozta a császár |
| üdvözletét és hogy holnap fogad. |
| Majd kalauznak küldtek egy nagyon szép |
| fiatalembert, kitől nem sokat |
| vártam. Tévedtem. Olykor attikai |
| hanglejtéssel szólt hozzám (ez a gyengém), |
| olykor latinul. És ő hiba nélkül |
| tudott beszélni saját anyanyelvén! |
|
| Igaz-e, hogy a város banditáktól |
| hemzseg, kérdeztem, mielőtt sétára |
| indultunk, s hogy a fegyvertelen ember |
| még a főutcán is szabad prédája |
| a gyilkosoknak? – „Így van.” Mire kardot |
| öveztem. – „Tilos! Tedd le kardodat. |
| Az őr lefog.” – „És mit tesz, hogyha látja, |
| hogy megtámadnak?” – „Nyomban elszalad.” |
| Felhúzta khlámiszát. Oldalt, csípőjén |
| egy-egy tőr lógott. – „Gyors és kétkezes |
| vagyok”, mosolygott. – „Menjünk, ha kívánod, |
| bár sétánk nem lesz szóra érdemes.” |
|
| A rézmívesek utcáján jártunk, |
| a cserepesek portékáit néztem, |
| majd a kelmefestőkét – méregdrága |
| vásári lomot, vörheny fáklyafényben. |
| – „Nincs többé mesterember” – szólt kísérőm, |
| „csak kontár. Minden gyertyánk csonkig égett. |
| Tertullián szerint a szépség ronda. |
| Ezek viszont a rondát tartják szépnek.” |
| Némán sétáltunk, mikor észrevettem: |
| az emberek mind egy irányba mennek. |
| – „Ugyan hová?” kérdeztem kísérőmet. |
| – „Hát nem tudod? A Honorius-kerthez.” |
| – „Mi van ott? cirkusz, népünnepély, színház?” |
| – „Egyik sem. Vagy tán mégis mind a három |
| a legocsmányabb értelemben. Kérlek, |
| ne menjünk oda.” – „Követ vagyok. Látnom |
| s tudnom kell mindent.” – „Vagyis kísértésbe |
| viszed az embert”, sóhajtott s kilépett |
| a park felé, mit Honorius császár |
| ajándékozott Ravenna népének. |
|
| Hepehupás, elágazó csapáson |
| kanyarogtunk az éles holdvilágban |
| tamariszk bokrok közt. S most szégyenkezve |
| vetem papírra mindazt, amit láttam. |
| Az ösvény mentén, bárhová fordultam |
| köpenyeken, homokon, szénaágyban |
| egymásba font nők s férfiak fetrengtek |
| kettesben, négyesével, hármasával. |
| Nézők biztatták vagy gúnyolták őket, |
| vihogtak, pisszegtek vagy megtapsolták |
| a hőst, aki új figurát eszelt ki |
| vagy csődör módján végezte gyors dolgát. |
| Ki kész volt, nem szólt – felkelt és odább állt. |
| Akadtak köztük matrónák meg dámák, |
| hájas kalmárok, matrózok, rabszolgák, |
| palotaőrök s egy lány mint az angyal. |
|
| – „Menjünk”, kértem. – „Bár rád hallgattam volna! |
| Hányingert érzek és utálatot. |
| Itt van az egész város! Hogy süllyedtek |
| ilyen mélyre ezek az állatok?” |
| – „Az első követ”, szólt, „te vesd reájuk. |
| Nincs tanítójuk, könyvük, ideáljuk. |
| Reményük sincs. A filozófiát |
| lábbal taposták. Erószt megmérgezték. |
| S mi lett hitünkből? Gyilkos hitviták.” |
| Elhallgatott, míg kiértünk a kertből. |
| – „Akiből hiányzik a szerelem: |
| annak csupán a párzás rángógörcse |
| esik le koncnak, egyéb semmi sem. |
| Ne átkozd őket; szánd az elveszett |
| népet.” – Hatalmas márványlapokon |
| sétáltunk, amíg szállásomra értünk. |
| – „Most búcsúzóban”, szólt, „bevallhatom, |
| hogy üdvösségem miatt nem akartam |
| a kertbe menni. E vonagló férgek |
| láttán érzem, hogy római vagyok, |
| akárcsak ők. És véremben a méreg: |
| ahányszor arra járok, borzadok |
| s felizgulok. Úgy látom, visszatérek.” |
|
| Rémálmot láttam. Konstantinápolynál |
| ismét ott jár Alarik seregével. |
| De íjjal, karddal, dárdával, szurokkal |
| a nép nem állt a várfalon, mint régen – |
| a tereken s az utcán párosodtak. |
| Korán, verejtékfürdőben ébredtem. |
| Aztán nagy díszbe öltöztem, mint illik |
| s a palotába mentem késő reggel. |
| Könyvet vittem magammal, attól tartva, |
| hogy várnom kell: de tüstént beengedtek. |
|
| A kis császár értelmes, finom arcú, |
| tengerzöld szemű, megnyerően kedves |
| fiatalember, ki ezerszer többet |
| tehetne, ha nem sújtja a kegyetlen |
| balsors gótokkal s latin bandájával. |
| Ránéztem és mindjárt sajnálni kezdtem. |
| Pár udvarias szó után félénken |
| felszólított: tekintsük meg a bástyát. |
| S már mentünk is. Húsz légionárus |
| kísért bennünket – minden katonája. |
| Hűs nyári szél fújt. A várfalon álltunk |
| egymás mellett, hosszú aranybrokátban. |
| Lenn a mocsár. Azon túl állatbőrös |
| gót harcosok. Az egyik, ha jól láttam, |
| röhögött rajtunk. Arrább, a falon |
| toronyfrizurás, előkelő dámák |
| sétáltak apró, bolyhos ölebekkel |
| és csípőjüket olykor megriszálták |
| az ellenség felé. De ott alul |
| ötszáz lépésre tőlünk, vállig érő |
| hajjal, mezítláb, karbafont kezekkel |
| csak állt a sok gót, mozdulatlanul. |
|
| – „E láp felett csupán a madarak járnak. |
| Ember még rajta nem jutott keresztül!” |
| Így szólt a császár s kíváncsian nézett |
| felém. De látta, hogy pillám se rezdült. |
| (Az árulásnak szárnya van – gondoltam.) |
| „És nézd”, folytatta, „nézd a várfalat! |
| Hat szekér fér el rajta egymás mellett, |
| Rómáénál is jóval magasabb. |
| S a nagy hajítógépek meg az árok! |
| Amott a tornyok! Mint vélekedsz: megvéd |
| bennünket mindez, hogyha a barbárok |
| reánk támadnak?” – „Meghallod a választ |
| azonnal, hogyha szólanom szabad. |
| Hajítógép, sánc, bástya, felvonóhíd – |
| ne higgy ezeknek, mert üres szavak. |
| A fal nem védi a város lakóit, |
| ha a lakók nem védik a falat.” |
|
| Csend lett. A császár állt, meghajtott fejjel |
| s arannyal kivert papucsát szemlélte. |
| – „Ezt rég sejtettem”, suttogta és újra |
| elhallgatott. Aztán megszólalt végre: |
| – „Hányszor nem jött rám álom éjszaka! |
| Tűnődtem, hogy ki vagy mi vezetett |
| a pusztulás szélére. Mariust |
| okoljam, mert népfelkelés helyett |
| ránk hozta a prétoriánusok |
| hordáját, melyben bízni nem lehet? |
| Az lett-e vesztünk, hogy a Város helyett |
| a fél világot kívánta étvágyunk? |
| s karddal fogtuk össze a birodalmat? |
| Vagy ott tévedtünk, mikor kettévágtuk? |
| Az volt-e a bűnünk, hogy megfeledkeztünk |
| a népről – míg most már mindegy nekik, |
| ki nyúzza: Nero, Attila, Konstantín, |
| Szápor király, Totila, Genzerik? |
| Avagy azért kell elpusztulnunk, mert nem |
| a plátonizmus lett az államvallás? |
| Vagy azért sújt le ránk a sors, mert Krisztus |
| kemény igéit a papok nem hallják? |
| Avagy az Úr rendelte így, hogy minden |
| sarjad, tenyészik, majd elhal – és Róma |
| is megrohad bőségben, bujaságban |
| és gőgben, mint Ninivé meg Szodoma?” |
|
| Mintha önmagával vitázott volna. |
| Majd összerezzent, mikor észrevett. |
| – „Georgiosz, bölcsészetek tudója, |
| történész, költő és hellén követ: |
| szolgálj tanáccsal, mondd meg, mint csináljak, |
| hogy odázhatom el a végzetet?” |
| Egy pillanatig haboztam. Hallgatni |
| szerettem volna inkább, ámde szám |
| gyorsabban járt az eszemnél: – „Augustus, |
| tanácsot adni későn van s korán. |
| A múlt elmúlt. Jelen nincs. A jövendő |
| gomolygó köd. Megfelelnék neked, |
| ha ötszáz éve adod fel e kérdést, |
| vagy ha ezer év múlva kérdezed.” |
|
|
A latinok s a görögök
| melyik, kérded, a jobb, a több? |
| Mit mondjak? Róma ordenári, |
| ezért tudunk nyomában járni, |
|
| civilizáltak; nyílt s kerekded |
| nagycirkusz, melyet összeszedtek. |
| Utánzók, mint mi. Utánozhasd. |
| Tanulj tőlük és próbálj jobbat. |
|
| A hellén élte, nem csinálta: |
| szavuk sem volt a kultúrára. |
| Zárt kör. Nem ad lovat alád. |
|
| Sokat tudnak. Nem nyújthatsz többet. |
| Mindig a lényeg s nem az ötlet. |
|
|
Tíz éve mondom ezt
| Tíz éve mondom ezt magamnak: |
| gondolj rá mindig! Írj neki |
| szebb verseket! hallgass, ha hallgat! |
|
| felségét! hódítsd meg naponta! |
| szerelmesek közt nincs hitel! |
| hidd meg: kisujja körme mocska |
|
| magadhoz légy csupán kegyetlen! |
| pletykák s anekdoták helyett |
| tápláld értékítéletekkel! |
|
| örülj, ha szóba áll veled! |
| szeresd s ne várd el, hogy szeressen! |
| Talán így mégis megszeret. |
|
|
A jó könyv rózsakert
| A jó könyv rózsakert zsebedben, |
| nem hervadnak. Még sokkal szebben |
|
| ha nagykönyvtár küszöbén lépsz át |
| s behúzod súlyos ajtaját, |
| elmarad mögötted a pénzvágy, |
| a gőg, a kéj, az aljasság – |
|
| s aztán? tán megnő emberséged, |
| talán egy szebb világba lépsz be, |
| s boldogabb leszel ott, hol a |
|
| tévére s pusztulásra éhes, |
| két lábon járó árnyékszékek |
|
|
Apám volt-e…
| Apám volt-e, a sors haragja, |
|
| Te azt mondod, őseid járnak |
| bőröd alatt, s a nevelés, |
| a körülmények és e század |
|
| mozgásod van, mint kézbilincsben. |
| Bilincs? Rólam lefoszlott minden, |
| mit tudok, hiszek s belém vertek, |
|
| s még te is elmaradsz, ahogy |
| írom most néked ezt a verset. |
| Kegyetlenül szabad vagyok. |
|
|
Te nem láttad…
| Te nem láttad; én láttam 36-ban. |
| Jön a kígyó! Tyúk s lúd kővé mered |
| az ólban. Undorom leírhatatlan. |
| Mit szóljak? Csak nevetni érdemes. |
|
| A gazdag ember sok mindenre képes, |
| csak arra nem, hogy megvédje magát. |
| S ne mentegesd az istenadta népet! |
| Gyökereiktől rohadnak a fák. |
|
| A hülyék, akik bársonyszékben ülnek, |
| azt hiszik: az öngyilkosság is üzlet, |
| a tábornokok hencegnek és félnek, |
|
| a gyárosoknak elég az előleg: |
| féláron adták el az ellenfélnek |
| a kötelet, min majd felhúzzák őket. |
|
|
Mióta hallgatlak…
| Mióta hallgatlak, fülem fövény lett: |
| beszívja minden szavadat; szemem |
| kettős teleszkóp, álmomban is téged |
| tart fókuszban; indának tekerem |
|
| köréd karom; bevéslek az érzékek |
| fakó tükrébe; nem is kérdezem, |
| hogy mit akarsz, mert tudom, mi kell néked; |
| ha jókedved van, hőmérsékletem |
|
| fölmegy kissé; minden gondod és gondom |
| együtt párolgott el; lényedből folyton |
| iszom s nem kapok soha eleget; |
|
| kifaraglak, megírlak és lefestlek, |
| hogy képtárad vagy börtönöd legyek; |
| száz járatot vájtam beléd; a tested |
|
| külön van még; fejünk már egyveleg. |
| Jelenléted s hiányod egyremegy. |
|
|
Gyermekszobámról nem beszéltem …
| Gyermekszobámról nem beszéltem néked. |
| Mindig azt hittem, hogy az ablakok, |
| a kőerkély, hol varjak raktak fészket, |
| a tükör, hol egy kisfiú lakott, |
|
| a vén koldus a falrepedésekben |
| ágyam felett, mackóm, száján a sok |
| mocsokkal (többször kásával etettem), |
| s a rolóban leskődő farkasok: – |
|
| hogy mindez nem tűnt el, mint többi múltam, |
| de a felrobbant házban most is ott van, |
| s meglátod, mihelyst kinyitod az ajtót, |
|
| a kisfiút a tükörben, a mackót, |
| mindent, mi volt s mi most is kitart csendben |
| az idő dühödt hullámai ellen. |
|
|
Szobáinkban megnőtt az árnyék …
| Szobáinkban megnőtt az árnyék: |
| új és új torony emelkedik |
| itt évről évre a halványkék |
| ég ellen. Ocsmány mindegyik. |
|
| lesznek majd síremlékeink, |
| ha már csak szelek szirénáznak |
| Torontóban. Ne bánd. Legyints: |
|
| cserepeinkben a sok tarka |
| virág még egyre nő és sarjad; |
| mindegyik érzi, mily nagyon |
|
| szeretik, s párkányunkon reggel |
| galambok állnak lábujjhegyre |
|
|
Mi volna, hogyha Plátó…
| Mi volna, hogyha Plátó feltámadna |
| s belépne hozzánk ma este, ahogy |
| itt ülünk a villanynál s az ablakban |
| gépek szállnak, mint roppant csillagok? |
|
| Anyanyelvén köszönthetnők; juhsajtot |
| tennénk eléje, sonkát, friss tejet; |
| ő enne, inna, meghallgatná Bachot |
| s azt hinné: mi vagyunk az istenek. |
|
| Elmondanók: csak az anyagit látja |
| s az jó; de hogy életünk kvalitása |
| borzalmas és kultúránk szétesik; |
|
| hogy idióták s lókötők vezetnek |
| bennünket, kik semmit se védenek meg; |
| s hogy itt már nincs is mit megvédeni. |
|
|
Ha az ember nagyon sokat…
| Ha az ember nagyon sokat tanult, |
| Mire való a jelen meg a múlt? |
|
Hogy elmondjuk egymásnak. |
|
| Miből keletkezett a nagyvilág, |
| Úgy féltem tőled egykor, cipruság, |
|
setétség! Most nem félek. |
|
| Ugyan mért szép ez az őszi vidék |
| Mert ajtóm előtt alszol, velem élsz, |
|
|
mert itt lebegsz köröttem |
| és mert megírtam mindazt, amiért |
|
|
A Buddha azt tanítja
| „A Buddha azt tanítja: hogyan kerülheted el |
| a szenvedést; és Krisztus: válladra mint veszed fel; |
| és Szókrátész: mily módon emelkedhetsz fölébe; |
| és Plátó: a valóság az ideák ködképe; |
|
| s Epiktétosz: merülj fel a szennyből az erénnyel; |
| s Epikúrosz: munkálkodj kis kertedben szerényen; |
| s Csuáng-ce: nincsen dogma, sem egyház: meditáljunk; |
| gyönyörűen kezdték el. Mondjad, ki jött utánuk?” |
|
| „Szent Tamás meg Sánkárá, e két egyformán bátor |
| és pompás elme; kár, hogy mindkettő kommentátor. |
| A maradék nem számít.” – „Azt állítod, hogy ennyi |
|
| az egész? s lényegeset nem hozott többé senki? |
| Az ezredek szellemi termése ily kevés volt? |
| Mi következik ebből?” – „Hogy ránk szakad az égbolt.” |
|
|
Angol kisváros
| Furcsa világ ez. A postáskisasszony |
|
megszólít: „levelet kapott Londonból, |
| holnap kihordjuk.” Mindenki szívesen |
|
beszélget, de nem mondja, hogy mit gondol. |
| Éjfél után egy lámpás ég. A vízben, |
|
a mólónál, Windsor Erzsébet szende |
| hattyúi úsznak. Kutyád az egyikbe |
|
harap? Felségsértésért fognak perbe. |
|
| A nyugdíjasok nem férnek bőrükbe. |
|
„HA NEM SZŰNIK A HARANGOZÁS, AKKOR…!!!” |
| írta az őrnagy a templomkapura. |
|
Puskával lődöz a padlásablakból |
| a harangozókötélre. Szomszédom |
|
befalazta magát – már kilenc éve! –, |
| hogy remekművet írjon. Ételt néki |
|
gumicsövön pumpál a felesége. |
|
| Minden tiszta. Szeretkezés, úgy tűnik, |
|
e kisvárosban nem volt, nincs, és nem lesz. |
| Még pletyka sincs. Örök rejtély, mi módon |
|
került ide mégis néhány kisgyermek. |
| Ezeket anyjuk betanítja: hogyha |
|
a kikötőben csinos matrózt látnak, |
|
| mondják neki: „a kocsma mögött, este |
|
tizenegy felé várhatja mamánkat.” |
| A férj alvást preferál. Garniszállót |
|
tilt a közerkölcs. Ócska farakás |
| mellett csinálják, angol módon, állva. |
|
Matróznak sem kis megpróbáltatás. |
|
|
Az óra ketyeg
| Az óra ketyeg, de nincs mutatója. |
| A metafizika régen halott. |
| Utódja nincs. Ki sosem hallott róla: |
| ma az is érti William Occamot. |
|
| Sztálin s Hitler az ideológiákkal |
| végeztek száz évre. A bölcselet |
| kimúlt. Ápold kerted! De a gyárak |
| lehelete eszi a kertedet. |
|
| Gyűrd le a természetet, mondták. Élni |
| nem tudtak vele. Most az ifjúság |
| a Nirvánába vágyó Indiába |
|
| menekül s ott keresi mindhiába, |
| miről a hindu nem hallott: a régi |
| Nyugat kozmikus optimizmusát. |
|
|
Majakovszkij utolsó verse,
melyet megírni a „Csudajó!” és „A poloska” szerzőjének már nem maradt ideje 1930-ban
| indultam el,Poétának |
kóstoltam égi mannát, |
| de egy napon |
Lenin elvtárs |
| Lenin elvtársde egy napon |
így szólt: „Szükségünk van rád, |
| mert szabotál a Jeszenyin. |
| mert szabotál a Jeszenyin. |
Felelj, Vlagyimir, lesz-e rím?” |
| S én írtam. Három perc alatt |
| S én írtam. Három perc alatt |
húsz sort. Jobb vállam feldagadt, |
| holott a munka könnyű volt. Szép szavak |
| holott a munka könnyű volt. Szép szavak |
helyett |
| helyettholott a munka könnyű volt. Szép szavak |
jelszavak; |
| fiatalos hév, párrímek; kioktatásból pár hideg |
| zuhany a népnek; egy kevés |
| zuhany a népnek; egy kevés |
agresszió meg hencegés |
| plusz egy csipet |
orosz humor, |
| orosz humor,plusz egy csipet |
amelytől rögtön felnevetsz, |
| mintha Féliksz |
Edmundovics |
| Edmundovicsmintha Féliksz |
Dzserdzsinszkij csiklandozna meg. |
|
| A hír gépszíja elkapott, |
engem közöltek a lapok. |
| Azt képzeltem: nekem ragyog |
| Azt képzeltem: nekem ragyog |
az ég vörös azúrja, |
| lettem a Kreml dalnoka, |
a Cseka trubadúrja, |
| a forradalmi dobverő, |
a vakmerő, |
| a vakmerő,a forradalmi dobverő, |
a nyers erő, |
| aki elsőnek ér oda, ahol utalványt osztanak, |
| s hol kéklik a Népbiztosok Konyháján a káposztaszag. |
| Ki ott étkezni megjelent, |
| Ki ott étkezni megjelent, |
jövőnek nézte a jelent. |
| Utána le az Arbaton |
új nadrággal a farkamon – |
| ki sétált peckesebben? |
Tejkonzerv volt zsebemben, |
| hasamban disznókotlett, |
és biztattam az éhezőt: |
| „Ne félj, bátyuska, jobb lesz.” |
|
| Natasák vártak, Olgák, Tányák s más komszomolkák, |
| Lenin kihasznált és dicsért, majd meghalt; nem volt érte kár, |
| aztán a grúz hiéna jött s én csudajól nem éltem már, |
| hazudnék, ha azt mondanám, |
| hazudnék, ha azt mondanám, |
hogy vicsorított volna rám, |
| de fizetésem kevesebb |
lett, mesterségem nehezebb |
| s Tamarák, Tányák, Olgák |
s más csitri komszomolkák |
|
| Sok hű barátom otthagyott. |
| Sok hű barátom otthagyott. |
– Jobb nékem, ha otthon vagyok, |
| gondoltam és ha néhanap kimentem a szabadba, |
| arcomon volt a szájkosár, |
| arcomon volt a szájkosár, |
mindkét fülemben vatta, |
| fejemen micisapka, |
orrom előtt a Pravda. |
|
| Nézd, nagy melák legény vagyok, kellett nekem a jófalat, |
| s ugyan mért rúgtam volna ki a szőnyeget magam alatt? |
| Nemrég még hittem minden szót, aztán csak elhitettem |
| magammal, hogy hiszek, mivel nem volt lebukni kedvem, |
| míg rájöttem, hogy nem hiszek |
| míg rájöttem, hogy nem hiszek |
semmit s remegni kezdtem. |
|
| – Ne félj, gondoltam, nincsen baj |
| – Ne félj, gondoltam, nincsen baj |
míg homlokodba hull a haj, |
| kurjongass! lármázz! figurázz! ki ne fulladj az élen! |
| csettints, mikor az emberek |
| csettints, mikor az emberek |
ezrei halnak éhen! |
| Mikor a burzsujt beviszik |
| Mikor a burzsujt beviszik |
s aztán, ha megkínozták, |
| lelövik, rikkantsd: „Így van jól! |
| lelövik, rikkantsd: „Így van jól! |
Pusztulnak a poloskák!” |
| Szeretnél élni? Mit használ a tisztesség s a jellem? |
| Kanyaríts inkább szatírát az üldözöttek ellen! |
| Ez mindig a legbiztosabb |
verstéma s a legpiszkosabb. |
| Azt hittem, bölcs vagyok s ravasz |
| Azt hittem, bölcs vagyok s ravasz |
és lettem rímes falragasz, |
| (bár azt hiszem, hogy iskolát |
| (bár azt hiszem, hogy iskolát |
csináltam: kell itt a plakát) |
| a becsületem elfogyott, |
a tehetségem megkopott, |
| lettem platánfa levele, |
mit a lejtőn az ősz szele |
| lejjebb sodor, |
csak egyre le, |
| csak egyre le,lejjebb sodor, |
le, |
| le,csak egyre le,lejjebb sodor, |
lejjebb, |
| lejjebb,le,csak egyre le,lejjebb sodor, |
le |
| lelejjebb,le,csak egyre le,lejjebb sodor, |
és lefele. |
|
| Ma este értem feneket. |
Az ember csak unatkozik |
| a RAPP-ban. De ülés után |
beállított Sztálin Joszip |
| és nyájasan leckéztetett |
mindenkit. Mikor észrevett, |
| elfordult tőlem. Amiből |
beláttam, hogy szerelmem, |
| a rózsás bolsevik jövő |
tarkóm mögött vár engem. |
| Döghal vagyok. |
De még maradt |
| De még maradtDöghal vagyok. |
egy ugrásnyi hatalmam. |
| végeztem már;A költővel |
most végzek önmagammal. |
|
|
Egy amforát dobott ki…
| Egy amforát dobott ki a tenger s mert nem bírta |
| emelni, a hercegnő leült melléje sírva |
| s addig imádkozott, míg egy dzsin tűnt fel fehér |
| kancán és hazavitte kincsét egy dirhemért. |
|
| Itt lakunk a Földközi-tenger kijáratánál, |
| az Atlantival szemközt. Olajmécsest találtál, |
| tán púnt, mindjárt az első nap, az első lépésre |
| a homokban. Éppen csak hogy lehajoltál érte. |
|
| Hány bárka süllyedt itt el, amikor kiszaladtak |
| a szürke óceánra! A hullák fenn maradtak, |
| a kancsók, a vasládák, az aranypénz, a tálak |
|
| leszálltak a fenékre. Olyikon korállágak |
| sarjadtak. A mélységben kétezer évet vártak. |
| Különös lány a tenger. Most felgörget néhányat. |
|
|
Dél volt…
| Dél volt. A strandon ültünk. – Most, gyorsan – súgtad –, nézz fel! |
| A nap forgott, ezüst lyuk. Mellette, a mély kékben |
| hét vadliba. Félig tárt, nagy szárnyakkal köröztek. |
| Fehérek voltak, lilák, s borókafenyőzöldek. |
|
| Elcsavart, gőgös nyakkal a kristály légpárnákon |
| meg sem rezdültek, minden földi dolgunktól távol. |
| Mily szépek, gondoltam. Nem lehet, hogy szebbet lássak |
| ezeknél életemben. Tán ez is látomás csak. |
|
| Nyakam görcsöt kapott már. Nem bírom tovább, mondtam. |
| Te sem. Köröttünk kölykök hancúroztak a porban. |
| A napfény feketének tűnt. Tíz tranzisztor fújta |
|
| a szurát a Koránból. Mire felnéztünk újra, |
| a vadlibák eltűntek. A te arcod is égett. |
| Pihegtünk mind a ketten. Láttuk az istenséget. |
|
|
Gibraltárban, a Piazzán
| A szürke szikla fenn és lenn a porzó |
|
napfény. Aranylik a söröd. |
| Most jut eszembe: soha még egy rossz szó |
|
nem hangzott el kettőnk között |
|
| tizenkét éve. És még gondolatban |
|
sem vétkeztem. Tudom: közös |
| a kettőnk attitűdje. Hogy váratlan? |
|
Mi sem könnyebb, ha ösztönös. |
|
| A tarka ernyők árnyán félmezítlen |
| kurvák meg szép svéd lányok mór stricikkel. |
|
Egynapos lepkék? Legyek ők. |
|
| Ott pofozkodnak. Ez a viszony vége. |
| Ülünk s magunk elé nézünk szendén, de |
|
ingünk alatt feszül a gőg. |
|
|
Mért könnyű?
| Mért könnyű? S mért hoz minden évszak |
| gyümölcsöt? Mert megláttalak |
| s tudtam, hogy belül is oly szép vagy, |
| mint kint; szobor, min nem farag |
|
| tovább az ember; lény, kin semmit |
| sem kell már változtatni; s így |
| szerelmet raktam rád, amennyit |
| csak bírtál, s nem többet, amíg |
|
| te duplán adtad vissza nékem |
| mindezt, s én duplán, majd te, s végre |
| elmondhattuk: – „A pillanat |
|
| tökéletes.” Ebben maradtunk. |
| A világ deszkaszín alattunk, |
|
|
És lelkeink is
| És lelkeink is. Eleinte féltem, |
| hogy nem győzöm a versenyt s kifogyok |
| a szuszból, ha esténként vagy már délben |
| elkezdjük a szellemi ostromot |
|
| egymás váráért. De vad frissességed |
| nem engedte, hogy megvénüljek és |
| pezsdültem, míg köztünk az ellentétek |
| sivítottak, mint a köszörűkés. |
|
| A gondolkodás eleinte kényszer |
| volt éjjel-nappal. Most szokásnak érzem. |
| És mennyi minden jutott az eszembe |
|
| csak azért, mert megoszthatom veled! |
| E verseket is azért jegyezem le, |
| hogy itt maradjak, mikor elmegyek. |
|
|
Majora, a technokrata
| Szomszédunk. Negyvenéves, zömök és fürge svájci |
| mérnök. Lehetne német, finn, belga vagy akármi. |
| A rendőr köszön néki. És hogy visong alatta |
| a kurva! Mert Majorát Hasszán király hozatta. |
| Ha olajat keresni megy ki a sivatagba, |
| a vízcsapot, a villanyt s tévéjét nyitva hagyja. |
|
| Konyak-gyűrűktől rácsos az éjjeliszekrénye |
| s a könyv, melyet Lilitől kapott kölcsön egy éve. |
| Csak csekket ír és műszert olvas. Többször magához |
| unszolt bennünket. Ittunk. Unalma is halálos. |
| A technokrata marha! századunk ideálja! |
| A hercegnő okádni akart, mikor meglátta. |
|
| Új luxuskocsijával és teljes sebességgel |
| hajtott ki tegnap. Közben az erkélyeket nézte: |
| hogy látják-e kocsiját? A kapunál levágta |
|
| egy kiskutya két lábát. Meg se fordult. Hiába |
| csapod agyon. Mit érsz el, ha megszabadulsz tőle? |
| Gyilkosaink spermája úszik a levegőben. |
|
|
Marokkó
| Nászráni* – szólnak ránk nők a buszon és kiköpnek. |
| Négyezer éve ölnek itt – tettek-e mást vagy többet? |
| Juba meg Ibn Batuta; nem jött utánuk harmadik. |
| A kormányzó nem tudja, hogy ki is volt Hárun ár-Rásíd. |
|
| Szeretet? Ugyan! Soha jó itt nem volt senki senkivel. |
| A vízparton egy vén arab a kutyák lábát töri el |
| botjával; s hogy mit akarunk; ez itt az ő országa! |
| nem bírtuk már tovább: reggel átjöttünk Ceutába. |
|
| Vidéki spanyol nyugalom s csend mór hisztéria helyett. |
| Könyvnap az apró piacon. Lapozgattuk a könyveket. |
| Most a parton ülök veled. |
|
| Felhő mögött a nap. A víz aranyszegélyű s fekete. |
| Szemközt Gibraltár. Mint egy kék delfin felbukkanó feje |
| a tengerben. Még a miénk. Csak kár, hogy arab a neve. |
|
|
A politika csupa pudvás…
| A politika csupa pudvás szólam |
| mint zenekar a süllyedő hajóban: |
| a pánik ellen néhány percig jó. |
|
| Az eszmék s ideálok zászlórúdját |
| eltörték. Isten holtteste hideg. |
| Ne mondd őket cinikusnak, mert tudják, |
| hogy itt igaza nincsen senkinek. |
|
| Az ifjúság nem több nép; egy nemzet lett |
| belőlük. Vigaszt s extázist keresnek |
| a zenében. Más gyógyszert a világ |
|
| nem nyújt. S amíg a ruszkik és a jenkik |
| egymást marják s nem értenek meg senkit: |
| ők levonták a konzekvenciát. |
|
|
Andris várt ránk Heathrow-n…
| Andris várt ránk Heathrow-n s most visz Brightonba. |
| Fenn sívó gépek, oldalt elhagyott |
| falvak, leégett pajták. Ott egy kocsma |
| bedőlt tetővel. Nézem, hallgatok. |
|
| Sehol ember a tört ablakú házak |
| között. Messziről sziréna üvölt. |
| Cementport s piszkot ráz a szél. Kiszáradt |
| fa ágán törpe varjú a gyümölcs. |
|
| Az autó fut. Egy gyors pillantást váltunk |
| és lesütjük szemünket. Kell-e még |
| itt kommentár? És jó, hogy kapzsiságuk |
|
| elvette embertársaink eszét, |
| s nem látják, hogy a világ pusztulása |
| előtt vagyunk. De lehet, hogy utána. |
|
|
Huszonkét éve utazom…
| hogy a szadista Kelet helyett |
| nézzek magamnak állóhelyet – |
|
| de csak kibírom, mert megírom; |
| s mert annyi hű barát szeret |
| és őriz innen s túl a síron; |
| s mert együtt élhetek veled; |
|
| és mert ki még oly boldog, mint mi? |
| Csak olykor mardos régi gondom, |
| hogy nem temetnek el Karinthy |
|
| Urnámat is fejemben hordom. |
| Ugyan hol másutt hordanám? |
|
|
Goethe
| Igazad van. Pedig apám zsebében |
| hordozta mindig. S most sehogy sem értem, |
| miért gondoltam egy életen át, |
| hogy Goethe nagy költő volt. Tegnap éjjel |
| végigolvastam minden verssorát. |
|
| Álbölcsesség, bombaszt, közhely, csinálmány, |
| sóhajtoztam. Sehol nyílás az ég |
| felé, vagy egy valóntúli szivárvány, |
| csupán jólfésült másodrendűség. |
| Négy óra alatt összedőlt a bálvány. |
|
| Fából faragott képmását kidobtam |
| mindjárt, s zavarodottan álltam ott |
| magam-rendezte szoborcsarnokomban, |
| hol a lakosok száma egyre fogy. |
|
| Csak helléneket faragtak márványból |
| s néhány latint? Nem marad az egész |
| múltból a végén csak Áiszkhülosz, Plátó, |
| Catullus, Szápphó, Euripidész? |
|
|
1. Ne ültess fát
| Ne ültess fát. A kerti fák árnyéka fojtó és nehéz. |
| Füved haja kihull. A lomb mögött démon tanyázik. |
| Aludj a kristály hold alatt egy ablakban, mely délre néz |
| s magánosan. Az egyik ősz olyan, akár a másik. |
|
2. Május eleje
| Beért a tavasz. Odafenn harmattal teli spongyák |
| minden reggel a kék eget fényesebb kékre mossák. |
| Az ajtókban tüll-függönyök lebegnek: a függöny mögött |
| test-nélküli, kecses kezek a legyezőkre vadlibát, |
| kacsát és sárkányt festenek. A bambuszágyak hidegek, |
| mint a márványpad ősszel. Légy óvatos a nőkkel. |
| A lányok meg az asszonyok is jól vigyázzanak, nehogy |
| selyemkabátjuk ujjait a szélben ottfelejtsék. |
| A búza érik. Illata édes mint a verejték. |
|
3. A fiatalember éneke, ki atyja gyilkosát keresi
| Otthagytam szülőfalumat, mentem a hegy s az ég fele. |
| Karom kemény: egy felleget is kettészelhetnék vele. |
| Csáng-ánban, ifjú lovasok közt leltem otthont. Lihegek |
| a bosszúvágytól s vad vagyok, mint a tigris s a kikelet. |
| Reggel megnézem kardomat és örülök: milyen szép éles, |
| de este elszomorodom, hogy a pengéje még nem véres. |
| Ha rátalálok, négy napig gyönyörködöm, mint jajgat s reszket, |
| míg átvágom nyakát. Aztán leülök s meditálni kezdek. |
|
4. Liáng herceg terasza
| A herceg kastélya az ég közepén áll és szilvakék. |
| Van tágas kertje és tava. A Göncöl minden éjszaka |
| fürdőt vesz benne. Teraszán tömött sorfalban porcelán |
| sárkányok. Zöld rizspor terem mindegyik kerti levelen. |
|
| A bort gongszóra issza, míg magasra küldi nyilait. |
| Tigrisbundát hord, min haránt vércsíkok futnak s kacagányt. |
| Hajnalban s este felzokog, mivel az égbolt elforog |
| s pányvára fűzte a napot, hogy kőkemény, fiús húsát |
| meg ne poshassza az idő s örök legyen az ifjúság. |
|
| Hiába. Mozog a világ. A késő hibiszkusz virág |
| bimbója alvadt vérdarab. Lilára festi majd a fagy |
| és az esők a mocsarak nyálaszöld, álmos vizeit |
|
|
5. Alkony I.
| Hajnal előtt s alkony felé a föld fái lehülnek. |
| Egy perc: s a borozók ínyén ecetes lett az ünnep. |
| A vízparton fehér homok meg ametiszt patkónyomok. |
|
6. Alkony II.
| Fiatal halász ül a parton. Csodás fogásról álmodik. |
| Az est madara csattogtatja nagy, galambszürke szárnyait. |
| A krokodil mögött a tiszta tóvízben tüllfátyol marad. |
| A fátyol mellé gyöngynyakláncot köpnek a bugyborgó halak. |
|
7. Hangosan mondd e versemet
| A Déli Szél elhord minden hegyet. Ha a föld sík lesz: |
| Isten szolgája vedret fog s leönti tengervízzel. |
| Fiatal vagyok még nagyon. Borzongok, de nem félek. |
| Hány ember él e földön még, míg nem lesz földi élet? |
|
| A kék lovak sörényében apró ezüstpénzt vernek |
| a démonok. Tavasz van. Zöld tömjént fújnak a kertek. |
| A szép hárfáslány arcomat lazac ajkához húzza. |
| Hol járt a lelkem, mielőtt beleszorult a húsba? |
|
| Azt mondom Tang kormányzónak: lassan, uram, a testtel: |
| a borivás nem mesterség s lángésznek nem kell mester. |
| Finom színekkel dolgozom; a holtak ingét festem; |
| s ami kevés borom terem, azt nem magamba töltöm, |
|
| A vízióra cseppjeit hallom, de még nem hallgatom. |
| A futó időt kergetik gyémántból csiszolt sarkakon. |
| Húsz éves és pimasz vagyok. Nem értem, hogy csak romfalak |
| s lyukak vannak. És lázadok, mert pusztulnak a városok |
|
|
8. Október I.
| Az éji égen a Tejút mentén didergő csillagok. |
| Nyeregből száll a szél, gyorsan összeszed minden illatot, |
| felül és nagylassan tovább baktat patkótalan lován. |
| Üvegpálcás eső pereg szüntelen. Barna levelek |
| tyúktolla közt kiáll a vadgesztenyefa válla |
| vizesen s szurokfeketén. Sárgul a fű szakálla. |
| A pókok hálóik mögött pillét és legyet esznek |
| egész nap, míg felszáll a köd s kiderül végre este. |
| Éjfél után felébredsz és sétálni mégy az útra, |
| hol egyenest szemedbe lóg a Göncöl görbe rúdja. |
|
9. Október II.
| Az ég olyan most, mint a víz. A sárgarigó néma. |
| A pókok éhes ajkai közt elfogyott a cérna. |
| A bujdosó azt képzeli, hogy háza áll előtte |
| a fák mögött. Sóhajtozik s rádől az esti ködre. |
|
| A temetőben szellemek ülnek le minden sírra. |
| Az özvegyasszony, ha öreg, szemét veresre sírja, |
| ha fiatal, fog egy kamaszt s megnézi: hányszor bírja. |
| Akad, ki erről mit se tud, de akad, ki megírja. |
|
| Az eresz alól démonok lesnek rám: papírvékony |
| farkas-fülük folyton mozog. Szájuk szederjes vérfolt. |
| Leültem a tornácomon, előttem egy pohárka bor |
| és ezt a verset álmodom. Köröttem szürkeség s nyomor, |
| de függőlámpám a falon kigyúlt, mint egy virágcsokor. |
|
|
10. Őszi dal
| Sivít a tücskök hangja, mint mikor selymet sodornak. |
| Kéjvágyó vagyok, fiatal s félek, mit hoz a holnap. |
| A jéghideg tükör előtt vizsgálom magam meztelen: |
| kezemben papírlap, mire verseket fest az ecsetem. |
|
| A molyt, a szút, a férgeket hogy kergetem el innen, |
| melyek húsomba lyukakat rágnak meg könyveimbe? |
| Az idő tajtékos lovon vágtázik. Hol vár rám az út |
| szélén száz kimonós leány s a kimonótlan abszolút? |
|
| Azt mondják: mindent szétverek, amihez hozzáérek |
| s hogy kegyetlen az ifjúság. Nincsen testvéri lélek, |
| ki keservemben osztozik. E versből is, mit kezem ír, |
| ezer év múlva hamu lesz, véremből vadzöld klorofil. |
|
|
11. Hán Jü irodalmi államtitkár és Huáng-fu Si főcenzor meglátogatnak és verset rendelnek tőlem
| Ruháik selyme kékeszöld mint az újhagyma levele. |
| Nem tűvel, de a jégmadár tollával varrták. Fekete |
| lovaikon aranygyűrűk csilingelnek és gyöngyszemek |
| remegnek nyergeik alatt. Kapumhoz ért a körmenet. |
| Most állnak meg az udvaron. Urak, lakájok, paripák, |
| mind engem néz. Fejük felett színezüst dicsfény-karikák. |
|
| Lojángból jött e két zseni, suttogja a szomszédnép, |
| ők hordják keblükben az ég huszonnyolc csillagképét. |
| Mindkettő rímes prózát ír. Lefestik a világot |
| és kijavítják azt, amit az Isten elhibázott. |
|
| Hozzám szólnak. Szegény diák, remegni kezd a lábam |
| s elpirulok szemöldököm sas-szárnya árnyékában. |
| Tört nádnak gondoltam magam. A tikkadt földön fekszem, |
| de tán a párás szél alatt felszökkenek ezegyszer. |
| Szerénységemet eldobom. És bírom majd erővel |
| meg ésszel is. Kígyó vagyok, de sárkány lesz belőlem. |
|
|
12. A hódító tivornyázik
| Huáng Si-ti egész Kínát bevette. A szélrózsa nyolc |
| irányában szabálytalan hímtigris hátán lovagolt. |
| Kilenc láb hosszú kardot tart nyergében. Ha kihúzza: |
| egy villanás és színezüst az ég mélykék azúrja. |
|
| A múltat eltörölte, mert ő egy személyben Buddha, |
| Csuáng-cö és Konfucius. A jövendőt is tudja. |
| A történelmet átírják. Nem volt még jobb kezekben |
| a császárság. Nincs háború, aszály, sőt baleset sem. |
|
| A bronzsárkányok orrlyuka bort fröcsköl. Tivornyáznak |
| a hódítók. Az ablakok áttetsző lepkeszárnyak. |
| A flóták egész hangokat fújnak – késő az óra – |
| úgy mintha ősszel lágy eső csepeg a Tung-ting tóra. |
|
| A jáspis palota felett nem mozdulnak a fellegek, |
| havas hegylánc a főváros tetőin túl. Nagyot remeg |
| a császár serlege, ahogy borát szörtyögve issza. |
| A nyugvó teliholdra néz s ráordít: – „gyere vissza!” |
|
| A vízióra csak kotyog. Lenn a várudvar sárgás |
| macskakövein dübörög az első őrségváltás. |
| A falra festett zöld baglyok huhognak. Lidérc-kékek |
| a fénygyűrűk a gyertyákon, melyek most csonkig égnek. |
|
| A táncoslányok hattyúnak öltöztek. Átlebegnek |
| a termen, ki a teraszig. A déli szél meleg lett. |
| Tulipánszirom arcukon ólomkönnyek peregnek. |
|
|
13. Ne lépj ki házad ajtaján
| Kérdezhetsz: az ég nem felel. A föld sem. Tátott szája |
| vulkán. Tüzet meg ként lehel. Vagy omló homokbánya. |
| S mehetsz bármerre a kilenc kínai tartományba: |
| szitakötőszárny lelkedet kilencfejű szörny várja. |
|
| A nyártól tested olvad, a fagytól csontod megreped |
| s törik. Körötted vérebek szaglásznak és csaholnak. |
| Csak azt nem bántják, akinek fülében-ujján ékszerek |
| nőnek s ölén orchidea ágaskodik ágyék helyett. |
|
| Ha megnyergelem lovamat: kinn nincsenek, csak mocsarak, |
| kimérák fújnak rám hamut és nem lesz többé visszaút. |
| Huszonöt éves sem vagyok, de szemem alatt szarkaláb. |
| Mit tegyek? Inkább maradok s várom a halál angyalát. |
|
| Mi lesz könyvemmel, kérdezem. De az ég nem felel nekem |
| és mégha százszor kérdem is és mégha kőbe vésem is |
| e verset, akkor is tudom, hogy nincs itt irgalom, ahol |
| a másodpercek sarka jár gyorsabban mint a hangyaláb. |
|
|
14. Elhagyott palota
| A kerti út két oldalán nyolc porcelán oroszlán. |
| A skarlát ajtók szárnyait belepte a borostyán. |
| A termekben ezüst homály: hegyikristály közt járok. |
| A koromfekete falon hímzett ezüst sárkányok. |
| A függönyben rossz szellemek laknak. A vízióra |
| megállt. A karszék közepe kiborult a padlóra. |
| Az aranybrokát takaró a nagy narancsfa-ágyon |
| sértetlen még. Egész közel megyek hozzá s megállok, |
| amíg érzem az illatot: parfűmös, ifjú testek |
| szagát. Magamba szürcsölöm s mindjárt szédülni kezdek. |
|
| Kegyvesztett ifjú hercegek éltek pár napig itten. |
| Egy-egy gyönyörű táncoslányt küldtek le mindegyikkel. |
| Lakkos, fekete fogaton érkeztek ide déltájt. |
| Szakácsok s szolgák sorfala közt roppant páva sétált |
| eléjük, míg a katonák a kastélyfalnál álltak |
| és lesütötték szemüket. A kis cédrus-ládákat |
| maga a hadnagy hozta be, egyenként és vigyázva, |
| hogy tűnt táncosnők rizsporát ne verje fel a lába. |
|
| Estére aztán húsz zenész játszott a paraván mögött. |
| A lány szoknyája áttetsző selyemből volt, akár a köd, |
| szemöldöke kék tus-vonás, a felsőteste meztelen, |
| s miközben táncolt, mosolya végigsepert a hercegen, |
| az meg székén keresztbefont lábakkal ült, mint Buddha |
| és visszamosolygott reá, bár a végét is tudta. |
|
| Éjfélkor még megnézték az ablakból a Göncölt, |
| majd selyemszoknyájából a lány tekercset göngyölt |
| s a festett mennyezetre dobta fel. Nem esett le: |
| kibújt a háztetőre és felhő lett belőle. |
|
| A gyönyörtől lihegtek az éjben mind a ketten: |
| a kisasszony szelíden, a fiú hevesebben, |
| majd a lány kakasszóra azt súgta, hogy aludna, |
| de a hercegnek nem volt többé aludni nyugta. |
|
| Így töltöttek el három éjet, de soha négyet, |
| mert ágyukhoz negyednap a foglárhadnagy lépett. |
| A fiú felkelt s indult, a táncoslány húzódott, |
| míg megmondták: nem szülhet a hercegnek utódot. |
| Kinn épp akkor hasadt meg a lazacszínű hajnal, |
| már várt rájuk a hóhér a lazacpiros karddal, |
| mindketten leguggoltak a köves kerti útra |
| s fejeiket a hadnagy a bokrok alá rúgta. |
|
|
15. Ping városa alatt
| Állunk a strázsán s éhezünk. A hó éjente kőkemény |
| s a hold ezer mérföldhosszan fekszik a Nagy Fal tetején. |
| A puszta szele eltöri a kékfürtös bakák haját |
| és szétszaggatja a tatár ellenség messze kürtszavát. |
|
| A felhők reggel súlyosak, ólomszürkék és rondák. |
| Elfekszenek Ping városán. Azt hinnéd, agyonnyomják. |
| Az őrmester parancsot ad: siessünk fel a falra. |
| A kokonori műutat a horizont felfalta. |
| Nézzük a havat, mely vakít és a nomádok sátrait: |
| a sátrakon túl vége van ennek s a másvilágnak is. |
|
| Aranysárkányos zászlaink megkoptak a piszokban. |
| Fagyott törek az utakon. Félholt gebék nyihognak. |
| Szablyámat faggyúval kenem. Pengéje már nem villan. |
| Filigrán, hosszú fuvolát fújunk kék sátrainkban. |
| Esténként a bástyán lesem az eget. Egyik negyede |
| skarlátpiros, akár a tűz. A másik három fekete. |
|
| Ki volt az őrült, aki ezt a várost építette? |
| kérdezgetjük a tisztektől, de nem tudja egyik se. |
| A beteg hazavánszorog, ha bírja. Újak jönnek |
| helyébe. Mi meg maradunk, mert itt meghalni könnyebb. |
|
|
16. A Csáng Ping-i csatatéren
| Cinóber sár a katonák húsa. Vérükből bronzvirágok |
| nőnek a tankönyvben. Vértet, vasat, mindent elrágott |
| egy ezredév. A jeltelen, mérföldes tömegsír felett |
| emlékül semmi sem maradt, csak a farkasfog nyílhegyek. |
|
| Felszedtem egyet. Két kehes gebét vezettem száron |
| tar dombok és tört nád között, garnizonomtól távol. |
| Kóró mint vörheny fáklyaláng; rövid nap, aztán izgatott, |
| gyors alkonyat s hisztériás, vadul pislogó csillagok, |
| merev szöcskék, gyomorgörcstől hápogó vadlibák, kegyetlen |
| bogáncsok. Jártam fel-alá, két kantárral s a nyílheggyel kezemben. |
|
| Később az ég padlásáról nyirkos felhő lógott le rám |
| s lidérclángok gyulladtak fel az ösvény mindkét oldalán. |
| Leguggoltam és boromat kiöntöttem a meztelen |
| agyagra. Azt gondoltam: így talán kiengesztelhetem |
| a háromszázharmincezer katona lelkét, kiket itt elevenen temettek el. |
| Aztán forgószél érkezett s elfújta a lidérceket. |
|
| Ki verset ír, az vért okád. Másnap, hazafelé menet, |
| a Déli Kapu elején egy, vagy tízéves kisgyerek |
| elémállt kócos pejlován és elkérte a nyílhegyet. |
|
|
17. Hszi Si kisasszony elalszik
| A gavallér nem jött el az este. Szót se küldött. |
| Hszi Si a földhöz vágta legyezőjét, megfürdött |
| és ráfeküdt az ágyra, mint hátúszó a tóra. |
| A tavaszi éj langyos. Kotyog a vízióra. |
|
| A házioltáron kék szoborfej a sarokban. |
| Alatta agyagtálban parázscsíkok ragyognak. |
| Hszi Si félig hunyt szemmel nézi a teliholdat. |
| Vörös bogyó a körme, korállág minden ujja |
| s az istenség a tömjént a leány felé fújja. |
|
| A szerető – gondolja – jó, mert a házhoz pénzt hoz, |
| de egyedül feküdni a bambuszágyon még jobb. |
| Most két nap szünetet tart, amíg új gavallért fog. |
| Elmosolyodik ettől, egyet sóhajt s alszik már. |
| A tüllfüggönyön át a hold fénye hegyikristály. |
|
| Közeledik az ágyhoz. Mire Hszi Si kinyitja |
| combját, amellyel eddig az éj vizeit itta, |
| s ahol az aranyifjak finnyás ajka megolvadt, |
| ágyékát csókra nyújtja a hűvös teliholdnak. |
|
|
18. Hszi Si kisasszony felébred
| A tüllfüggöny még hűs, ahogy az este összehúzta. |
| Egy fürt haja ajkára hullt, a már cserepes rúzsra. |
| A kútvödörből víz csorog, mintha ezer üveggolyót |
| ráznának. Felkeltik Hszi Sit, aki oly mélyen és oly jót |
|
| A félhomályban a tükör hajnali tó tavasszal. |
| A tavat most fedezi fel két madár az ablakban. |
| A lány a bambuszágyon áll, amíg megoldozza nehéz |
| haját és lábai elé, az alacsony tükörbe néz. |
| A halványlila, parfümös szőttes a padlón még ködös. |
|
| Elejti jáspis fésűjét. Nem látni, hogy hova esik. |
| Hangot nem ad, csak fényt. Aztán hátrasimítja fürtjeit. |
| Sötétek és fényes-simák. Itt-ott egy keskeny, tengerkék |
| csík. Áll az ágyon és kemény haját tizennyolc fekete |
| fonatba fonja. Mire kész, elfogyott minden ereje. |
|
| Körülnéz a szobában. Vár. Aztán sétálni kezd, akár |
| a vadliba a homokon. A könnyű szellő átszalad |
| bárányfelhő ingén. Kimegy a kertbe és virágot szed |
| nyíló cseresznyefák alatt. |
|
|
19. Császári kéjlak az országút mellett
| Megállok az országúton. Előttem széles árok, |
| az árokban víz s ferde nád, a túlparton virágok, |
| s a palota: fűzöld falak, melyekről hámlik már a lakk, |
| és lefüggönyzött ablakok, előttük súlyos rácsok, |
| meg a befalazott kapu. Fölötte arany felirat: |
| Két vadgalamb búg jobbfelől, de balra varjú károg. |
|
| Hszuán-tszung császár szállt meg itt egy kurta éjszakára. |
| Három gyönyörűszép leány a nagylépcsőnél várta. |
| Evett, hallgatta a zenét, lassan itta az óbort, |
| majd később ágyba tért velük és így szólt reggel: „Jó volt.” |
| Falazzák be a lányokat, hogy hozzájuk ne férjen |
| utána senki, minden jó itallal, eleséggel: |
| így várjanak, míg ő velük az óbort újra issza |
| s ajkuk ízét, mert visszatér. De nem tért soha vissza. |
|
| Vajon a lányok élnek még? S ha élnek, mit csinálnak? |
| Az ablakok nem tükrözik csupán a kerti fákat. |
| Lehet, hogy minden rendben van, mert kilenc hónap múltán |
| fiúcskát szült az egyikük, a másik pedig kislányt. |
| Időközben az unokák is szépen felserdültek, |
| s a belső udvar fái közt minden órájuk ünnep. |
| Az öregek is boldogak és nagyokat kacagnak, |
| ha arra gondolnak, hogy a császár beállít egy nap, |
| a kapu nyílik, ők a nagy széket nyomják alája |
| s körülveszik, hadd lássa, hogy nem halt ki a családja. |
|
| De lehet, hogy a három lány megunta rég a várást, |
| vagy hallották a falon át, hogy temetik a császárt. |
| Megfogták halántékukat, szó nélkül összenéztek, |
| szobájába tért mindegyik és kiitták a mérget, |
| s megigazították fejük alatt a bársonypárnát. |
| Azóta köntöseiket a molylepkék elrágták, |
| s az ágyon bordacsontjaik akár a hajóbordák, |
| mikor bárkát építenek. De az övéket bontják. |
|
| Lehet, hogy mind a három él s hogy jó barátnők lettek, |
| hogy kinn járnak az udvaron s virágokat ültetnek, |
| hogy verseket olvasnak fel, hogy hárfázni tanulnak, |
| kis asztalhoz telepszenek, felidézik a múltat, |
| amíg narancsvirágszagú, aranyló teát isznak. |
| Hogy megvénültek? Nem nagy baj. A császár sem lett ifjabb. |
|
| Lehet, hogy mind a három él, de addig gyűlölködtek, |
| amíg már egyik sem beszél a két másikkal többet, |
| s önmagukat is gyűlölik s az ifjúság emlékét, |
| s bevonták mind a tükröket szövettel, hogy ne nézzék |
| sem arcukat, sem lágyékuk elhagyott madárfészkét, |
| és udvaruk vörös kövén dühödten és szikáran |
| róják külön köreiket napestig mind a hárman, |
| s úgy vonszolják maguk mögött kibomlott, őrült hajukat, |
| a hálójában megakadt fuldokló, ezüst halakat. |
|
|
20. A hárfajátékos
| A csengők hangja hangosabb, a csend lágyabb, a hó kemény |
| s vágtáznak fenn a démonok a felhők szürke ménesén. |
| Li Ping ilyenkor útra kel s megáll selyembe csomagolt |
| hárfája mellett egy zsúfolt teremben, hol még sose volt. |
| Hunyt szemmel, lassan s gondosan kicsomagolja hangszerét, |
| keresztbefont lábbal leül s a fényes tölgypadlóra néz. |
| Még vár. De mire? Hirtelen a huszonhárom húrba kap, |
| csuklója eltűnik; figyeld inkább a hosszú ujjakat! |
| Csend lett. A tarka legyezők nem csapkodják a levegőt, |
| a hallgatók borzonganak, szívük nehéz lesz és meleg |
| s pár percre most azt képzelik, hogy jobbak, mint amilyenek, |
| kint türkiz színbe öltözik a bús december délután |
| s megolvadnak a jégcsapok a kormányzóság kapuján. |
|
| Az ajtónál, mikor kilép, egy fiatal lány várja |
| minden városban. Arca nem látszik, csak duzzadt szája. |
| Mosolyognak, de hallgatnak. Aztán úgy mennek a setét |
| sikátorokban, hogy csak épp érintik egymás ujjhegyét. |
| A szállásán Li Ping teát hozat, gyömbérbefőttet |
| s mandulás-mézes szarvakat. Ott kinn a szél erősebb |
| s az ablakon zizeg a fagy. A faszén-serpenyőnél |
| egymás mellé telepszenek, úgy mint fivér és nővér. |
| De később ő az ágyon ül, lábát keresztbe hajtja, |
| az arca most is közönyös, de duzzad már az ajka, |
| szemét lehunyja s míg Li Ho egyik versét dúdolja |
| a takaró alatt a lányt lassan kicsomagolja. |
| A sarokban fenn magasan a pisla falilámpa |
| sercegni kezd és hirtelen színes lesz, mint egy páva. |
|
| Hajnalodik. Kibújt a nap. Hótól porosak az utak. |
| Koránkelők vonszolják kék, hosszan elnyúlt árnyékukat. |
| Ilyenkor a szerelmesek elfordulnak egymástól. |
| A csömör itt maradt velük, de hová lett a mámor? |
| A nyakuk nyirkos és hideg. Alusznak, mint a hullák. |
| Nem ez a kettő! Pilláik alól egymást bámulják |
| s elmosolyodnak. Megesik, hogy ilyenkor Li Ping keze |
| egész könnyedén odaér a lány kibontott, fekete |
| hajához és a hajnali Kínán végig úgy hallani, |
| mint hogyha hárfa pengene. |
|
|
21. Kétségbeesés
| Kinn lovagoltam a hegyek közt |
| cél nélkül egész délután. |
|
| Ez nem vigasztal. Most itt állok |
| Cipőm lyukas. Minden nap este |
|
| Huszonkét évemmel kiégek? |
| Mikor leülök verset írni, |
|
|
22. Hold, erdő, vízesés
| A hold frissen vert érem. |
| lóg. Azt hiszem, hogy áll. |
|
23. Tavaszi melankólia
| A szomszédban még hajnali harmat csepeg a fákról. |
| A táncoslány gavallérját kikíséri a házból. |
| Az úrfi pénzes-zacskóját a lány markába önti. |
| A sövénynél szép paripa nyerít: urát köszönti. |
| Mosoly, csók, búcsú. A ficsúr felül a peckes lóra |
| s elvágtat. Üres a feje és mind a két zacskója. |
|
| Felsóhajtok és indulok. Mit hoz nekem a holnap |
| e földön, hol az emberek ilyen jól szórakoznak? |
| Se szerencsém, se örömem, se pénzem, se szerelmem. |
| Éjente a holdsugarak tűpárnája a mellem, |
| nappal vágyaim bunkóval vernek s kerékbe törnek |
| s állam alatt testem szagát hordom, mint a nyakörvet. |
| Ha nem nevelnek tizenhét évig, most felsivítanék, |
| mint a tücskök fejem felett a fák legfelső ágán. |
|
| Vagy tán még ezt se bánnám, |
| ha nem volnék ily ostoba, fiatal és ügyetlen, |
| és fojtogató, tavaszi vad melankóliámat |
| le tudnám néktek festeni ólomszürke színekkel. |
| De nem találok szavakat, akárhogy is igyekszem. |
|
|
24. Április végén
| Április vége van megint. Hányadszor már, ki tudja? |
| Gőzölögnek a pocsolyák, csupa csillám az utca. |
|
| Ezer mérföld sugárban zöld a tájék; nemsokára |
| kinő a búza gyermeteg, arkháikus szakálla. |
|
| Fehér kakas nézi magát a tóban s kukorékol. |
| Lenn kis halak folyton fújják a szappanbuborékot. |
|
| A patakban kerek kövek: mind egyszerre beszélnek; |
| köztük a moha foltjai, megzöldült rézfillérek. |
|
| A hegytetőn galagonya áll tárt karokkal: várja |
| a felhőket, hogy karmait langyos véknyukba vájja. |
|
| Köröskörül a szerelem eperszaga. Megállok, |
| Li Ho, a volt császári ház egy sarja, most napszámos, |
|
| s a gyönyörtől megremegek, |
|
(Tanger–Toronto, 1974–75 és 78–79) |
|
A verssor tőr…
| A verssor tőr s úgy jó, mikor magamba |
| döföm. Csak éppen végignéztelek |
| s már küldtelek ki az anyagtalanba, |
| hogy megfoghassam minden részedet. |
|
| Magányunk szirtjén keltek e szonettek, |
| mikor a dáridón az emberek |
| az ezred végére mindent megettek |
| s nem írtak már szerelmes verseket. |
|
| Mégis modern és mégsem hevenyészett |
| soroknak szántam őket az enyészet |
| ellen kettőnkért. Semmi áldozat |
|
| nem volt elég. Hiszen a lehetetlent |
| célozták meg e versek. Hadd legyezzem |
| velük posztumusz hiúságomat. |
|
|
Csak a Semmi
| Csak a Semmi van a világban, mert Van a Nincsből nem lehet. |
| A logikám nem logikátlan és mégis itt ülök veled. |
| Az atomról azt bizonygatták, hogy nem osztható s nem hasad. |
| Most felboncolták és rájöttek, hogy főanyaga nem anyag. |
|
| A Földet is laposnak nézték, spermának a Tejút ködét; |
| az Úr zsámolya voltunk egykor; ma nincs Teremtő s nincs közép. |
| Ne hidd el azt s ne hidd el ezt sem, mivel csak annyit tudni, hogy |
| az érthető bizonytalan, de az érthetetlen bizonyos. |
|
| A bolondok azt hirdetik még, hogy minden titkot felfedeznek. |
| Köszönetet hadd mondjunk inkább Einstein Albertnek s Heisenbergnek. |
| Idő és tér, meg a mindenség nem hallgat földi rációra |
|
| s a világ inkább egy nagy eszme, mint nyilvántartott ingaóra. |
| Ettől remélem, hogy tán mégis vezet egy járhatatlan út |
| oda, hol matematikáját meditálja az Abszolút. |
|
|
S mégis választanánk-e?
| S mégis választanánk-e más kort, mint ezt a kort, amelyben élünk? |
| Az ókori Athént, fogorvos, kloroform és gyógyszer nélkül? |
| A kolerát, a bubós pestist, csak azért, hogy felmenjünk éjjel |
| a Párthenonhoz s reggelenként néhány szót váltsunk Szókrátésszel? |
|
| Az Antoninusok Rómáját, hol a környezet durvasága |
| szétroncsol már gyerekkorodban, ha nem születsz felső osztályba? |
| Lorenzo Firenzéjét, amely oly szép volt s oly fanyarédes, |
| hol váltóláz öl meg korán, vagy Fra Girolamo megéget? |
|
| Nem. Élni itt volt jó, a szabad kétszáz esztendős korszak végén, |
| mikor a múlt minden hegylánca, ha az alkonyban hátranéztél, |
| gyöngyházkék, érthető és éles; s mikor magunkat is így láttuk |
|
| perspektívában; tudtuk, mi jön; s mikor így állunk, ahogy állunk |
| s nézzük a lassan ránk hulló ködöt |
| s a szakadékot lábaink előtt. |
|
|
Mért jött így?
| Mért jött így? Mert nagyon akartam, hogy szeress? Végső volt a tét? |
| S konok bulldog, türelmes inda, kapaszkodtam folyton beléd? |
| Vagy mert azt mondtam: hadd lebegjünk könnyen s vidáman föld meg ég |
| között, szitakötők vagy lepkék, s mikor elég, legyen elég? |
|
| Nem volt elég. Vagy mert a galamb győzött és nem a leopárd? |
| S mert nem vágyódtunk a gyönyörre, mivel gyönyörünk lett a vágy? |
| Vagy mert nem látok hibát benned s önzésből egyre közelebb |
| csúszom hozzád, mivel, ha több vagy, attól magam is több leszek? |
|
| Vagy, bár spirituális ostrom alatt tartlak sok éve minden |
| áldott nap, még sosem próbáltam benézni belső termeidbe? |
| Vagy mert magamban adtam szállást néked, hogy reád gondolhassak |
| s boldog lehessek, mert boldogság nincs máshol, csak a gondolatban? |
|
| Mosolygok ahogy ezt leírom. Csak ennyit ésszel. A titok |
| megoldhatatlan. Szókrátésszel tudom, hogy semmit sem tudok. |
|
|
Nagy Sándor, 1.
| A babiloni táj üres; az alkony |
| ragacs a friss makedón levegő |
| után. A sátorban boroznak, hosszú |
| asztal mellett. A középen, ez ő. |
| A nap nem tudta homloka fehérjét |
| kiszívni. Égszínkék madárszeme |
| nagy és merev. Az ajka kissé nyitva |
| s piheg, mint máskor is. Szemközt vele |
| Hepháisztion, ki hozzá hasonlít, |
| csak még szebb és még szőkébb a haja: |
| bűvös tükör, kiben önmagát látja, |
| mikor belenéz nappal s éjszaka. |
| Isznak. Másként hogy tudnák elviselni |
| fiatalságukat s a végtelen |
| győzelmeket? Dicsőségről beszélnek, |
| de senki sem mond semmi lényegest. |
| A lényeg ő. Itt bent mind őt imádják, |
| mint kint a katonák; varázsa már |
| a Balkántól a Hindukusig ér fel, |
| ahogy akarta. Néki nincs határ. |
| Miért? Zsenije, bátorsága számít? |
| Hogy jó volt, vagy rossz, az fel sem merül. |
| Három évezred világhódítói |
| közt ő maradt meg csak sértetlenül – |
| megrohadtak mind: Szánherib, Hulágú, |
| a sakálhangú Hitler, Szolimán, |
| Rámzesz, Timúr, Dzsingisz, Sztálin, a sintér – |
| Sándor márványa nem törik. Feláll |
| az asztaltól s izzadtan a dermesztő |
| hegyi patakba ugrik fürdeni. |
| A társai aggódnak. Pedig tudják, |
| hogy a haláltól sem kell félteni. |
|
Nagy Sándor, 2.
| Miért indult világhódító útra? |
| Hogy elkerüljön végre szörnyeteg |
| anyjától? Vagy hogy hírneve felérjen |
| Fülöp királyéval, kit megvetett? |
| Aligha. Vagy azért, amit Isszoszból |
| írt Dáreiosznak: hogy most bosszút áll |
| a perzsákon? De volt-e szükség erre |
| százhatvan évvel Máráthón után? |
| Vagy úgy igaz, ahogy ő maga mondta: |
| a szenvedély hajtja, hogy túltegyen |
| Ákhillészen és oly nevet szerezzen, |
| mint előtte s utána senki sem? |
| Vagy ezt is a történetírók adták |
| szájába? Mert másként ki érti meg, |
| hogy a maroknyi sereggel elindult |
| népek, folyók, sivatagok, hegyek |
| s két földrész ellen? Lehetett-e józan? |
| Félisten volt-e kívül és belül, |
| őrült kamasz, ki élvezte, hogy néki |
| a lehetetlen folyton sikerül? |
| ugyan ki tud egy világbirodalmat |
| maga előtt úgy rugdosni, akár |
| a rongylabdát, ha számba vette egyszer, |
| hogy mi az élet és mi a halál? |
| Vagy a kíváncsiság vitte utazni |
| az Indusig? Kaland volt az egész, |
| s azért harcolt csak, mert útját elállták? |
| Vagy mindez téves, s Arisztótelész |
| volt felbujtója, mikor kioktatta |
| még otthon, hogy a földtányér kerek, |
| s India túlsó partján van a széle? |
| Ezért nyomult-e előre kelet |
| felé, míg katonái nemet mondtak, |
| hogy végül mégsem érje el, amit |
| akart: hogy a föld legszélén a semmi |
| fölé lógassa hosszú lábait? |
|
Cicero, 1.
| Ha szólt, szájából vízesés dübörgött. |
| Nem hallottak Rómában soha még |
| hozzá hasonlót. Az esküdtek lázba |
| jöttek szavaitól, habár felét |
| sem értették. S hogy kezdte el, hány szálat |
| sodort és bontott, ha szónoklatot |
| tartott a szenátusban, hogyan érvelt |
| és hány övalatti ütést adott |
| az ellenfélnek! S nem szavakkal játszott: |
| mindjárt kész mondatokat pörgetett, |
| dobált fel és kapott el, mint a zsonglőr, |
| s mindezt egy nyelven, melyen nem lehet |
| ilyet csinálni s amelyet ő gyúrt át |
| rögtönzés közben. Derűt vagy vihart |
| keltett, undort és szánalmat, ha kellett, |
| vagy sírást; játszott hallgatóival, |
| ismerte őket; és ha végső érvre |
| volt szüksége, felmagasztalta a |
| republikánus erényt, melyben senki |
| sem hitt már; legkevésbé ő maga. |
|
| Kár, hogy szerette a pénzt s hogy tógája |
| ambícióval volt térdig tele. |
| Ez vitte őt Pompeius hálójába, |
| hol parancsra kellett védenie |
| a triumvir bitang híveit, mindig |
| sikeresen; és ilyenkor, mivel |
| undort kapott, vidéki villájába |
| vitette magát rabszolgáival. |
| Gyors nézéssel a lelkiismeret |
| párás tükrére, leült s nekilátott |
| az írásnak. Lelket, témát és stílust |
| cserélt azonnal. Filozófiáról |
| s oly sok mindenről írt, őszintén, kurtán, |
| s érdekesen, nagy pofa s ünnepi |
| maszlag nélkül. Bocsáss meg Cicerónak. |
| Olyan sokat köszönhetünk neki. |
|
|
Cicero, 2.
| Több mint ötven beszéde, számos könyve |
| s levele élte túl; nem ismerünk |
| a fáraóktól Petrarcáig senkit, |
| kiről akár tizedannyit tudunk, |
| mint Ciceróról, ami nem előnyös |
| számára mindig. Törtetéseit |
| el kell néznünk, hiszen közpályán mozgott, |
| s mohóságát, amellyel vagyonát |
| szerezte, meg hogy háztulajdonos volt, |
| méghozzá rozzant s bűzös bérkaszárnyák |
| gazdája, hol prolik laktak százával |
| s nem éppen ingyen. Megbocsátanók |
| azt is, hogy egyik háza összeomlott |
| (ami Rómában nem volt ritkaság), |
| ha meg nem írta volna, hogy azonnal |
| a hely színére vitette magát |
| – hordszéken persze – és ott sztoikus |
| nyugalommal szemlélte anyagi |
| kárát és pont. Mert más nem érdekelte, |
| a legkevésbé az áldozatok |
| bérháza romjai alatt. Holott |
| minő orációt vághatott volna |
| ki ex abrupto épp ő, az igazság |
| lovagja, a szegények gyámola! |
| Vagy jogtalanul vádolom? Nem volt-e |
| ez a brutális önzés általános |
| Rómában? És mint láthatott ezen túl, |
| mikor korán túl nem lát senki sem? |
| Nem így van? Avagy talán felemelte |
| szavát Szókrátész a rabszolgaság |
| ellen? Hol itt a mérce, mikor minden |
| megváltozik? Ha kezembe veszem, |
| amit húszéves fejjel írtam, kiver |
| a jéghideg verejték. Mennél többet |
| gondolkodom, annál kevésbé értem |
| a más ember s a magam dolgait. |
|
Petronius
|
Vizinczey Istvánnak
| Miért rajongok érte ötven éve? |
| Mert átbeszél hozzám egy elmerült |
| világból, mintha rég halott barátok |
| szólítanának. Mert olyan sokat |
| tanultam tőle. Mert még azt is tudta, |
| hogy a birtoklásnál százszor nagyobb |
| gyönyör a puszta létel. Mert szerette |
| az életet, de nem ragaszkodott |
| hozzá. Mert a legrosszabb körülmények |
| között is rögtön paradicsomot |
| varázsolt maga köré. (Recsken többször |
| is megpróbáltam utánozni őt.) |
| Rajongok érte, mert oly elegánsan |
| jegyezte fel egy haldokló világ |
| pénzhajhászását s ordenáriságát, |
| az emberek szeretkező dühét |
| (ha a szellem elhal, a nemiszervek |
| triplán működnek még egy ideig), |
| a költőket s szobrászokat, kik új |
| kifejezést kerestek, bárha nem volt |
| mit kifejezniök; a gazdagok |
| és a hatalmasok meghülyülését, |
| melyet nem vettek észre – s ehhez még fényt |
| s derűt adott, meg szépséget, pedig |
| jól tudta, hogy a kapukat s ajtókat |
| elállja a sötétség oszlopa. |
| Irigylem őt, mert nem borzongott ettől, |
| nem öltött hősi pózt s óbégatott, |
| hogy jönnek a barbárok, álljunk ellen; |
| nem akadt úgysem, aki ellenáll. |
| Irigylem, mert nyugodtan tudta nézni |
| a pusztulást; élvezte is talán, |
| mert izgató volt; igényt önmagával |
| szemben táplált, nem a történelem |
| menetével. Erősebb volt minálunk, |
| hisztériás moderneknél, akiknek |
| nehéz az élet s nehéz a halál: |
| őnéki mind a kettő könnyű volt. |
|
Seneca
| A Satiricon Eumolpuszában |
| ráismersz ott, hol elmondja nemes |
| szónoklatát szobrászatról, erényről, |
| s közben a taknyos Gitónnal szemez. |
| Ilyen volt? Ilyen. S mégsem. Nála jobban |
| nem kormányozta el Rómát soha |
| még senki. (Tacitus is tanúsítja.) |
| De mint állt össze roppant vagyona? |
| Kormányzásból. Előtte száműzött volt |
| s szegény. Utána bankettet adott, |
| amelyen ötszáz elefántcsontlábú |
| citrusfa asztalon tálaltatott. |
| De nézzük inkább a Moráliákat, |
| s a százhuszonnégy híres Levelet! |
| Míly kalauz kísér a Sztoá zordon |
| szirtjére! Majd karonfog s elvezet |
| Epikúr lugasába. És hány érvet |
| tud a bujaság ellen! Mily szerényen |
| s tömören ír! Mily meggyőzően buzdít |
| bölcs mérsékletre és a jóerényre! |
| Épp ő, ki lányok után fiúcskákat |
| kerített Nerónak s védőbeszédet |
| szerkesztett a dühöngő szörnyetegnek, |
| amikor az szülőanyjával végzett. |
| S mégis – ki értekezett nála jobban |
| az erkölcsről, amelynek nem volt őre, |
| s a tisztességről? És hogyan láthatta |
| oly tisztán azt, mi hiányzott belőle? |
| S miért van az, hogy Epiktétosz, Zéno, |
| Szókrátész vagy Epikúrosz tudtak csak |
| úgy élni, ahogy tanítottak, s Róma |
| moralistái messze lemaradtak? |
| S mégis, ők vannak közelebb mihozzánk. |
| Ha felnéztünk a régi görögökre, |
| nézzünk le aztán magunkra, kik mindent |
| a rómaiaktól kaptunk örökbe. |
|
Draktulf
| Draktulf, Ragwulf? Hogy mondták vizigótul? |
| Azt tudni csak, hogy szőke, szép s nagyon |
| magas kamasz volt s medvebőr sátorban |
| aludt szüleivel a Balaton |
| nádas végén. Nem hallott kőházakról, |
| sem falvakról; absztrakt fogalmakat |
| sem ismert és azt hitte, hogy mindenhol |
| mocsárvilág terjeng az ég alatt. |
| De egy nap a szomszéd törzsfőnök érte |
| küldött; karddal, pajzzsal szerelte fel; |
| s vele meg ötven fiatallal útnak |
| indult, át sok mély erdőn s nagy hegyen, |
| titkos csapásokon és mindig éji |
| csendben, addig, míg balválluk megett |
| kivirradt. Aztán, egy reggel, Ravenna |
| alá értek, hol a barbár sereg |
| hadrendben állt a réten. Nékik mindjárt |
| az első sorban nyitottak helyet. |
| Vezetőjük ekkor a napban fürdő |
| bástyákra mutatott s így szólt: „Ez itt |
| az ellenség fővárosa. Bevesszük, |
| s kardélre hányunk minden rómait.” |
| A várfal piszkossárga volt s romos. |
| Mellvédjén néhány sisakos, unott |
| katona. Feljebb oszlopcsarnok, mélykék |
| szökőkút, kerek templom, ciprusok, |
| és egy mezítlen Vénusz márványszobra, |
| melyet megkímélt eddig valahogy |
| a papok dühe. Draktulf az istennő |
| mellét nézte, hol ezüst csillagok |
| szikráztak. Társai öklüket rázták |
| a vár felé. Ő mindjárt tudta, hogy |
| odatartozik. Folyton nézte. Térde |
| lazulni kezdett. Mindjárt összerogy. |
| Ínyéből kristály vízesés szakadt |
| mellébe. Mézgás, görcsös izgalom |
| lüktetett ágyékában. Még az éjjel |
| a védők közt állt, fönn a várfalon. |
|
Versmondók
| Romházak füstös pincéiből másztak |
| elő, leomlott traverzek alól, |
| az éjszaka klepetusával vállon |
| s némán, mert Gergely pápa üldözött |
| minden pogány emléket. Így osontak |
| a gyom-felverte Forumhoz, ahol |
| tört márványoszlopok közt botladoztak |
| és „dicsértessék” helyett „áve”-vel |
| köszöntötték egymást. Mély bokrosok közt |
| a szombatéji megszokott helyen |
| félkörben ültek – harmincan talán |
| vagy harmincketten Róma nyolcezer |
| lakójából. Az egyik öregember |
| az Aeneis-ből ötszáz sort tudott |
| betéve; a másik, fiatalabb |
| tizenkilenc ódát Horatiustól |
| meg egy Catullus verset. Váltakozva |
| álltak fel és szavaltak. Hallgatóik |
| elbűvölten figyeltek: volt olyan, |
| aki könnyét törölte vagy mosolygott |
| az élvezettől, bár a sokszor hallott |
| szöveget csak helyenként értették meg |
| zsugorodott szókincsükkel. Utána |
| felálltak és megveregették a két |
| írástudatlan, vagy tizenhat éves |
| fiú vállát, akik már betanulták |
| a verseket, s továbbadják talán |
| a jövőnek, ha el nem viszi őket |
| nyomor, tüdőbaj, fekete halál. |
| Majd búcsút vettek egymástól s egyenként |
| indultak a baljós sikátorok |
| tövébe, ittasan a hallottaktól, |
| s izzadtan visszabújtak a romok |
| alá, utóvédjei a legyőzött |
| seregeknek: bajtársak; rokonok. |
|
Pang, a laikus
| Gazdag volt, nős s már több mint ötvenéves, |
| amikor megtalálta az utat |
| Buddhához. Nem kereste; laza lelki |
| tartás s a lassan ébredő tudat |
| vezették rá. Azonnal pénzzé tette |
| raktárait, házát, a kéjlakot |
| a dombtetőn és minden ingóságát |
| – Pangné eközben folyton jajgatott –, |
| s nem tartott meg, csupán két köteg bambuszt |
| s egy időtálló, szürke szamarat. |
| Megtanult úszni és csónakba rakta |
| a tízezer-huszonhat aranyat, |
| s a Jángce közepén felborította |
| ladikját, hogy a pénz kárt ne tegyen |
| másban, s mert Pangné asszony szerencsére |
| már elszaladt, ott mindjárt vizesen |
| kosárfonáshoz ült és meditálni |
| kezdett. Nagy ég, egyszerre mennyi jut |
| eszébe az embernek, ha nem nézi: |
| miből lesz haszna s nők után se fut! |
| Így vándorolt Pang mester csacsijával. |
| Ha hajnaltájt felkelt, a horizont |
| kék volt előtte akkor is, ha éppen |
| ólmos eső szakadt. Sohase font |
| többet, mint azt, amit el akart adni, |
| s annyit adott el, amennyi elég |
| volt rizsre és abrakra kettejüknek. |
| Csak akkor készített pár csodaszép |
| kosarat, ha a kolostorba készült, |
| hol tanulni szokott egy ideig. |
| Ha megálltak a kapunál, eszébe |
| jutott, hogy csacsija sokat eszik |
| s a szerzetesek szegények. Hát fogta |
| a szamarat s összehajtotta, mint |
| a papirost s köpenyujjába dugta. |
| Ha távoztak, elővette megint. |
|
IV. Pál pápa
| Szikár volt, szívós, körmönfont s kegyetlen. |
| Az inak arcán, mint a jól kicserzett |
| bőrszíjak. Ajka vén kancák szemérme. |
| Két skarlát orrlyuka lüktetni kezdett, |
| ha szólt. A lányok futottak előle. |
| Több asszony elvetélt, mikor meglátta. |
| Egy Caraffa, ki tízéves korában |
| szűz volt még! – Pap lesz – sóhajtott papája. |
| Hány konklávét ült végig! Hányszor nyomták |
| a tiarát egy-egy taknyos fejére! |
| De ő, kereplő csontváz, nyolcvanéves |
| rágós kísértet, várt. Bizton remélte, |
| hogy túlél mindenkit. Beteget színlelt, |
| s megválasztották. Hogy félt tőle Róma |
| s a fél világ! Most csipkés ágyban fekszik: |
| ez lesz a vég. Mellette gyóntatója. |
| – Szólj már! Megbántad-e, hogy intrikálni |
| sosem szűntél? Hogy gőgödben lenézted |
| Fülöp királyt és ránkhoztad hadával? |
| Vagy hogy több Kálvin-hívőt pörköltél meg, |
| semmint szükséges volt? – Ezt érdememnek |
| tudják be fent. De egyet szánva-bánok: |
| hogy nem festtettem a pucér testekre |
| Michelangelus freskóján nadrágot. |
| Bár a pokolban – nyögi – a pokolban |
| most vetkeztetnek… De a gyóntatópap |
| már nem figyel rá. – Absolvo te – mondja, |
| s feléje nyújtja a keresztet csókra. |
| Pál pápa most önmagát látja: ott áll |
| tüzes kondérban, Kálvin János mellett. |
| Sovány vigasz! Az ördögök a lángot |
| szítják és trágár nótát énekelnek. |
| – Jaj, édes Krisztusom, segíts! – Nagy kínnal |
| lassan oldalvást fordul a feje. |
| Rányomja tikkadt ajkát a keresztre |
| s feljajdul. Mint a keserű epe. |
|
Kálvin
| A homloka szép síma volt, de nyirkos; |
| az orra hosszú, franciás. Neje |
| helyett hegyes szakállát símogatta, |
| amíg hullámot ondolált bele. |
| Az Úr – hirdette – az ember lelkébe |
| azért plántálta eleve a bűnt, |
| hogy aztán a poklokra küldje. Mindez |
| oly szörnyű volt, hogy hihetőnek tűnt. |
| Herélőkést szokott élesre fenni |
| álmában. Genfben gyors véget vetett |
| a bujaságnak. Elébb a költőket |
| csukatta le s a szerelmeseket, |
| majd azt, ki víg volt, nevetett meg tréfált, |
| ki könyvet olvasott, csinos ruhát |
| viselt vagy táncolt, pláne, ha a pecke |
| dagadni látszott a nadrágon át. |
| Íly balszerencse őt csak ritkán érte. |
| Mikor diák volt Párizsban – talán |
| már harminc éve – egy társát botozták |
| a College de Montagu udvarán. |
| A delikvens lócán feküdt s mezítlen |
| hátulját rázta a kíntól, ahogy |
| a vér felfröcskölt tejfehér húsából – |
| ő nézte és erekciót kapott. |
| Servet, akit az inkvizíciónak |
| adott fel, mégis nála keresett |
| védelmet, a bolondja! Lassú tűzön, |
| a domboldalban pörköltette meg. |
| Úgy, mint vasárnap templomba, poroszlók |
| terelték oda a népet, amíg |
| ő háza ablakában szimatolta |
| a füstöt s nyalta lila ajkait. |
| Paráznaság nem fért hozzá. Ágyéka |
| miért szökkent föl mégis s dugta ki |
| gonosz fejét? Ezt még Kálvin se tudta. |
| Rejtelmesek az Isten útjai. |
|
Mire vagyok büszke?
| Hogy a macskák sosem szerettek, |
| hogy nincs kutya, mely megugat, |
| hogy hozzám szaladnak s térdemhez |
| szorítják hosszú állukat, |
| hogy sokvirágú tőről tépek |
| le egyetlen szál ibolyát, |
| s hogy, ha netán hangyára lépek, |
| meghallom szörnyű sikolyát. |
|
És mire még?
| hogy, bár tévedtem sokszor, |
| s nem élt e földön ember, |
|
F. Gy. jelleméhez
| Udvarias volt, szinte szende, |
| félénk, szerény – ügyefogyott |
| az emberekkel szemtől-szembe, |
| de roppant gőgöt hordozott |
| magában, bár ez ritkán látszott; |
| ha versnek hitte önmagát, |
| rögtön emigrált a világból, |
| s így hány szerelmes éjszakát |
| mulasztott s délutáni párzást, |
| mert nemnek nézte az igent. |
| És mégsem ismert semmi gátlást, |
| ha egy államnak nekiment. |
|
Autoritás
| csak el: a magyar nyelvét. |
|
Barátomnak és kollégámnak, mikor Kossuth-díjjal tüntették ki
| Én nem kapok ilyen kitüntetést, |
| minőt ma gomblyukadba tűznek. |
| Azért nem kapok, amit írok. |
| Azért kapod, amit nem írsz meg. |
|
Egy költőhöz
| Ömlesztve dől a vers belőled, |
| Sebaj! Ennél jóval kevésbé |
| Jaj, dermedt szőrtüszők királya, |
| jaj, megfeszített figyelem |
| és lábujjmozgás; túl bő lére |
| eresztett pörkölt s meztelen |
| önzéstől dagadó galuskák, |
| jaj, harmincszoros ráadás: |
| a kevesebb több volna, ámde |
| ezt nem tudja a főszakács; |
| jaj, műítészeti halandzsa, |
| tojt nadrág, jaj, külterjes ember, |
| jaj, őslénytani doktorátus, |
| jaj, túlzsírozott serpenyő: |
| tehetséges vagy. Azt reméltem, |
|
Nunquam revertar?
| Sándor hívott New Yorkból s újságolta: |
| itt az ajánlat végre arra, hogy |
| egy válogatott verskötet jelenjék |
| meg tőlem otthon; mi több, hogy a kormány |
| vendégül lát és jövő könyvnapon |
| sátorban ülhetek és dedikálok, |
| mint negyvenhétben – és azóta sem. |
|
| Oly izgatott lettem, hogy fel-alá |
| járok szobámban. A nap is besüt |
| rézsút; tizenkét pintyőkém vadul |
| röpdös köröttem – ti is hallottátok |
| az örömhírt? – s nem tudom hirtelen |
| min kezdeni. A könyvmáglyát, a zúzdát, |
| az átkokat, majd az elhallgatást |
| megszoktam, nem fájt. Mindegyik eljátssza |
| a maga szerepét. Csak azt viseltem |
| nehezen, hogy a fiatalok lassan |
| – nem lassan, gyorsan – már a nevemet |
| sem ismerik. Most minden rendbejön. |
| S hogy van egy kiadó, ki nem felejtett |
| el és kiáll mellettem! S verseim |
| megjelenhetnek újra Budapesten! |
|
| Hazamegyek! S mit csinálok először? |
| Házak, helyek? Nem, előbb a barátok! |
| Elsőnek Wesselényi – hisz tudom |
| a névsort fejből; fel lehet-e venni |
| az egy életre font és elszakadt |
| fonalat? S aztán? Nem aztán, még közben: |
| fel akarom keresni azt a három |
| fiatalembert, bár a nevüket sem |
| tudom még, akik orvostant hallgattak, |
| s akiket, mert verseimet másolták |
| (s talán még terjesztették is), kicsaptak |
| a szegedi egyetemről, hol Horger |
| Antal fajzatja még mindig virul. |
| Mit mondok nékik? Hogy sajnálom szívből, |
| mert elrontottam az életüket? |
| Kár, hogy nem lehetek tovább velük, |
| dehát engem a magyar kormány hívott |
| meg vendégnek. S ha nyújtanám feléjük, |
| vajon elfogadnák a kezemet? |
|
| S aztán? Mi van más aztán? Hogy huszonhat |
| éve nem fekszem a meszesgödörben, |
| azt Nagy Imrének köszönhetem, aki |
| feloszlatta a recski haláltábort. |
| Ezt lehetetlen elfelejtenem, |
| ha akarnám is. De nem akarom. |
| Mit tennék hát, szentimentális vénség, |
| csökevény a múltból? Néhány szál rózsát |
| vásárolnék s indulnék Budára, |
| az Erzsébet kórház fala felé. |
| A falon túl fekszik Gimes, Losonczy |
| s Nagy Imre. Lehet, hogy értesülésem |
| hamis s nem ott, másutt se fekszenek; |
| mindegy. Átdobnám a falon a rózsát, |
| ha megsértem is a vendégjogot, |
| s otthon, bár ezt törvény nem tiltja meg, |
| tilos virágot dobni jeltelen |
| sírokra, mint ezek. S aztán mi lesz? |
| Elnézik nékem a szemtelenséget? |
| Letartóztatnak? Megrónak? Kivisznek |
| a Ferihegyre könyvsátor helyett? |
|
| S aztán? Mi lesz a könyvemmel? Hogyan |
| válogatjuk a verseket? Azok |
| kerülnek a kötetbe, melyeket |
| akkor is megírhattam volna, hogyha |
| otthon maradok, de amelyeket |
| nem írtam volna meg, mert otthon semmit |
| sem írtam volna én, ki Levegőt! |
| szomjaztam mindig? S azért emigráltam, |
| hogy megírjam mindazt, amit igaznak |
| és szépnek tartok, s hogy eszembe merjen |
| jutni mindaz, mi szép s igaz nekem? |
| Így járkálok fel és alá szobámban. |
| Talán jobb lesz, ha mégsem sikerül |
| a kiadó terve (nem rajta múlik), |
| s a tisztesség amúgy is többet ér |
| minden sikernél. – Mintha hajón állnék: |
| egyre jobban távolodom a parttól – |
| talán a part mozog, tán mind a ketten |
| mozgunk. Ha rossz költő vagyok, ezentúl |
| sem lesz többé közeledés. S ha nem? |
| Akkor a földön nincs nagyhatalom, |
| amelynél ne én lennék az erősebb. |
|
| Vörös és fekete tollú pintyőkém, |
| parány avadavat, fütyüld el újra |
| dalodat a melankolikus véggel! |
| Meddig tartott, míg Mikes Kelemen |
| leveleit kiadhatták? Türelmes |
| embernek ismert idelent mindenki. |
| A sírban még türelmesebb leszek. |
|
|
A magyar iskola tanítóinak*
| Már csak a lehetetlent érdemes megpróbálni. |
| A tantermeken sorra kísértetek át engem. |
| Utána beszélgettünk. Én arcomat töröltem, |
| bár félek, megláttátok, hogy elérzékenyedtem. |
|
| A humanisták a holt latint támasztották fel. |
| Ugyanezt teszitek ti a távol magyar nyelvvel. |
| Segítsen meg a visszhang titeket, amely minden |
| gyermek lelkében úgy szól, mint kagylóban a tenger. |
|
| De ennél százszor többet taníttok. S éppen azt, mi |
| másnak az Új Világban olyan nagyon hiányzik. |
| A Nagy Kanyon nagyon szép, magas a Long Peak orma, |
| de a kanyon csak kanyon, és hegy csupán a Long Peak. |
|
| Ti Budavára képét mutatjátok meg, Pécset, |
| Isaszeget, Kolozsvárt, Visegrádot, Világost. |
| Nemcsak hegyek, síkságok. Több annál. Történelmünk |
| adott reájuk dicsfényt, patinát vagy gyászfátyolt. |
|
| Más iskolákból lassan kiseprűzik a múltat. |
| Jelen van csak. A gyermek kilép a vaksötétbe. |
| Mátyás király! Rákóczi! Arany! Bartók! Nagy Imre! |
| Örökmécseknek őket helyezitek köréje. |
|
| Hogy önmagát mindenkor perspektívában lássa! |
| Hogy legyen, mire álljon az éltben! S hogy tudja: |
| mi a jó s mi a rossz! Az autó, a bőség, |
| a kényelem meg a rock kevés e földi útra. |
|
| Hadd keljen ki a mag! Nincs baj, amíg remélünk! |
| Csak költeményt tudok küldeni és szerelmet. |
| Más iskolákban pudvás adatokat közölnek. |
| Nálatok szombat reggel embereket nevelnek. |
|
|
Tanuld meg ezt a versemet
| Tanuld meg ezt a versemet, |
| mert meddig lesz e könyv veled? |
| Ha a tied, kölcsönveszik, |
| a közkönyvtárban elveszik, |
| s ha nem: papírja oly vacak, |
| hogy sárgul, törik, elszakad, |
| kiszárad, foszlik, megdagad |
| vagy önmagától lángra kap, |
| kétszáznegyven fok már elég – |
| és mit gondolsz, milyen meleg |
| egy nagyváros, mikor leég? |
| Tanuld meg ezt a versemet. |
|
| Tanuld meg ezt a versemet, |
| mert nemsokára könyv se lesz, |
| költő se lesz és rím se lesz, |
| és autódhoz benzin se lesz, |
| és rum se, hogy leidd magad, |
| mivel a boltos ki se nyit, |
| mikor képernyőd kép helyett |
| s mert nem lesz, aki megsegít, |
| ráébredsz, hogy csak az maradt |
| tiéd, mit homlokod megett |
| viselsz. Ott adj nekem helyet. |
| Tanuld meg ezt a versemet. |
|
| Tanuld meg ezt a versemet, |
| s mondd el, mikor kiöntenek |
| a lúgtól poshadt tengerek, |
| földet, akár a csiganyál, |
| s mankóval jön a pusztulás, |
| a forrás dögvészt gurguláz |
| s ciánt hoz rád az esti szél: |
| ha a gázmaszkot felteszed, |
|
| Tanuld meg ezt a versemet, |
| hogy elkísérjelek. Lehet, |
| s túléled még az ezredet, |
| s pár kurta évre kiderül, |
| mozgatnak, mint a földgolyó – |
| s dúdold el még egyszer velem |
| e sorokat: mert hova lett |
|
| Tanuld meg ezt a versemet, |
| hadd kísérlek, ha nem leszek, |
| mikor nyűgödre van a ház, |
| hol laksz, mert nincs se víz, se gáz, |
| s elindulsz, hogy odút keress, |
| rügyet, magot, barkát ehess, |
| vizet találj, bunkót szerezz, |
| s ha nincs szabad föld, elvegyed, |
| az embert leöld s megegyed – |
| hadd bandukoljak ott veled, |
| romok alatt, romok felett, |
| és súgjam néked: tetszhalott, |
| hová mégy? Lelked elfagyott, |
| mihelyst a várost elhagyod. |
| Tanuld meg ezt a versemet. |
|
| Az is lehet, hogy odafenn |
| már nincs világ, s te odalenn |
| a bunker mélyén kérdezed: |
| hány nap még, míg a mérgezett |
| s mire való volt és mit ért |
| az ember, ha ily véget ért? |
| Hogyan küldjek néked vigaszt, |
| ha nincs vigasz, amely igaz? |
| Valljam meg, hogy mindig reád |
| gondoltam sok-sok éven át, |
| s bár rég meghaltam, most is rád |
| néz két szomorú, vén szemem? |
| Felejtsd el ezt a versemet. |
|
|
Haza helyett
|
Haza helyett a jóbarátok háza, |
|
A kert, a bor, beszédükben a tiszta |
|
Mérték és érték, meg a klasszicista |
|
Zsarátnok, s nem a század idegláza; |
|
|
A volán mellett ülsz; miről beszélnénk? |
|
Az abszolútról; ebből sosem engedsz; |
|
Nem érjük el; zenét a lárma ellen; |
|
Divat helyett a szókrátészi kérdést; |
|
|
Rossz városok felett nagy gólyalábon |
|
Ácsorgunk és se valóság, sem álom; |
|
S jön a vihar; de mindez tüzedet |
|
|
Nem oltja. Mögötted orgonasípok |
|
A szálfenyők. Mint más, te is kibírod, |
|
Ki a koponyák hegyén született. |
|
|
Tizenöt éve nyög…
| Tizenöt éve nyög, pusztít, csörömpöl |
| a világ. Te vagy csak s a szerelem. |
| Ha meghallom hangodat, az örömtől |
| libabőr szalad végig testemen. |
|
| Mióta bárkádhoz odakötöttem |
| rozzant ladikom, a beszélgetés |
| folyója árad közted és közöttem, |
| és minden óra s minden szó kevés; |
|
| ha verset írok hozzád, nem én írom: |
| hirtelen kész előttem a papíron, |
| mint e szonett; és ha szobámba nézel |
|
| hajnal felé, az ajtórésen át, |
| félálmomban boldogságomat érzem, |
| meg a mindenség rózsaillatát. |
|
|
Koestler Artúrnak
| „Ha balról rugdosnak s jobbról gyaláznak”, |
| mondod, „jó úton járok s ez elég”. |
| De mint példád mutatja, Kasszandrának |
| lenni a legjobb úton is nehéz. |
|
| Leírtad Sztálint és ezen dühöngtek; |
| most azon, hogy igazat mondani |
| nem ők hivatottak, a bennszülöttek |
| s az idegen az angol hazafi. |
|
| S valami még, amit nem vesznek észre – |
| az önkínzó ösztön, a lelki kényszer, |
| hogy mindig hadba indulj a Gonosz |
|
| ellen – csapdád, amelybe beleestél, |
| hogy ne arról írj, amiről szeretnél, |
| hanem arról, amitől undorodsz. |
|
|
A háromszáz orosz
| Háromszázan voltak. Mind katonák. |
| Átálltak? Inkább csak átjöttek hozzánk, |
| vagy bujkáltak. November négy után |
| a megszállók valamennyit elfogták. |
|
| A Gyűjtő rácsos ablaka magas. |
| Egymás vállára álltak. Lenn az utca |
| s a temető, hol hengergett a köd. |
| Pár órájuk maradt. Mindegyik tudta. |
|
| Töltőtollat, pénzt és karikagyűrűt: |
| amijük csak volt, az őröknek adták |
| cigarettáért. Mit bánták! Zsúfolt |
| cellák, ázott posztószag, füst, izzadság. |
|
| Miről beszéltek? nem találgatom. |
| Csak azt tudnám, mi hozta mellénk őket! |
| Szégyenkezés fogta le kezüket, |
| mert a tetőről kamaszfiúk lőttek? |
|
| Több ennél? Tankban, ágyúfüst alatt |
| felismerték a más nép szabadságát, |
| vagy a Szabadságot, e nyugati |
| széplányt, ki még nem kelt a Visztulán át? |
|
| Még több? Egy tiszta pillanat: s a sok |
| orosz a Duna partján megtalálta, |
| hogy mi a jó, miért még érdemes |
| élni-halni e döglődő világban? |
|
| Egyszerre akasztották mindüket |
| reflektorfénynél. Ennél tovább nincsen |
| róluk hírem. Csak annyi bizonyos: |
| tömegsírba dobták őket mezítlen. |
|
| Hol? Nem tudom. Tán az egyik orosz |
| repülőtér szegélyén Fehérvárnál. |
| Facsemeték úgy mint Katyinban is. |
| Huszonöt év. Fölöttük erdő áll már. |
|
| – Magyarok ölték meg – így emlékszik |
| családjuk. Ők a legnyomorultabbak, |
| a mártírok, kiket a vesztesek |
| nem ismernek s a győzők eltagadnak. |
|
| Ki tud szelíd áldozatukról? Vén |
| fegyőr fordul a pesti italboltban |
| társához: – Már vitték! Emlékszel-e |
| a ruszkira a tébolyult mosollyal? |
|
| Ez volna minden? Pár bizonytalan, |
| borzongó nap, amíg szóltak az ágyuk, |
| aztán ismét az éj. Lyukas zászlónk |
| nem értük lengett. Gyanakodtunk rájuk. |
|
| Mi volt nékik a boldog Nyugat. |
| Hogy tovább fusson, arra egy se gondolt. |
| Hazátlanul haltak meg, nem úgy mint |
| a híres háromszáz Lákedájmonból. |
|
| És csendben. Árut, romlást, vértanút |
| inflál a század, amnézist a holtak. |
| Ki emlékszik még rájuk, ki velünk |
| együtt a világ reménysége voltak? |
|
| S mit még? Szürkét szürkére, hidegen |
| írom e verset, jajszó, könnyek nélkül. |
| Azt kérdezem magamtól: mit akarsz? |
| Nézz körül: a sok marha összebékül |
|
| a mészárossal. Nyughass már te is, |
| hagyd a háromszáz oroszt, öregember! |
| Hiába. Nappal csendben porlanak, |
| de éjjelente megmozdulnak bennem. |
|
|
Ne kritikát…
| Ne kritikát, de kedvességet, |
| ne ellentétet, csak derűt: |
| mindig találok benned szépet, |
| egyre jobb vagy és nagyszerűbb. |
|
| Így élünk boldogan és békén, |
| és több a zene, mint a csend, |
| legyen tenger a terasz végén, |
|
| Toronto, Málta, New York, London: |
| titkos kéz labdázik a holddal, |
| s nem látjuk majd – az ünnep tart –, |
|
| míg együtt vagyunk nálad-nálam, |
| hogyan tűnik el vállad-vállam |
| mögül az ég, a víz, a part. |
|
|
Make love, not war
| Ne háborút – szerelmet s békét. |
| Ezt nem értik, nem hirdetik |
| vezéreink, e rothadt népség |
| Sztálintól Nixon s Brezsnyevig. |
|
| A Kreml előtti nagy majális! |
| Harminckét szörnyű kereken |
| fut be a transzkontinentális |
|
| Gondolj Ptolemáiosz Szótérre! |
| be roppant phálloszt a főtérre. |
|
| a phálloszon mezítlen lányok, |
|
|
Hamza Bandi parókiáján
| A reggel mint a hegyikristály, |
| a délután mint lepkeszárny, |
| és egyre szebb szavakkal kínálsz, |
| és csupa fény és semmi árny, |
|
| de éjjel, fejemmel a párnán |
| a merev karvalycsőrre tett |
| ávósok sapkasora vár rám, |
| mert álmomban hazamegyek, |
|
| s akit egyszer gúzsba kötöttek, |
| nem szabadul ezektől többet |
| és hordja szívében a kést, |
|
| és viseli, mit a sors rámért |
| a mindennapos boldogságért |
|
(Denville, New Jersey, 1981) |
|
Gyakran kértem testemet…
| Gyakran kértem testemet – mintha vendég |
| volnék csak benne és nem ura lennék: – |
| tarts ki, hadd érjen egy kis öröm itt lenn, |
| s lássam, hogy pusztul el Sztálin meg Hitler. |
|
| Kérdem: azonos testemmel a lélek, |
| avagy csak érdekházasságban élnek? |
| Mi van, ha alszom s lényem öntudatlan, |
| s ha nem lesz testem, mi lesz a tudattal? |
|
| És most kinyúlok hanyatt a hídíven, |
| amely tarkóm és medencém közt ível – |
| én volnék a híd? vagy a hídon fekszem? |
|
| A langyos téli napfényben melegszem, |
| fölöttem apró bárányfelhők. Félek, |
| hogy nem tudom meg soha, mi a lélek. |
|
(A Los Angeles-i strandon, 1981) |
|
Plasztik pálmák…
| Plasztik pálmák állnak a nagyút mellett: |
| ezeket nem csavarja ki a szél. |
| Ha sétálsz, rácsos ablakból figyelnek |
| rémült szemekkel. Itt mindenki fél. |
|
| A könyvesboltok pornográfiával |
| várnak; az egyetem árkádjai |
| alatt speeddel s heroinnal kínálnak, |
| s a filmcsillag nem tud játszani. |
|
| A volánoknál nyúlpofájú kergék |
| ülnek. Arca csak a fiatalságnak |
| van, míg az unalomtól s a pénzszerzés |
|
| görcsétől felpuffadnak. Ázsiában |
| a nyomor butít s öl; itt meg a vészes |
| jólét vezérel az elhülyüléshez. |
|
|
Te tetted…
| Te tetted, hogy ily vénen |
|
| amit gondolsz és mondasz: |
|
| te hoztad meg a gyógyírt; |
|
|
Mellbimbód mint…
| Mellbimbód mint a kibuggyanó vércsepp. |
| Naponta megpendítem a héthúros |
| hangszert, hogy újból megnyerjelek téged, |
| várárokban éneklő trubadúrod. |
|
| De ha már feláldozod magad értem, |
| úgy mért jöttél ily fiatalon hozzám, |
| s nem azután, hogy az illanó élet |
| fényében még egy keveset napoztál? |
|
| A magános magasban raktunk házat, |
| hol sárgarigó fütyül a fülünkbe. |
| Másokhoz gőg köt, egymáshoz alázat. |
|
| Mindent elvettem és megkaptam tőled. |
| Nagy társaságban s az utcán letérdelsz |
| elém, hogy megkösd a cipőfűzőmet. |
|
|
Az első világháború idején
| Nagyapám mindennap levitt sétálni, |
| hogy bemutassa nékem a világot. |
| Más fiúkat más nagyapák vezettek. |
| Szakállukkal V. György királyhoz |
|
| hasonlított mind. Ha ismerték egymást: |
| nékem a másik nyugdíjas adott |
| csokoládét zsebből, míg nagyapámtól |
| a másik kisfiú drazsét kapott. |
|
| Mondják: így ment a kiegyezés óta. |
| Csak egy öregurat ismert a város, |
| ki kávéházban megspórolt harmadik |
|
| kockacukrát áldozta a szokásos |
| csokoládé helyett. Már nem láthattam |
| az illetőt. Úgy hívták: Arany János. |
|
|
Kőszeg, 1918 nyarán
| Az ablaknál aludtam; hirtelen felébredtem |
| s kinéztem az utcára. A macskaköveken |
| az ősz hajú, kövér pap szaladt a feszülettel |
| s egy kis ministráns, nálam aligha öregebb. |
|
| A fiú a füstölőt lóbálta. Hogy siettek! |
| A pap veres arcáról verejték csepegett; |
| futott, hogy a reménnyel s az utolsó kenettel |
| elérje a haldoklót, ki a nagy útra megy. |
|
| Mert még hitték, mint írva van, hogy testünk feltámad, |
| és az Úr igazságot oszt majd – kezében mérleg – |
| s oszlott a beteg arcán a félelem s bánat. |
|
| Ma kábulat a gyógyszer. Mint ama nyári éjben: |
| fülelek, hogy az Egyház tűnt lépéseit halljam |
| a macskaköveken, de a visszhang egyre halkabb. |
|
|
Budapest, 1914 tele
| Sötét lakás, háború, hosszú árnyak, |
| komor felnőttek és iszony – talán |
| négyéves voltam, mikor alkonytájban |
| megint levitt a parkba nagyapám. |
|
| Kezemet fogta. – „Nézd” szólt. Tőlünk jobbra |
| a kátrányszínű, csontváz téli fák |
| közt a telihold áttetsző korongja |
| lebegett: túlvilági látomás. |
|
| Nem hallottam addig e szót, hogy „szépség”, |
| de arcom, úgy mint akkor, most is ég még, |
| ha felidézem, mint állunk ott ketten |
|
| réges-régen, a tiszta alkonyatban, |
| hol először s nem utoljára kaptam |
| vigasztalást azért, hogy megszülettem. |
|
|
Gyerekkor az első világháborúban
| Nagy mecklenburgi lovak fonott, szőke |
|
farokkal; a házban ostorfonó; |
| a fűszeres fűrészporos padlóján |
|
kék papírba tekert cukorsüveg; |
| a veres nyakú Száraz mészárosnál |
|
féldisznók lógnak kampókon; a borbély |
| cintányérját rémes szelek cibálják; |
|
és minden télen befagy a Duna. |
|
| A nők fűzőbe szorított derékkal. |
|
Nagy mellek dombvidékén serdültem fel, |
| örök árnyékban. Ily keblek növését |
|
manapság már nem tűri a divat. |
| A férfiak kemény ingmellet hordtak, |
|
páncélt, s botot nemesi kard helyett. |
| Úgy jártak, mint a bábszínházi bábuk: |
|
sehol egy kecses, könnyű mozdulat. |
|
| Nyomott világ. A felnőttek pompásan |
|
titkolták, hogy szenvedélyeik vannak, |
| csak nékünk voltak, gyermekeknek, kik, |
|
ha tehettük, belerúgtunk egymásba, |
| de főként nékem, ki a negyedik |
|
emeleti erkély mellvédjén jártam |
|
| éjente a holdkórosok balettjét, |
|
hogy felkészítsem magam versírásra |
| s az élethez, mely nem örömtanya. |
|
Pedig köröttem a világ, az élet, |
| családom s a lakás oly mozdulatlan |
|
volt, mint hogyha örökké tartana. |
|
|
Campanella verse
az Inkvizíció nápolyi börtönéből *
| Ami súlyos: a magasból a mélybe |
| zuhan le. Tátott szájú bestiák |
| lesnek a szende, játékos menyétre, |
|
| kerüli, nagyobb bölcsességre éhes |
| s tudásra; babonáktól meg nem ing, |
| de az igazság roppant tengeréhez |
| kívánkozik: itt végzi rendszerint. |
|
| Vannak, kik labirintusról beszélnek, |
| vagy Polüphémosz barlangjának mondják |
| e lyukat, meg a pokol fenekének, |
|
| hol nincs jog, törvény, kegyelem, hit – térdem |
| megrogy: a titkos fellegvárba értem, |
| hol vágóhidat tart fenn a zsarnokság. |
|
|
Egy karcolást sem ejtettünk
| Egy karcolást sem ejtettünk egymáson; |
| soha egy rossz szó köztünk tizenöt |
| esztendeje. Talán ezért nem látom, |
| hogy ösvényem a sír körül köröz. |
|
| Nem száradtam el. Impresszionista |
| színekbe s ködbe öltözött az est. |
| Friss víz az élet; ajkam egyre issza: |
| szépséged és szerelmed teszi ezt. |
|
| Ingeden átkopírozódnak melled |
| vérfoltjai. Álmomban, tudatom |
| partján túl is velem vagy: elképzellek. |
|
| Mikor repülőgépen utazom: |
| szemet hunyok, mosolygok, felidézlek, |
| habár vigyorgó, vén hülyének néznek. |
|
|
Krisnamurti beszél:
| „A vizsgálódás célja értelmetlen. |
| Tépdesd a rózsa szirmait, míg a |
| virág helyett a szár marad kezedben. |
| Tüskés szár: ez a metafizika. |
|
| A valóság sosem vonja magához, |
| hanem taszít minden teóriát. |
| A pénzvágy és a szenvedély megátkoz, |
| s ellenséged lesz az egész világ. |
|
| Meditálj s mindjárt tiéd az Idő. |
| Ne érdekeljen sem múlt, sem jövő, |
| csak a jelenre szegezd a szemed, |
|
| ne nézz mást, csak a tiszta, meztelen |
| előtted álló valót és veled |
| marad a Szépség és a Szerelem.” |
|
|
A Szmers Hitler hulláját…
| A Szmers Hitler hulláját megvizsgálta, még jobban |
| elégette és aztán, Sztálin utasítása |
| szerint – s mert urna nem volt kéznél – szivardobozban |
| elküldte a marsallnak moszkvai dácsájába. |
|
| Ő a kis íróasztal fiókjába rejtette |
| s a futárt kinyíratta, hogy a küldemény titka |
| titok maradjon. Később, évei során, este |
| gyakran jutott eszébe a másik nagy szadista. |
|
| Ilyenkor, ha az édes grúz vörösbort benyelte, |
| mitől szájpadlásához ragadt nagy, lepcses nyelve: |
| leült és szivardobozt nyitott a Népek Atyja. |
|
| Pipáját félrelökte, elmosolyodott, csálé |
| bajsza mozogni kezdett, akár a svábbogáré, |
| miközben Hitler szemcsés hamuját szagolgatta. |
|
|
A neutrola roppant apró
|
Koestler Artúrnak*
| A neutrola roppant apró s furcsa jelenség, |
| mert nem anyag, nem rezgés, hanem ellenanyag; |
| a fény sebességénél gyorsabb; ellenidő van |
| rajta, a jövőből jön és a múltba siet. |
|
| Ha ráülhetnénk – ami teljesen lehetetlen – |
| megláthatnók Nagy Károlyt s Zámánál Hannibált; |
| akad ember, ki érzi, amikor testén átfut |
| e jelzés a jövőből, s ebből jósolni tud. |
|
| Miért nem írsz erről, kérded. De írt-e Kopernikről |
| Ronsard, kérdezem vissza. A költészethez nem kell |
| tudományos elmélet, sem ideológia. |
|
| A veréb lábujjhegyre állt, hogy messzebbre lásson: |
| ez verstémának jobb, mint Kopernik vagy Heisenberg, |
| bár ők is lábujjhegyre álltak, hogy lássanak. |
|
|
Tu Fu írja:
| A parasztok kunyhóit kirabolták |
|
a katonák; télire tüzifának |
| hasogatták fel; vézna kisfiúk |
|
keményre fagyott hullákon szánkáztak |
| a Jángcenél; nyaranta a nők átka |
|
alól hasas adószedő terelte |
| a jószágot és én csak erről írtam, |
|
bár azt mondták, hogy nem való a versbe. |
|
| Az udvarnál reformokat javalltam, |
|
míg a miniszter száműzött Csángánból, |
| de én Konfuciusnak hittem: „a hazával |
|
törődj önzetlenül, mindig, akárhol.” |
| Egyik fiam éhen halt. Azt kérdeztem |
|
csupán: más ember fia mért hal éhen? |
| Li Po nem vette észre a világ |
|
gondját; úgy láttam, még a magáét sem, |
|
| Ő gyorsan ír, én kínlódom. „Hány korsó |
|
verítéket használsz egy vershez?” – ugrat; |
| de mindegyikünk a másikat tartja |
|
nála nagyobb költőnek, s ez megnyugtat. |
| Nem tudom: mit csinál most és hol issza |
|
magát halálra. Tán már nem is él. |
|
| Fecskefiak szárnya súrolja arcom; |
|
ecetfámon több varjú mint levél. |
| A kaput Csu-cu fiam zárja este, |
|
mióta az öregség rám szakadt. |
| Udvaromon ülök. A napfény tüzes |
|
nyilai verik görbe hátamat. |
|
|
Egy helytartóhoz 25 év után
| Haynaunak indultál. Ez rég volt, mondják. |
| Megszelídültél. Naftalinba tetted |
| a kötelet s előkerült a kolbász. |
|
Azt hallom, hogy szeretnek. |
|
| Trézsi anyánk! jó öreg Ferenc Jóska! |
| Tisza István: esze mint a borotva! |
| bölcs vezetőnk, Rákosi! Ha az ember |
|
meg nem szökik, megszokja. |
|
| Szabad utazni, csendesen morogni |
| s lopni – várhatsz-e helytartótól többet? |
| Olbrich, Bierut, Gottwald, Ulbricht, Novotny: |
|
| Álnok vagy, szkizofrén, provinciális |
| s hazug. Opportunizmusod csigája |
| hány szovjet elvtárs nadrágján mászott fel! |
|
| Erős vagy. Néked a hatalom minden, |
| más nem számít. Ezért, hogy alkirályi |
| székedből még legjobb barátaid sem |
|
| Egy népet segítettél megalázni |
| az orosznak. Függetlensége álmán |
| tipródsz fölényes közönnyel mint Pálffy, |
|
Bach Sándor, Tisza Kálmán. |
|
| A szabadság csodaszarvasát űztük |
| négyszáz éve. De ki fut most utána? |
| Te érted el. Szívós vagy. Egy országot |
|
| Tiéd a jelen. Agyoncenzúrázott |
| múltaddal mint vagy? Olykor, esti csendben |
| hallod-e újra, ahogy Rajk barátod |
|
| Ha altatóval sem tudsz már aludni: |
| Tóth Ilonka sóhaja utolér-e, |
| s Losonczy hörgése, akinek kását |
|
| Mint víz alatti, elmerült harangok: |
| hintáznak-e hajnal felé ágyadnál |
| a tizennyolc esztendős iskolások, |
|
| És a jövő? Aki még el nem gárgyult, |
| az ismeri a kilövőpályákat, |
| miket a ruszkik szerte a Dunántúl |
|
| Ha háború jön, rajtunk kezdik. A föld |
| olajfestéke hámlik. Izzó szőre |
| leperzselődik. A Balaton fölforr, |
|
| a városok rizsporrá kenődnek szét, |
| halálsugarak csapnak fel az égre, |
| és nem marad se sír, se rom, sem emlék. |
|
| Mit bánod ezt? Amíg élsz, zsíros torkok |
| csámcsognak körül és ha meghalsz, tested |
| dísz-sírba kerül. És hol vannak ők már, |
|
| hogy nagyhatalmak öngyilkos viszálya |
| közt magunkat békésnek és szabadnak |
| tudjuk egyszer? Nagy Imre így kívánta. |
|
|
Külvárosi felhőkarcolók, 1.
| Mindet kockás papíron tervezték meg, |
| ezért nincs bennük kör, boltív – csak négyzet. |
| Emberen túli méret szerint épül, |
| jókedv, művészet, ízlés, szépség nélkül; |
|
| a szem felnéz s mindjárt lecsúszik róla, |
| nem úgy, mint Firenze vagy Zaragóza |
| házairól. Falán penészes festék, |
| betonja reped – mert így építették |
|
| magas ketrecnek, amely múlik-mállik, |
| pusztul és minden felvonót leállít: |
| akkor szétverik. De nem ez a vége: |
|
| még undokabb szörny kerül a helyére, |
| mert ez az üzlet: ha a bérkaszárnyák |
| sorát ötven évenként lekaszálják. |
|
|
Külvárosi felhőkarcolók, 2.
| Itt nincs könyvtár, kultúra – ez nem város |
| s nem is falu. A plasztikkal fedett |
| bejáróban porlepte művirágok |
| reprezentálják a természetet. |
|
| S itt nincs barátság, nincsen társaság; |
| szomszédja nevét egyikük se tudja, |
| de felébred, ha éjszaka az ágy |
| recseg alatta s WC-jét lehúzza. |
|
| Az itt lakó mind büszke, mert e drága |
| magasépítményt menhelynek használja, |
| de megveti a többit, hogy itt laknak. |
|
| Két testvérépítményt tükröz az ablak. |
| Az erkélynek lomtár a funkciója |
| s megváltás annak, ki leugrik róla. |
|
|
A gyermekorvos
| Palackból feljött dzsinhez volt hasonló. |
| Asszír szakálla köldökén alul |
| két ágra oszlott. Hasfájásra forró |
| fedőt ajánlott, sápkórra paszulyt. |
|
| Mögötte a sintér halál setétlett. |
| Reszkettem, ha megjött. Becézett mindent: |
| nincsen lázacskád? lássuk seggecskédet! |
|
| Egyszer merev derékkal trónolt ágyam |
| szélén s emelt mutatóujjal intett: |
| „Ne onanizálj, mert megvakulsz tőle!” |
|
| Fél év múltán, már középiskolában |
| azt tanultam: az Iliász szerzője |
| vak volt. Elámultam, hogy doktor Nádor |
| mi mindent tud Homér kamaszkoráról. |
|
|
Kis, fekete bogarak
| A villanytűzhely s a tálaló közti |
| mocskos, szűk résben laknak. Néhanap |
| látom őket eleségért feljönni. |
| Rizsszemnél sokkal kisebb bogarak. |
|
| Láthatatlan morzsákat hordanak |
| és odalent tán ölre mennek érte. |
| Születnek és halnak. A holtakat |
| a porszívó kihordja a szemétbe. |
|
| Nem használok rovarirtót szegények |
| ellen. Sajnálom őket, hogy így élnek |
| cél nélkül, hogy a sötétség a fényük, |
|
| s hazájuknak kapták a senki földjét. |
| Örülök, hogy nem születtem közéjük, |
| vagy megborzongok. Mert mi a különbség? |
|
|
Ha rád gondolok…
| Ha rád gondolok, vagy szám ki is mondja |
| neved; ha nézem homlokod, kezed; |
| ha árnyékodat meglátom – naponta |
| hússzor vagy százszor is, megremegek |
|
| a gyönyörtől, már vagy tizenhat éve, |
| s ehhez, itt kinn, a sok-sok jó barát |
| ölelése, az olvasók hűsége, |
| s hazulról, vizen, szögesdróton át |
|
| az ifjúság szerelme – érdemetlen |
| vagyok minderre; könny gyűlik szememben, |
| köhögök, nyelek, hogy elfojtsam; ennyi |
|
| boldogságot e földön senki se |
| igényelhet a léttől – de a „lenni” |
| szó minden nyelven rendhagyó ige. |
|
|
A szonett
| A tökéletes vers délibábjával |
| kecsegtet; írd át, javítsd, hogy elérjed |
| a célt, melyhez rövid egy emberélet. |
| Rutin? tehetség? ihlet? csak hátráltat. |
|
| Préseld, kondenzáld, másként rossz szonett lesz, |
| tizennégy sorba gyömöszölj hetven sort. |
| Egyetlen fölös jelző mindent elront. |
| Tarts írószert a padlón ágyad mellett, |
|
| ahogy Petrarca tette, hátha éjjel |
| jobb dolgok jutnak eszedbe mint ébren. |
| Szenvedj! S ha nem tudod az utolsó sort, |
|
| a pánik már a legelsőnél elfog |
| és abbahagyod. Pedig ez a legjobb |
| ladik, melyen eléred az utókort. |
|
|
Madariágát mentünk köszönteni
| Madariágát mentünk köszönteni Oxfordban, |
| száműzöttek a P. E. N.-ből. Talán húsz éve volt. |
| Elébb végigvitt minket ékszerdoboz szobáin, |
| aztán az ebédlőből ki a virágoskertbe, |
|
| s tovább, a zöldségesbe. Mind a harmincöt vendég |
| követte őt, futásban. De hagyma és káposzta |
| nem érdekelt. Leültem az ebédlőajtónál |
| a magas lépcsőfokra, amely a kertbe visz. |
|
| „Vajon miért mutatja Salvador a spenótot |
| mindig a vendégeknek? S hogy tolongnak mögötte!” – |
| szólt a Don felesége és fülemhez hajolt: |
|
| „Csupán egy ember akadt, ki merte nem követni. |
| Ide ült a lépcsőre. Úgy mint maga.” – „Hogy hívták?” |
| „Azt hittem, kitalálja. García Lorca volt.” |
|
|
Spinoza
| Remek fej volt, ha a Rembrandt festette |
| kép hiteles. Ott dolgozott görnyedten |
| a légyülte és pókhálós szobában |
|
| a megértés s elismerés reménye |
| nélkül, és megalázó fizetésért |
| gyémántokat formált, amíg fejében |
| a mindenség alakzatát csiszolta. |
|
| Így érthető, hogy olykor elkapott |
| egy-egy pimasz legyet, a közelebbi |
| pók hálójába nyomta s végignézte, |
| ahogy a pók körülköti a prédát, |
|
| majd odaáll s kiszívja a vonagló |
| zsákmány vérét, de a legjobb embernek |
| is kell néha egy kis perverz gyönyör. |
|
|
Kalkuttai Teréz
| Hogy Krisztus szenvedését látja minden |
| haldoklóban, vagy csak az emberi |
| lét nyomorát, s a dogmák szövedéke |
| közt mint teremtett ilyen mennyei |
|
| rendet magában, titok; de csak így |
| tudta Káli kolera-sújtott papját |
| roskadó, öreg vállára felvenni |
| a kalkuttai pocsolyából; másként |
|
| rég megtört volna India ezernyi |
| borzalma s kínja közt – és máshogyan |
| nem törölgetné szemsarkát mindenki |
|
| e tőle olyan idegen, sovány |
| albán vénasszony láttán, ki a jóság |
| szépségét hordja ezüst homlokán. |
|
|
A tászádáj törzs
| A nagy törzsből huszonheten maradtak |
| mert irtották őket a szomszéd népek. |
| Nincsen szavuk gyilkosságra, haragra. |
| A dzsungelben találtak menedéket. |
|
| Játékosak voltak s gyengédek. Éjjel |
| a mohos barlang legmélyében háltak. |
| Csak bokrok meg fák gyümölcsével éltek. |
| Patakcsörgést hallgattak és madárdalt. |
|
| Felfedezték őket, talán tíz éve |
| s a fővárosba hívták vendégségbe |
| a törzset. Egyikük sem tért haza. |
|
| Kit a tüdővész, kit a vérbaj vitt el. |
| A három széplány Manilában strichel. |
| Rousseau-nak volna mégis igaza? |
|
|
Koestler Artúr halálára
| A mindenségben nincs igazságérzet, |
| csak néhányunkban otthonos. Ezért |
| a tudománytól kértél segítséget. |
| Keveset kaptál; tollad többet ért. |
|
| Nők, harc, viták, szép ház, öröm – imádtál |
| élni s nemet mondtál mindjárt, mikor |
| csak a szenvedés kígyóverme várt rád |
| s ecetté vált a jókedv és a bor. |
|
| Minden igaz ügyért rögtön kiálltál. |
| Merész voltál s hajthatatlan – olyan |
| mint Camus, Russell vagy Romain Rolland. |
|
| Nincs többé, kitől támogatást kérjek |
| a Gonosz ellen. Meghaltál. Az élet |
| sötétebb nélküled. Sokkal sötétebb. |
|
|
Az erotikus szépség
| Az erotikus szépség: méreg, |
| és rajta a napok s az éjek, |
|
| Hipnotizál; futhatsz előle; |
| benned marad, ha nincs veled, |
| nem tudsz aludni s élni tőle |
| és birtokodba nem veszed. |
|
| Egyszerre minden: anyag, szellem, |
| tárgy és képzelgés; mérhetetlen |
|
| ha az aszkéta varjú károg: |
| nem hallja s jön feléd halálos |
| csendben, lágy párductalpakon. |
|
|
Csótány az íróasztalon*
| Késő éjjel jön elő s íróasztalom lapján |
| megáll, a teáscsésze mögött vagy porcelán |
| hamutartómhoz lapul, vagy Fényes László képe |
|
alá bújik és onnét les ki rám. |
|
| Borzongok, ha áttetsző, undok testét kell látnom, |
| és hányszor próbáltam már agyoncsapni, de nem |
| sikerült. Ösztönei pompásak. Rögtön elfut, |
|
ha rávillan mozdulatlan szemem. |
|
| S hogyan szalad! Váratlan irányba, mindig másként, |
| olykor egyenest felém. Néha egy szökkenő |
| nagy ugrással eltűnik. Olykor egyik könyvembe |
|
rejtőzik és csak másnap jön elő. |
|
| Feladtam a küzdelmet. Tűröm, hogy antennáit |
| felém fordítsa s nézzen, alamuszi bogár. |
| De mit akar? – tűnődöm. Fogócskázni szeretne? |
|
Ingerel, kémlel, bámul, provokál? |
|
| Tanulni kíván? De mit? Fogalmakat nem ismer |
| azt sem tudja, hogy él, hogy lábai száma hat |
| s körötte a mindenség. S nem érti, hogy most szemközt |
|
ülök s megírom őt és magamat. |
|
| És mégis mindent megsejt, ami lényeges néki. |
| Mióta nem akarom leütni, közelebb |
| húzódott. Izgatottan lengeti csápját, hogyha |
|
felállok s egy pohár tejért megyek, |
|
| de tejért és nem könyvért. Ha elfordulok, gyorsan |
| belekóstol s a csésze árnyékában megáll, |
| mohón vizsgál, nem mozdul. Sötét szeme tükrében |
|
látom magam. Mit akar, mire vár? |
|
| Azért figyel így engem, hogy emlékébe véssen? |
| Megsejtette, mi lesz most fajtámmal és velem, |
| mihelyt befejeződik az ezredes vérfürdő, |
|
mit úgy becézünk, hogy „történelem”? |
|
| Sajnál bennünket? tudná, hogy feladtuk magunkat, |
| sírjainkat, a várost, virágot, fát, mezőt, |
| s bolygónk sziklaágyáról a robbanás lerántja |
|
majd kérgét, mint a mocskos lepedőt? |
|
| Megérezte, hogy így lesz? Vagy én vetítettem ki |
| magamból ezt, mert tudom, hogy semmi sem marad, |
| s a romok alól csak ők jönnek elő sértetlen, |
|
a csótányok meg a svábbogarak? |
|
| Így végződnék örökre az ember rémuralma? |
| Félniök mérgeinktől s tőlünk majd sose kell, |
| és boltjaink beomlott bányáiban számukra |
|
| Csápjukat összefonják, látom: kartáncot járnak. |
| A semmi végtelenjén ők lesznek az urak. |
| Boldogság száll le rájuk. Szabadok végre s nyíltan |
|
hallathatják zizegő hangjukat. |
|
| Bölcsészetünk képzelgés volt, metafizikánk is. |
| És tudományunk vége: tömegsír, siralom. |
| A csótány néz és én őt. Hirtelenében elkap |
|
az indulat. Mégis agyoncsapom. |
|
|
Nemcsak Japánra hullt…
| Nemcsak Japánra hullt az atombomba. |
| Tovább porlasztja a reményt s kirág |
| minden morált. Kit érdekel a holnap, |
| ha éjjel felrobbanhat a világ? |
|
| A nagy bőségben hiánycikk a szellem, |
| a tudomány s a technika csodás, |
| de mit sem ér a barbarizmus ellen. |
| Négy földrészen tombol a gyilkolás. |
|
| A hit, hogy jobb jövő jön, nem tér vissza. |
| Ketrecben, hangos bestiák közt élek |
| apró sarokban, jámbor humanista. |
|
| Olyan vagyok, mint aki nem leli |
| többé helyét s zokog, mivel ráébredt, |
| hogy az embertelen is emberi. |
|
|
Zsuzsa halála évfordulóján
| Húsz éve múlt. Nem hagytál el egészen: |
| mondataid szépségét hallatod, |
| galambszürke szemeddel szembenézel |
| velem, ahányszor egyedül vagyok; |
|
| szőke hajad vegyül az esthomályba, |
| s hűs éjeken olykor mellemhez ér |
| a Semmiből melled parabolája. |
| Köszönet néked a kíséretért. |
|
| Ez végső búcsúnk. Réges-rég letettem |
| a viszontlátásról, mert lehetetlen. |
| A Fény ránk kétszer sose tárja ki |
|
| kapuját. Külön veszünk el a ködben. |
| De, míg vagyok, itt lebegnek előttem |
| szemöldököd kolibri-szárnyai. |
|
|
Emin pasa és Henry Morton Stanley
| Emin hada küzdött, hogy a néger rabszolgákat |
| a hajcsároktól mentse, kik elhurcolták őket. |
| Stanley-vel most kettesben az apró buckán álltak |
| s nézték a csatát. Emin jó feketéi győztek. |
|
| Testvéreik nyakáról leemelték a jármot. |
| „Szabadok vagytok”, mondta Emin, „és elmehettek, |
| egyetek, ha éhesek vagytok. Vagy mire vártok?” |
| Értetlenül bámulták. Majd valami derengett |
|
| bennük. A parton fekvő arabokhoz szaladtak, |
| akik félig még éltek és késsel hasogattak |
| szeleteket combjukból. Aztán ott álltak, faltak |
|
| s a nyers húsból a friss vér pucér mellükre csorgott. |
| „Lássa”, fordult oktatón Eminhez Henry Morton, |
| „ez az eredmény, mikor Jean-Jacques Rousseau-ra hallgat.” |
|
|
A szépség múlik…
| A szépség múlik, az ifjúság elszáll, |
| a kéj rövid. Keresd az istenit, |
| az örököt: Sánkárá, Plátó, Szent Pál, |
| Krisztus, Tamás – ezt vallja mindegyik. |
|
| Így hittem én is, de ha körülnézek, |
| látom, hogy az öröm, a szerelem |
| s minden jó, mit nyújt vagy nem nyújt az élet |
| attól szép, hogy mulandó. Mit nekem |
|
| az absztrahált, a halhatatlan lélek |
| érzékek nélkül? S mi az örök élet, |
| ha bölcseink nem szánták, csak vigasznak, |
|
| míg lábunk alatt beomlik a part? |
| Örök dolog e világon egy van csak: |
| a pusztulás, mely mindent összetart. |
|
|
Mosómedvék
| Bulldózerek meg csörlők szaggatják fel a rétet, |
| csövek és drótok zárnak acélhálót a földre, |
| aztán a bűzös aszfalt bugyborgó áradása. |
| Terjeszkedik a város. Itt nem nő irgalom. |
|
| A gyomok és a csonkok még megfúrják a kátrányt, |
| egy ürge utoljára felemeli fejét, |
| a nagy ház föllazítja a talajt – ekkor újabb |
| beton érkezik s mindent halálra merevít. |
|
| Egy kis diadal néha. Kerti teraszuk végén |
| bekötött fürdőkád áll, ahová szombat este |
| meleg vizet engednek be Mattyasovszkyék. |
|
| Mosómedvepár jön fel a horhosból kölykökkel. |
| Mi az ablaknál állunk. A szülők szappant fognak |
| s büszkén tartják fel nékünk a három csemetét. |
|
|
Régtől sejtettem ezt
| Régtől sejtettem ezt és folyton féltem, |
| hogy más is rájön: nyakunkon a kés; |
| mert ha igaz és nincs Isten az égben, |
| úgy erkölcs sincs, sem igazságtevés, |
|
| se jó, se rossz, se út, se cél, se rendszer, |
| csak káosz, ahol minden egyremegy |
| és mentől többet tud, lát, ért az ember, |
| az élet annál értelmetlenebb: – |
|
| rémálom két irgalmatlan setétség |
| között. Még jó, hogy a vers meg a szépség |
| tébolya kerget. Másnak csak a pénzvágy |
|
| s a kéj jutott. Olyiknak ennyi se. |
| Kihúzták a festő alól a létrát: |
| kapaszkodjék, mester, a pemzlibe. |
|
|
Ericus Livonius latin szonettjének fordítása
| Mi a szépség? „A szépség semmi más |
| mint testi vágyunk, ha alakot ölthet”, |
| állítja Villanova. „Gyönyörködtet, |
| mikor szemléled” írja Szent Tamás. |
|
| Költő vagyok a nyájból s nem okos |
| filozófus, ki érvre hoz fel érvet, |
| de azt tudom: a szépség fanyarédes, |
| s különleges gyötrelmeket okoz, |
|
| a pokolba sújt, az égig emel fel, |
| bár csak rovás, amelynél nem látsz többet |
| az arccsonton, avagy jelzést a mellen – |
|
| ez a szépség, mitől remeg a szív, |
| a valóra vált gyönyör, ha gyönyörnek |
| nevezed, mikor keresztre feszít. |
|
|
Kastély Sussexben
| A selymes gyepszőnyeg fél mérföld hosszú. |
| S a mozdulatlan, óriási fák |
| magányuk merev hálókabátjában! |
| Itt állnak, mióta az Armadát |
| elfújta a vihar. Vagy ötven autó |
| közé csúszunk a parkolóhelyen. |
| Fiamnál nyaralok. Délutánonként |
| kastélyt kastélyra látogat velem. |
| Odabent halk, szemlélődő csoportok |
| a híresebb festményeknél. De mit |
| csodálnak? Tudor Erzsébet királynő |
| tizenkét sorban csüggő gyöngyeit, |
| szúrós szemét, komisz nagynéni arcát? |
| vagy Stuart Károly tűznél veresebb |
| palástját nézik és irígylik tőle, |
| hogy boldog volt s oly sok nőt szeretett? |
| E véres korba vágyódnak csak vissza, |
| s a többi termen átfutnak, mivel |
| a Györgyök, az utazók s a füvészek |
| unalma már senkit se érdekel? |
| Vagy Perugino képeit vizsgálják, |
| Claude Lorraint, van Dycket, Largillière-t, |
| meg Turnert, kinél barna ködöt öltött |
| a város, mint kint a nyárvégi kert? |
| A történelembe, a művészetbe, |
| a múltba menekülnek a jelen |
| elől? avagy a bútorok szépsége, |
| a bőrbe kötött könyvtár érdekel |
| Montaigne-nyel, Erazmussal meg Voltaire-rel, |
| a szőnyegek s a régi nagyurak |
| ízlése, akik kandallójuk mellett |
| vasvértben festtették le magukat? |
| Így járkálunk. A zárt, fehér nagyajtó |
| mögött a kastély ura él, aki |
| csak kölcsönadta a Nemzeti Trösztnek |
| házát, melyet nem tud fenntartani. |
| Vajon – tűnődöm –, ha itt bolyong éjjel |
| kísértetnek a boltívek alatt, |
| mit gondol rólunk, a látogatókról, |
| kikből a legjobb, a leggazdagabb, |
| a legkülönb után sem marad, nemhogy |
| íly kastély, íly kert, íly képtár, de egy |
| szobasarok avagy ajtókilincs sem, |
| melyet mutatni lenne érdemes. |
|
| Négy óra után itt ülök fiammal |
| s tortát eszünk a teaházban, lent |
| az alagsorban. Folytatni szeretném |
| a kérdezést, de megzavar a csend. |
| Körülnézek. Négy vagy öt tucat angol |
| az asztaloknál: hölgyek meg urak |
| túl a hatvanötön. Andris az egyetlen, |
| ki harminc évesnél fiatalabb. |
| Megkérdezném fiamtól: mondjad, húsz év |
| múltán e sok szépségből mi marad? |
| De nem szólok. A némaságban hallom, |
| hogy a kastélyok összeomlanak. |
|
(Parham, Dél-Anglia, 1984) |
|
Ezeréves kápolna
| Kápolna füves dombon; sehol házak |
| vagy falvak. Magányos tanyákról jártak |
| ide vasárnap. Az ülések zárkák, |
| nehogy férfiak és nők egymást lássák |
|
| mise közben, mert az ember parázna. |
| A pap angolszász nyelven magyarázta: |
| ők is, akár a nyáj, mely kint legelget. |
| Hanem az Úr különleges kegyelme |
|
| úgy adta: ha jók lesznek, üdvözülnek. |
| Ezért, ha szemük itt lezárul végleg, |
| mindjárt kinyílik ott az örök fénynek. |
|
| S mindnyájan, kik a kápolnában ültek, |
| tudták, hogy múló, szimpla életüknek |
| értelme van. Nem úgy, mint a miénknek. |
|
(St. Hubert-in-the-Fields, Dél-Anglia, 1984) |
|
Perzsa miniatűr
| Trikónadrágban áll és kék köpenyben. |
| Jóképű és butácska. Nagyon keskeny |
| a dereka. Vigyázz, még eltöri! |
|
| Mögötte szikla mint a női mell. |
| Pökhendi süvegén kékmadár tolla. |
| Orrához parfümüvegcsét emel |
| és ájtatosan, hunyt szemmel szagolja. |
|
| Csipkézett bárányfelhők a magasban. |
| A fiú oldalán vékonyka kard, |
| emberölésre végképp alkalmatlan. |
|
| A háttérben turbános, részeg vének |
| hemperegnek egy perzsaszőnyegen. |
| Timur megdöglött. Újra szép az élet. |
|
|
A Japán kávéház*
| A kávéház a múltból halványsárgán s opálan |
| foszforeszkál. Ott ültünk Nagy Lajossal, Godával, |
| Gosztonyival, Józseffel satöbbi. Velem szemben |
| Petneházy Áriel, plátónikus szerelmem |
| vagy négy hétig. Hogy mi lett vele? Ne kérdezd tőlem. |
| Öt évtizede ennek. Elúszott az időben. |
|
| Kaczér bácsi, szerkesztő, nagykabátban, zsebében |
| egy huszassal, a WC-ajtónál állt szerényen. |
| Lökdösték. De hát nem volt kávét rendelni pénze: |
| húsz pengőjét, a versért, Attilának ígérte. |
| Lábujjhegyen néhányszor mellénk jött, de nem nézett |
| a kéziratba: – „Tudom” – súgta –, „gyönyörű szép lesz.” |
|
| A márványon, előttünk, tíz pohár víz. Alattunk, |
| úgy éreztük, nincs semmi. Vitáztunk és hallgattunk. |
| Forgács, kit Aix-ben ölt meg a Gestapo, azt mondta: |
| „Ne sírjatok. Jobb kor jön.” Mire Nagy Lajos: – „Kontra.” |
|
| Ifjúság, költőtársak, a kávéház, az asztal – |
| viszem mindet emléknek a Semmibe magammal. |
| Attila lejegyezte gyorsan a végső rímet. |
| Szürke világ volt. Miért látom ma rózsaszínnek? |
|
|
Boldog, akit a halál ifjan ér el
| „Boldog, akit a halál ifjan ér el, |
| még boldogabb, ki meg sem születik.” |
| Theognisz és Szophoklész így; de én nem |
|
| Mert áldás volt itt sétálnom a fényben, |
| barátokkal beszélni reggelig, |
| delfint, nagyerdőt, tengert, őzet néznem, |
|
| gyerekekkel játszani és kutyákkal, |
| napszálltát lesni, verseket, madárdalt |
| hallgatni, írni, ógörög szobrokra |
|
| gondolni. Számon csók s zöld bor íze: – |
| nem volt belőlük elegem. Dohogva |
| hátrálok vissza majd a Semmibe. |
|
|
Fényes László
| Barátságod volt legmerészebb álmom. |
| Magyarországot pótoltad nekem |
| a bujdosásban. Rőzsetüzeden |
| melengetődztem hűvös éjszakákon. |
|
| Mindig meghatódtam ütött-kopott |
| zakódtól, portyák és párbajok hőse, |
| urak korbácsa, szegények védője, |
| szélmalmokkal csatázó Don Quijote! |
|
| Ha lényedből, túl a testen s a síron |
| maradt valami: azt most sírva hívom. |
| De nem tudtál sohasem hinni; én sem. |
|
| Hát nem szólongatlak tovább s beérem, |
| hogy érdes hangod, mandzsettád csörgése |
| madárdalként kísér már negyven éve. |
|
|
Tangerben nemrég…
| Tangerben nemrég egy bódé maradt csak |
| – polcain üvegek meg fiolák – |
| hol még valódi illatokat mértek: |
| iskoláslány hajába ibolyát, |
|
| íriszt az öreg basa szakállába, |
| rózsaolajat a menyasszonyok |
| mellére, mindazt, mit a természettől |
| az embertest ajándékba kapott. |
|
| Most az utolsó bódét is bezárták, |
| az ősi parfümök nem kellenek. |
| A virágtermő réteket felszántják. |
|
| Párizsból hozzák repülőn meg bárkán |
| a kotyvasztott ál-illatszereket. |
| Leheletükön átszaglik a kátrány. |
|
|
Csak néhány patkány…
| Csak néhány patkány s cápafajta |
| Az embert gyilkos ösztön hajtja, |
|
| Pert folytatunk a természettel: |
| S bár csupa szenny a lég s a tenger, |
| szaporodunk mint a nyüvek. |
|
| Mindent tudunk, semmit sem értünk; |
| múltunk kegyetlen és sivár; |
| Sztálint és Hitlert is megértük; |
| rászolgálunk, akármi vár. |
|
| Tizedelés lesz? Nem kár értünk. |
| Kipusztulunk? Na mondja már. |
|
|
Környezetszennyeződés*
| Hívnak az egyetemről. Jössz? „Az emberevőket |
| látogatjuk s vizsgáljuk meg a Stanley hegyekben. |
| Úgy tudjuk, hogy régebben ott jártál s láttad őket. |
| Nyolcan megyünk.” – „S az őrség?” – „Nem kell.” – „Akkor megesznek.” |
|
| „Elmaradtál a dolgok mögött. Az elmúlt három |
| évtizedben annyi réz s ólom gyűlt össze bennünk, |
| hogy felfordulnak tőlünk mint a bolondgombáktól.” |
| „De Pápuában ezt nem sikerült közzétennünk.” |
|
| „Dehogynem. Múltkor egy törzs – harmincöt gonosz lélek – |
| rabul ejtett egy angolt, ki az iparvidéken |
| született. Nyársra húzták. Hajnalra harmincegyen |
|
| fordultak fel kobalt-, réz- és ólommérgezéstől.” |
| „S Új-Guineában hogyan tudták meg ezt?” – „A négytől, |
| kik élve maradtak, mert csak ímmel-ámmal ettek.” |
|
|
Egynémely amerikai költőnek
|
Az írás egyetlen szabályt ismer: hogy legyen mit mondanod
(Schopenhauer)
|
| Legelsőnek a szépséget dobtátok ki a versből, utána a zenét. |
| Whitmantól a barbár szószátyárságot örököltétek, nem az erejét. |
| Folyton hamis asszociációkat köptök, mikben nincs se lélek, se test – |
| lisztet fingó bohócok, nyolcvan éve nem mondtatok még semmi lényegest. |
|
| Amit írtok, azt nem tudjuk dúdolni, szavalni, magunknak felmondani, |
| az élet útján senkit sem kísértek mint Verlaine, Heine, Catullus, Ady. |
| Papjaitok érzelmek s látomások híján teóriákat gyártanak, |
| és összes műveitek elsüllyednek egy trágyadombnyi elmélet alatt. |
|
| Nem látjátok, hogy mindenki ujjával fülében, menekül előletek? |
| Kísérletezők, hol van az eredmény, mit izzadtan kikísérleteztetek? |
| Ellenköltők, kultúránk temetésén búcsúztatót ropogó alfelek, |
|
| kollázs-csirizelők, mit mond a kollázs? Dadaisták mint dadadogtatok? |
| Olvasatlan s olvashatatlan népség, ti hoztátok ránk, hogy a vers halott, |
| szürrealisták, hol a szürreális és absztraktok, mit absztraháltatok? |
|
|
Li Ho, a költő (791–816) írja:
| A sűrűségben, házunknál, szűz istennő romtemploma. |
| Mihelyt leszáll az éjszaka, pónilovam visz el oda. |
| A gerendákon fekete, öles pókhálók lengenek, |
| s én ott szentjánosbogarak fényénél írok verseket. |
| Nevem hírét az öregek még ellopják előlem, |
| de nem félek. Kígyó vagyok és sárkány lesz belőlem. |
|
| A természet előtt porig hajtom ideges térdemet. |
| Tüskebokrokat ölelek. Roppant szálfákon fészkelek. |
| Felhők alakját bámulom. A tóparton leguggolok, |
| hol egy nagy vörös hal vízi gyöngyvirágokat bugyborog. |
| A lányokat leteperem. Aztán futok, mert szégyellem, |
| hogy a hibiszkuszoknak szebb porzója nőtt mint énnekem. |
|
| Azt beszélik: őrült vagyok, de én mindig megkérdezem, |
| ha temetésen részt veszek: hol e világi értelem? |
| Az Idő hangyalábai gyémántból vannak, hegyesek, |
| kilyukasztják a test húsát és lehordják a hegyeket. |
|
| És akkor majd a démonok dézsát fognak s leöntenek |
| tengervízzel várost, falut, erdőt és mind a földeket. |
| A halhatatlan istenek is meghalnak s a zöld achát |
| leány a holdban sokszínű hajára felköti magát. |
|
(Victoria, British Columbia, 1985) |
|
Humanizált táj: perzsaszőnyeg pázsit
| Humanizált táj: perzsaszőnyeg pázsit, |
| emberfej szikla. Meztelen leány |
| guggol a víznél; csak a háta látszik |
| meg félprofilja. Selymes pejlován |
|
| tejképű ifjú közeleg. Megretten |
| a nőtől, mert szűz fiú és olyan |
| fiatal, hogy bár sejti, íly esetben |
| mit kéne tenni, nem tudja, hogyan. |
|
| A lányzót láthatóan felbosszantja |
| a szép kamasz meghökkenése. Sanda |
| oldalpillantást vet feléje. Pőre |
|
| hasát és mellét elfordítja tőle, |
| de barátságát fenntartja opálan |
| fénylő hátulja égi mosolyával. |
|
|
Esténként, mikor a párnán…
| Esténként, mikor a párnán elfekszem, |
| eszembe jut – vagy negyven éve már –: |
| lehet, hogy nincs tovább; nem ébredek fel |
| s ez hetvenen túl nagyszerű halál. |
|
| S már alszom is. És hallom: énekelnek |
| pintyőkéink köröttem a szobán, |
| és ketten ülünk a reggeli mellett |
| beszélgetésünk örök tutaján; – |
|
| jaj, nem örök! Lesütött szemmel nézem |
| mezítlen lábam és elfog a szégyen, |
| mert bár megpróbáltam, versenyt az évek |
|
| szálltával, mit elérni nem lehet, |
| mégis túl rövid volt e hosszú élet, |
| hogy elmondjam néked szerelmemet. |
|
|
Itt vettünk házat…
|
Balázsnak és Csillának
| „Itt vettünk házat, amikor átjöttünk. És itt jártak a lányok iskolába”, |
| mondja Balázs előadás után. „Nézzük meg. Néhány mérföldre lehet csak.” |
| Sugárúton hajtunk. Ez a sarok volt? Sem ez, sem az. Rosszul megyünk. És itt sem. |
| Hol a templom, mely mellett befordultak? Nincs templom, és ha volt, most áruház. |
|
| Ez nem a régi, meghitt mellékutca. Itt volna, de a bükkfákat kivágták? |
| Máshol próbálkozunk. Forgalmi lámpák között tévelygünk, hátrálunk, megállunk. |
| Hol a térkép? Nincs ilyen nevű utca. Tíz év sem múlt el és átkeresztelték? |
| Rendőrautó gyanakszik ránk. Éjfélre abbahagyjuk a Kafka-i bolyongást. |
|
| A nagyúton siklunk s az elmúlás fekete sátrat telepít fölénk. |
| Csilla behunyja szemét, aztán én is. Elnémult az ifjúság madara. |
| A reflektorok csápjai kihunynak, és hova visz a kocsi meg az út? |
|
| Egyetlen kincsünk, az Idő, kicsordul tenyerünkből, inflál, értékét veszti, |
| meggyilkolja életünk tanúit, a díszleteket körülünk elhordja |
| és végül, mint a részeg elefánt, laposra tapos valamennyiünket. |
|
|
Tanmese Bertold Brechtről,
| Horst Bieneket, Brecht költő-tanítványát |
| a szovjet fogdmegek börtönbe zárták |
| Kelet-Berlinben. Azután, orozva, |
| továbbhurcolták Poroszból Oroszba. |
|
| Horst szülei, kik gyakran érintkeztek |
| a nagy íróval, elsiettek Brechthez, |
| ki cselédjével üzent a kettőnek: |
| mit háborgatják? sosem látta őket. |
|
Tanulság:
| Lehetetlen, hogy mérgemet lenyeljem, |
| mert bánt, ha abból, kiben ennyi szellem |
| fészkelt, teljesen hiányzik a jellem. |
|
| Kerüld tehát a magasztos elméket, |
| kik az emberiségért lázban égnek, |
| s ha barátjuk bajba jut, félrenéznek. |
|
|
|
A spathiphylum
| A ház mögött, a szemétládák mellett találtam rá. Kidobta valaki. |
| Hervadt volt, sárgult, talán nem is élt már. Felhoztam, átültettem, öntözgettem, |
| ráirányítottam a mesterséges napot. „Szép vagy”, súgtam, bár ronda volt. |
| Díszhelyre állítottam. Egyre szépült. „Gyönyörű vagy”, dicsértem, „gyönyörű”. |
|
| Lassanként meghitt viszony alakult ki kettőnk között. Azt képzeltem: figyel |
| és helyesel, amikor verset írok s bosszankodik, ha lopom a napot. |
| Lassan nőtt. Persze éjszaka. Úgy láttam, hogy levelét nem a fény irányába |
| fordítja, hanem fejpárnám felé. Bárhogy forgattam, kitartott e mellett. |
|
| Jacqueline akkor jött vissza Vancouverből. Szokásunk szerint – örök a barátság |
| hosszan csókolództunk, épp a virág előtt. Azt éreztem, hogy mérgelődik. |
| Másnapra két levelet hullatott el. Átmentünk csókolódzni a könyvtárba. |
|
| Hiába, mert a falon át is látta s központi szára nyomban lekonyult. |
| Abbahagytuk a csókolódzást, csakhogy megnyugtassuk a féltékeny dögöt. |
| Hálából óriás bimbót növesztett. Vannak még dolgok föld és ég között. |
|
|
Attila, amikor veled vitáztam…
| Attila, amikor veled vitáztam |
| Babitsról a Vörösmarty-szobornál – |
| és a reggeli Károlyi Mihállyal |
| Párizsban; Oberlinben Jászi Oszkár |
|
| rózsás márványból faragott fejével, |
| és Kéthly Annus, ahogy a kihalt |
| Regent Parkban sétáltunk késő éjjel – |
| azt képzeltem: mindez örökre tart – |
|
| mért szaladtatok el íly hamar tőlem? |
| Csupán azért, hogy szobrok tegyetek, |
| utcanevek a surranó időben, |
|
| vagy profilok a magyar bélyegen? |
| Hamarosan ugyanez lesz belőlem |
| és mégsem találkozom veletek. |
|
|
Éva emléke, 1.
| Elhányt ruháink mint az állatbőrök széktámlán, asztal sarkán – lehet-e |
| hogy feltámasztott padlásablakodból egy hétig nem mozdult a telihold? |
| Zenét, bort, cigarettát nem kívántunk, csak egymást. Arccsontommal meztelen |
| válladon csüggtem, hajad határerdő volt kettőnk közt s tarkódon a kezem. |
|
| Lámpád égett, hogy lássunk s mégse nézzünk. Ezért vettem ki csak ötödnap reggel |
| a sebhelyet szép melleden keresztbe, hol egy nyilas kardjával kettévágta, |
| mikor az újlaki gyár és Komárom közt zsidókat mentettél Wallenberggel. |
| Állammal érintettem a fehér heget, de nem ezért szerettelek. |
|
| Megszédültünk egymástól, mert ilyen gyönyört nem kaptunk s adtunk soha még. |
| Ha lementünk a Boulevard Hausmannra konyakra, croissant-ért, beszélgetni: |
| szégyenkeztünk, hogy lopjuk a napot s ágyadba estünk másnap délutánig. |
|
| És összenőttünk: te liliom kelyhe s én, az ibolyántúli kardvirág; |
| a zsibbadt kéjtől majdnem tetszhalottak. Annyit tudtunk csak, hogy szívünk remeg, |
| mert e vibráló, nem szűnő extázis adatott nékünk orgazmus helyett. |
|
|
Éva emléke, 2.
| Nem láttalak húsz éve, csak hunyt szemmel. Frissen mosott nylon harisnyád lengett |
| padlásszobád gerendáján a szélben; ezüstcipőd kidugta egyik orrát |
| az ágy alól; medencénk összezárult, mint a csukódó kagyló két fele; |
| dermedt vágyam szívgyökér volt testedben; hátunkon újra s újra libabőr. |
|
| Áphrodíté egyetlen igazi látogatása lett volna szerelmünk |
| Bosch roppant eprei, kristályburái s néma, voyeur madarai közt? |
| Imádtuk egymást, aztán menekültünk, mert csábított, de megborzongatott, |
| hogy a gyönyör gyönyörű zuhatagján fekszünk s ott leszünk semmivé. |
|
| Egy isten hívott orgiára, mégha az isten Venus vulgivaga volt. |
| Azóta úgy jártunk az emberek közt, mint más világból idetévedt lények, |
| kik Leonardo misztikus és trágár mosolyát viselik az ajkukon. |
|
| Nem szólok erről, ha te el nem mondod másnak meg nékem. Hencegtünk vele. |
| Most meghaltál. Nagyon fáj. És szerelmünk emlékéből is fájdalmas titok |
| maradt reám. Nem titkolom. Talán így kevésbé fáj. Én mindent megirok. |
|
|
Brenda
| Brenda fiatal asszony. Öt éve, hogy férjével lakberendezésből élnek, |
| méghozzá jól. Két aranyos kislányuk született közben. Mind a négyen szépek. |
| Brenda, mi angol kisvárosban ritka, boldog, gonoszság nélkül való s nyájas. |
| Ősei – ezt titkolja – messze híres zsebmetszők voltak a Négy György korában. |
|
| A fiú a kordélyon állt: az apja akasztására ment, hogy végignézze, |
| s mikor felnőtt, folytatta mesterségét. Brendának ez csak ritkán jut eszébe. |
| De két héttel karácsony előtt hangot hall minden éjjel. És a hang ezt mondja: |
| „Ne hagyd őseid hagyományát veszni. Készülj fel, lányom, és utazz Londonba.” |
|
| A zsúfolt földalattin odanyomja mellét a férfihoz, ki éppen ránéz; – |
| ilyenkor öt-hat karórát levágni, sőt nadrágzsebbe nyúlni gyermekjáték. |
| Van, aki hálás. „És a detektívek?” kérdem Brendát a veres plüssdíványon. |
|
| Nevet. „Őseim szaglóérzékével kiszimatolom, mielőtt meglátom.” |
| „A szajréból karácsonyi ajándék lesz persze.” Nemet int. „Egy tisztességes |
| orgazdánál az ékszert fontra váltom. Jótékony célra adom az egészet.” |
|
|
1956, te csillag
|
A terrible beauty is born.
(Yeats)
|
| Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó |
| és szenvedés; mégis, mikor átvágtam |
| a Hősök terén, mosolyognom kellett, |
| mert nem állt szobor többé a csizmában; – |
|
| csütörtök: lázrózsák mindenki arcán. |
| Földváry már kedd este elesett |
| a Rókus előtt. Szemközt, az iskola |
| padlásán felfegyverzett gyerekek; – |
|
| péntek: még több vér, tankok a Ligetnél. |
| nézem éjjel és borzongok: a szörnyű |
| szépség most nálunk is megszületik; – |
|
| hat nap: a kénezett arcú halottak |
| apró csokorral mellükön, a járdán |
| (Köztársaság tér), röplapok, szorongás, |
| szemem előtt kis, tétova szivárvány; – |
|
| ölelkezés az Írószövetségben: |
| csomagolnak és indulnak haza; |
| feltépett sínek, utcák és fölöttünk |
| a szabadság liliom-illata; – |
|
| ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc, |
| és ötvenhat: egyszer minden száz évben |
| talpra állunk kínzóink ellen. Bármi |
| következik, boldogság, hogy megértem; – |
|
| és újra péntek: a Dunánál állunk, |
| a nap áttör ködön, füstön. Talán |
| sikerül minden s az alkonyat bíbor |
| brokátja Zsuzska lenszőke haján;– |
|
| és szombat: hajnalban csupa reménység, |
| de estefelé: nyakunkon a kés. |
| A keleti szemhatár mögött mocskos |
| felhők, nyugatról álszent röfögés; – |
|
| mentünk a kétszázezerrel: nem bírok |
| újabb börtönt, s ha nem is jött velem: |
| Árpád óta bennem lakik az ország, |
| minden völgyét meg dombját ösmerem; – |
|
| a Bach-huszárok tankban tértek vissza: |
| eddig sem ápolt, s ha más föld takar, |
| mit számít az? és mit, hogy fiam majd |
| Dad-nek szólít és nem lesz már magyar? |
|
| Mit elvesztek, ötven vagy száz év múltán |
| az ifjúságtól mind visszakapom, |
| és otthon, a sötét előszobákban |
| kabátom még ott lóg a fogason – |
|
| ezerkilencszázötvenhat, nem emlék, |
| nem múlt vagy nékem, nem történelem, |
| de húsom-vérem, lényem egy darabja, |
| szívem, gerincem – kijöttél velem |
|
| az irgalmatlan mindenségbe, hol a |
| Semmi vize zubog a híd alatt |
| és korlát nincs sehol sem – életemnek |
| te adtál értelmet, vad álmokat |
|
| éjjelre és kedvet a szenvedéshez |
| s az örömhöz; te fogtál mindig kézen, |
| ha botladoztam; hányszor ihlettél meg, |
| s nem engedted, hogy kifulladjak vénen; – |
|
| ezerkilencszázötvenhat, te csillag, |
| oly könnyű volt a nehéz út veled! |
| Nagyon soká sütöttél ősz hajamra, |
| ragyogj, ragyogj, ragyogj sírom felett. |
|
|
Nem édeskés köztünk az óbor…
| Nem édeskés köztünk az óbor. |
| Lényed még mindig megigéz |
| után sem fogyunk ki a szóból. |
|
| Csendélet én, te hanglemez – |
| egykor féltem, de már nem félek, |
| megtanultam: az ellentétek |
|
| Nagy ritkán felújul rémálmom, |
| hogy egy névtelen állomáson |
| elvesztelek a ködös sínen. |
|
| Az ébredés mindig csodás, |
| bár jól tudom, hogy lesz egy ilyen |
|
|
Oly sok barátom ment el…
| Oly sok barátom ment el a múlt évben! |
| Rég túl az átlagos életkoron |
| azt gondolom: közbotrány, hogy még élek, |
| s orvoshoz menni nincs többé jogom. |
|
| A pánik jó, mert versírásra késztet, |
| meg hogy hagymástól hull ki a hajam, |
| bár maradt még. Mint Báthory Erzsébet: |
| fiatalokkal frissítem magam. |
|
| De madárijesztő vagyok, s mit ér, |
| ha bölcs rongyokat ráz rajtam a szél? |
| Már csak az írást veszem komolyan, |
|
| s az örömet. „Készülj inkább a végre”, |
| intenek az okosak. De hogyan |
| készüljön fel az ember a nemlétre? |
|
|
Tizenkét és még öt pintyőke
| Tíz éve lakunk együtt, mégsem értem, |
| hogy kora reggel az ünnepi csend, |
| majd a csipogás s végül ez az édes |
| s egyre hangosabb füttyszó mit jelent. |
|
| De már értem. A lámpa burájából, |
| ahol szüleik fészkelnek, kijött |
| s letelepedett a gumifa-ágon |
| az öt kövér és bamba újszülött. |
|
| Földünkre szerény vendégek érkeztek! |
| A fogadásra rendezett koncerthez |
| beajánlom lantosnak magamat. |
|
| A világon csak ti vagytok s az ember, |
| kik énekelni tudtok kedvetekben; |
| folytassátok Mozarttal, madarak. |
|
|
Kunyhóban a kanadai erdőn
| Szép róka kísért, ahogy hazajöttem, |
| rám pislantott olykor s úgy jött mögöttem |
| a kunyhóig, mit versírásra kaptam |
| kölcsön, e fáktól zöldesfekete |
| hegycsúcs alatt, melynek még nincs neve. |
| Erdőben, házaktól távol lakom, |
| bár telefonom van meg villanyom |
| s folyóvizem. Nagy sétákat teszek |
| úttalan úton meg a meredek |
| domboldalakban, ahol, úgy hiszem, |
| nem járt előttem soha senki sem. |
| Nagy némaság. A csend üvegszeme |
| megrezzen, ha egy levél lefele |
| evez s öngyilkos vízcsepp veri szét |
| fejét a sziklán. Járok s keresek, |
| bár mondják, nincs, indián nyílhegyet, |
| s emberkéz nyomát a kőben. De nem |
| találok semmit. A történelem |
| itt nem viharzott át, nem színezett |
| minden völgyet, síkságot és hegyet |
| verejtékével, mint a vérvirágos |
| tájon Mohács, Nagymajtény és Világos |
| között. A díszlet szép, de elmaradt |
| mellőle a tragikus színdarab. |
| A tornác falán felgyújtom a lámpát |
| és leülök alája verset írni. |
| Magános ház, nagyerdő – alkony táján |
| kísértetet vár, képzel, vagy talán |
| lát az ember a föld túloldalán; |
| nem itt. E nedves és édeni földet |
| még Ádám s Éva járja önfeledt |
| lépésekkel. De verset írni könnyebb |
| annak, aki odaát született. |
| Madárszárny lebben most a csenden át. |
| Az ezüst nap beleveti magát |
| a fák közé s a nagy, sötét bokor |
| mellé ér. Lámpám a fejem felett |
| ragyogni kezd, mint a virágcsokor. |
|
Crna Gora
| Apám fiókjából egy fakó fénykép merült fel bennem most, hogy arra jártam. |
| A cs. és k. főhadnagy nem esett el a Lovcsenen. Cetinje kocsmájában |
| ül a lócán. Aranygallér, fekete szúrós bajusz. Mellette, szinte rajta |
| a bracchiumos, vastag kocsmárosné; a nő mögött apám bolyongó karja. |
|
| A főhadnagy szlovákját jól megérti az asszony, de most nincs beszélni kedvük: |
| a ragacsos trák vörösbortól szájuk padlásához odatapadt a nyelvük. |
| Ezért csak összehajolnak és némán bámulják egymást, amiből világos, |
| hogy az asszony éjszaka izmos combja között forgatja a szelíd megszállót. |
|
| Az asztalnál három fiatalember iszik velük: vérbosszún nevelt srácok, |
| és bár apám nem sejti, a fényképről jól látni, hogy helybeli partizánok, |
| vad fiúk, kik nadrágzsebből lelőnek minden osztrák–magyar tisztet; csak őt nem. |
|
| Mért nem? Titkos szálak fűzték e tájhoz, úgy mint engem. Zord ösvényeken járok, |
| szakadékok szélén, mert sérthetetlen vagyok kocsmákban, falvakban, hegyekben. |
| Kinek köszönjem ezt? A tar szikláknak? E szép, vad népnek? Milován Gyilásznak? |
|
|
A szubtropikus éjben
| A szubtropikus éjben elfekszünk egymás mellett |
| a teraszon. Fölöttünk a csupa-csillag ég. |
| De lehet, hogy hátunknál fogva emel a matrac |
| és mint trapézen fekszünk a mindenség felett. |
|
| Sok-sok gombostűfejnyi kék, piros, ezüst csillag. |
| Hány fényévre? Ne kérdezd. Illúzió a tér. |
| Milyen pályán, mióta, miért? A csillagok nem |
| növesztenek évgyűrűt. Képzelgés az idő. |
|
| A laza mindenség ez, két csontvázzal az alján. |
| Egyszeri tűzijáték. Az ember élvezi. |
| Az öröklét szellőjét érzem, bár mozdulatlan. |
|
| A csend üvegszemében a Semmi fényei. |
| Száz neutrinó jár át rajtunk. Egy pillanatra |
| azt gondolom: Spinózát meg tudnám érteni. |
|
|
Szépség
| A gazella nézésének szépsége, mikor egy oázisnál rám vetette |
| szelíd szempárját; Plátó stílusa; a kürénei Áphrodíté melle; |
| Baudelaire versei első olvasásra; egy szőke hárfa húrjai a párnán: |
| Zsuzsa haja; Friscóban az Aranyhíd fölött az égbe hátráló szivárvány; |
|
| a fénnyel telt szobában unokám felém úszó két halványkék szeme; |
| ahogy Grusenkát a Kárámázovból képzelem; diák fehér kézfeje |
| villan a vonaton; serdülő nyírfa ablakom előtt sudár derekával; |
| Eric mosolya, amikor először megpillantott a mólón Valettában; |
|
| a galagonya vörös körme ősszel; hadihajóról Tahiti borostyán |
| kontúrja; a misztikus, asszonycombú fiú Jerémiás próféta jobbján; |
| a Korál-tenger linóleum-kékje, lengő, pávakék fátylakkal alatta; |
|
| a hibiszkusz porzója; bárányfelhők sokpettyes, alig rezdülő csapatja |
| Budavár felett, 31 nyarán – – – Milyen sok szépség! s mennyi, mennyi még! |
| Most, amikor ez az út véget ért, kérdem: kinek köszönjek mindezért? |
|
|
Múlt századi rózsakert
| Téglafalas, négyszögű kertbe lépek és azt hiszem, hogy gyümölcsösben állok: |
| a százéves, hatalmas rózsafákon alma-magasan nyílnak a virágok. |
| Csak nehezen érzékelem, hogy rózsák, mert hegyesek, akár a tulipánok, |
|
| kelyhük csukott, szirmuk viola-vörös, ibolyás-bársony, s a ma ismeretlen |
| kékeslila, pár halványsárga csíkkal, vagy találomra elszórt fehér pettyel – |
| míly idegenek nékünk s milyen mások lehettek, kik íly rózsákat szerettek! |
|
| A nők selyemben s tafotában jártak; zárt rózsakelyhek, szinte semmi illat. |
| Kisujjukat mereven eltartották a finom csészétől, ha teát ittak. |
| Festményben a Rosetti-féle giccset magasztalták. A klasszikus idézet |
| meg az aranyköpés a költeményben volt az, mi minden dámát megigézett. |
|
| Éjjel puritán lelki gyötrelmek közt hosszú ingben, s kátránysötétben várták |
| férjüket, nehogy a bűn mellé egymás gyalázatos pucérságát is lássák. |
| Száz év múltán e hölgyeket nehéz már megértenem. A férfiakat jobban |
| ismerem. Párzás közben lovaikra gondoltak, akár az autóra mostan. |
|
(Mottisfont, Dél-Anglia, 1988) |
|
Közted s az íróasztal között
| Közted s az íróasztal között járom |
| a földi utat. Máshol nem visz út. |
| Te meg a vers: e relatív világon |
| ti lettetek nékem az abszolút. |
|
| Bukás nem ártott, dicsőség nem használt. |
| Mindegy, hogy bor terült vagy csak sovány |
| leves: összenevettünk, mert az aurát |
| ott láttuk mindig egymás homlokán. |
|
| Valljam be, hogy kézmozgásod szellője |
| megihletett s lerészegedtem tőle? |
| Nem sejti más, de te tudod, hiszen |
|
| mi mindent kiterítettünk egymásnak |
| az asztalra s a fűbe. A halál csak |
| távol mennydörgés volt e pikniken. |
|
|
Irodalmi hatalmasságok
| Működéstek legjobb íróink arcán |
| csak szarkalábat és ráncot hagyott, |
| irodalmi orgazdák, ricinussal |
| bőségesen megkent szélkakasok – |
|
| Aczél Györgyök, Szabolcsik, Boldizsárok, |
| még jó, hogy írni egyik sem tudott, |
| s ideológiából s intrikából |
| éltetek, míg időtök kifutott – |
|
| Waldapfelek, Tóth Dezsők és Sőtérek, |
| mit belénk fecskendeztetek, a méreg |
| kezd felszívódni lassacskán, ahogy |
|
| a hatalomból sorjában kiestek, |
| s öt perccel azután, hogy sírba tesznek, |
| soha senki nem hallott rólatok. |
|
|
Debrecenből Miskolc felé
| Zimányi Tibor higgadt, szép feje |
| mellettem a kocsiban. Ő vezet. |
| Az őszies fák alatt rózsaszín |
| meg sárga lombból imaszőnyegek, |
| s a fasorok szélmalomszárnyai. |
| Arcom körül a levegő rezeg: |
| de meglehet, hogy csak én remegek. |
| Szívem, tüdőm, vesém! hány éven át |
| könyörögtem, hogy itt ne hagyjatok – |
| most menjetek, ha el kell mennetek: |
| ezentúl test nélkül is megvagyok. |
|
| Egykor innét a kétségbeesés |
| görnyedt gebéjén menekültem és |
| magammal vonszoltam az éjszakák |
| a kakastollasok, zöldingesek, |
| detektívek meg ávósok hadát. |
| Csigalépcsők alatt, sarkak megett |
| vártak, folyosók labirintusán |
| kergettek. Lábam megmerevedett, |
| ahogy futottam; százemeletes |
| erkélyekről ugrottam fekete |
| mélységekbe, de torkomhoz tapadt |
| az üldözők forró lehelete. |
|
| Aztán a szabadító ébredés, |
| s hogy fáival ablakomon benéz |
| a Jardin des Plants, vagy egy pálmafa |
| fölött a hajnal ezüst csillaga, |
| vagy égszínkék rózsáim londoni |
| kertemben, meg Firenze dombjai, |
| Málta, Toronto – ültem a meleg |
| ágyon s furdalt a lelkiismeret, |
| mert jobb dolgom van kint, mint odabent, |
| s tűnődtem, hogy az áldozat nagyobb |
| lett volna, hogyha otthon maradok? |
|
| Közeledik a köd s a Tisza-híd. |
| Meddő kérdés, miért volt úgy vagy így. |
| A kocsi fut. Az ünnepléstől még |
| kábult vagyok és arcom lázban ég. |
| Minek gyötrődöm, ha szívgyökeret |
| növesztettem emberbe s e vidék |
| földjébe? Tudják ezt az öregek |
| s az ifjúság. Nincs, ki innét kitép. |
|
| s ha szerencsésen fennmarad, |
| úgy nem számít és egyremegy, |
| hogy túl a tengeren vagy itt |
|
|
Zimányi szabályosan és lépésben
| Zimányi szabályosan és lépésben |
| hajt át Polgáron. Az út szélén tétlen |
| rendőr. Megállítja Tibort fél kézzel: |
| „Szálljon ki. És az igazolványt kérem.” |
|
| Én bent maradok a kocsiban ülve |
| és fujtogat a méreg, mert e csürhe |
| csak azért úszult a magyar utakra, |
| hogy piszlicsári hatalmát mutassa. |
|
| De haragom elolvad azon nyomban |
| mikor hallom, hogy odakint azt mondja: |
| „Megállítottam. Ne vegye rossz néven, |
|
| de csak azért, hogy a költőt megnézzem.” |
| Három vivát! Taposs, Tibor, a gázba. |
| Én sem születtem e földre hiába. |
|
|
Elkísértél, vagy inkább…
| Elkísértél, vagy inkább úsztam |
| úgy mint Dante Vergiliusszal |
| a földi mindenség felett. |
|
| Intellektuális szerelmünk |
| Montaigne kőtornyához kötött, |
| bár olykor egyensúlyt kerestünk |
| a nagy s a nagyobb rossz között, |
|
| de nem találtunk. Tán most, végre, |
| mikor utam végéhez értem. |
|
| adtak hatan – s ugyan ki más |
| mint Seneca, Erazmus, Plátó, |
| Epikur, Voltaire, Szent Tamás? |
|
|
Karinthy Frigyes temetése
| Fejbőre oly fehér volt, mint holdas erdő földje. |
| Mikor először láttam, egy házba csengetett be: |
| a kapu előtt állt oly ügyefogyott magányban, |
| mint akit ejtőernyőn engedtek le az űrből. |
|
| A kávéházi asztal volt elvarázsolt kertje, |
| hol koponyája körül utaztatott bennünket. |
| Mi mindent nem mondott el! A koszorúk alól tán |
| még visszafelesel a számos búcsúztatóra. |
|
| Vérgőzös szelek járnak. Őt eszik meg a férgek, |
| s nem néki kell megenni a férget mint nekünk. |
| „Legjobbkor, Frici”, hallom. Követjük a koporsót. |
|
| Aztán lerövidítjük utunkat a sírok közt. |
| Előttünk és oldalvást és átlósan keresztek. |
| „A rendszert elhibázták”, suttogja Márai. |
|
|
Janus Pannonius hazatér
| Itthon vagyok, nagy Isten. Zokogva ölelgettek, |
| mert látogatni jöttem. Ha maradok, megvettek, |
| mivel közétek állok. Bor még terem itt bőven, |
| de ha humanizmusról szólok, szaladtok tőlem. |
|
| Magyar vagyok vagy horvát? Magyarnak lenni: vallás, |
| melldöngetés, hőbörgés, állandó elfoglaltság, |
| de Zagrebben csak pislog, itt szebben ég a szellem |
| s vitézek vagytok mások, s még inkább egymás ellen. |
|
| De van-e elég erőm, hogy innét elmehessek? |
| Oly sokakat szeretek és oly sokan szeretnek, |
| többet mint Veronában, többen mint Velencében, |
|
| tízszer meg százszor többen. Legyen ez a végső érvem. |
| Maradok, bár tudom, hogy fejjel megyek a falnak – |
| és most marjatok belém, ahogy a férgek marnak. |
|
|
Gyermekkori koldusok
| A Bajza utca kövén ült; térdén túl két sárga botban végződött a lába. |
| Csokornyakkendőt hordott. (Ezt elvárták.) Én arra mentem mindig iskolába. |
| Merev bogárszeme, mihelyt meglátott, felvillant s rögtön kialudt. Nem dobtam, |
| lehajoltam s úgy tettem kalapjába az aprópénzt, melyet anyámtól loptam. |
|
| S a hadirokkant, kinek nem jutott már görgőkocsi. Az úton béna testtel |
| forgatta át magát. Az emberek meg nézték, mint a mutatványost. Házmester |
| bújtatta el a feljáró lépcsője alá éjjel, hogy a lakók ne lássák. |
| És a Damjanich utca sarki őrült, aki vihogva lengette sapkáját! |
|
| Egyet közülük mindnyájuknál jobban ismertem. Mint madárijesztőn lógtak |
| a rongyai. Azt gondoltam, hogy néma, bár olykor úgy tűnt, mintha hozzám szólna. |
| Nagyon magas növésű volt és gőgös. Mankó nélkül is bizton állt féllábon. |
|
| Jobb karját megemelte. Alamizsnát akart, vagy azért tette, hogy megáldjon? |
| Nem tudhattam. Gyermekszobám falára, a sok függélyes, görbe repedésbe |
| ágyam fölé én képzeltem a koldust. És ő kísér, már közel nyolcvan éve. |
|
|
A harmincéves háború után
| A westfáleni békére hiába |
| mondottak esküt. Európa két |
| részre szakadt s tovább is hitvitákba |
| ölték az ember lelki életét. |
|
| A Napkirálynak harci dicsőséget |
| szerzett az ömlő vér. Cromwell lovát |
| ugratta ír földön s nagy hadvezérnek |
| képzelték Gonzales de Cordovát. |
|
| Így végeztek negyven keserves évvel. |
| A magyarok vesztettek, míg Nagy Péter |
| gyarapodott. Lapult az üldözött. |
|
| S aztán, mikor már senki sem remélte, |
| új háború helyett az ezredvégre |
| békét hozott a Halley-üstökös. |
|
|
Mióta ismerlek…
|
Csoóri Sándornak
| Mióta ismerlek, már két Mohácsot |
| éltünk meg és mert nyíltan nem szabad |
| hirdetni, hogy magyarnak lenni átok: |
| foggal s körömmel szaggattad magad, |
|
| s tán már, mint én, hipnotizálni kezdted |
| a történelmet, hogy a kötelet |
| oldja nyakunkon – míg nyolcvankilencben |
| a Csodák Éve el nem érkezett. |
|
| Fényt látunk; attól tűnik ily setétnek |
| e sakáltorkú, szörnyű átmenet. |
| Melletted ülök az asztalnál. Nézlek. |
|
| Mindketten tudjuk: amíg kiderül, |
| megsokasodnak rajtunk a sebek. |
| De nincs kétség. Ez egyszer sikerül. |
|
|
Kányádi Sándornak
| Hosszan próbáltam s kétségbeesetten |
| számot adni magamról. De most némán |
| kell tűrnöm. És bocsáss meg, ha ez egyszer |
| ágaskodom mint ló a szakadéknál. |
|
| Nappalok kínja, villámcsapás éjjel, |
| vagy lélek nélkül, a legalsó szinten |
| múlik el testem? Mégis azt remélem, |
| hogy hunyt szemmel, mikor kilépek innen, |
|
| egy pillanatban a végén meglátom |
| Erdélyt és téged. A Maros folyását |
| jelzi kinyújtott jobb karom az ágyon. |
|
| Te mellém ülsz. Kezed csuklómat fogja, |
| míg görcsös, kék körmeim beleássák |
| magukat a Gyergyói havasokba. |
|
|
Torontóban jóval kevésbé…
| Torontóban jóval kevésbé félénk |
| volt holló, varjú, galamb és veréb; |
| csuklómra szálltak s ha nem kaptak enni, |
| csőrrel verték ablakom üvegét. |
|
| Elutazáskor taxi várt rám és egy |
| ismerős veréb a kövezeten |
| kétségbeesve nézett: most mivé lesz |
| nélkülem, ki naponta etetem? |
|
| Budán többszörte civilizáltabbak |
| s félénkebbek a madarak. Az ablak |
| előtt várnak nyírfákon, jegenyéken |
|
| napestig. Egy varjú, mely sose károg, |
| ha az erkélyre lépek a felvágott |
| sajttal, reám néz és biccent fejével. |
|
|
Uáng Uéj írja öregen:
| Pázsitomon ezüst kócsagok várják |
| a délutánt. Sosem néznek felém. |
| Tarka napernyős, fővárosi dámák |
| a bolondgombák kertem szögletén. |
|
| Késő ősszel sem hervad itt a rózsa. |
| Csángánból szép fiatalemberek |
| jönnek verseikkel látogatóba. |
| Ha felolvassák, térdük megremeg. |
|
| Derekuk mint nyírfáim. Késő estig |
| maradnak. Aztán ülök a tornácon. |
| Fenn a Fiastyúk szőlőfürtje. Fázom. |
|
| A négy évszak: – ez volt a nagy öröm. |
| Lámpám alatt öreg tücsök melegszik |
| és én hűlő kezemet dörzsölöm. |
|
|
Vida Ferenc, a vészbíró
| Ő az, aki ötvennyolcban Nagy Imrét elítélte. |
| Hogy mindvégig csak hamis tanúkat engedtek be, |
| hogy két fővádlott eltűnt – mindezt nem vette észre; |
| s most, hogy a legfelső fórum megbélyegezte |
|
| ítéletét, vállat von. Hírhedt és undok bajszát |
| pökhendin hordja köztünk s áldja a magyar fajta |
| birkatürelmét, mivel még senki az igazság |
| lángoló korbácsával nem vágott végig rajta. |
|
| Lelkiismeret nem rezdül benne. Ott feszít törzse |
| körében, kik milliók életét tették tönkre |
| negyven évig. Ezek nem rühellik jelenlétét, |
|
| mert tudják róla: az ő emberük, pontos mása |
| és utóda a régi, vérbíró hiénáknak, |
| kik Sigrayt, Hajnóczyt, Batthyányt elítélték. |
|
|
Li Táj-po
| Mellette boroskancsó. Kalapját a rekettye- |
| bokorra tűzte. Talpát zöld patak vize mossa. |
| A nádból kócsag szemez vele, amíg ecsetje |
| viharsebesen verset pingál a papirosra. |
|
| Elolvassa. Nagyon szép! Felnevet örömében. |
| A kéziratot csónak formában összehajtja |
| s a vízre teszi. Ott áll, majd fordul. Talán éppen |
| egy krokodil szájához úsztat le. Áldás rajta! |
|
| A versírás mulatság. A pénzszerzést lenézi. |
| Híre s az emberfajta tök- és dögmindegy néki. |
| Feleségét otthagyta tegnap. Holnapra másik |
|
| ígérkezik. Berúgott. Kettős holdat lát. Ásít. |
| Dunyhának az ég kerek boltját húzza magára. |
| A költők ezer éve irigykednek reája. |
|
|
Szolimán győzött
| Szolimán győzött. Budát is bevette |
| kardcsapás nélkül. Szétküldte az oszmánt |
| a Dunántúlra, ölni. Megétette |
| Mátyás állatkertjéből az oroszlánt. |
|
| S miután végképpen nyakunkra hágott, |
| kirendelt minden katonát és ágyút |
| s egyszerűen itthagyta az országot – |
| nem úgy, ahogy ezt hódítóktól várjuk. |
|
| Tizenöt év jutott a nemességnek, |
| hogy erejét és hitét megmutassa, |
| talpas sereget szervezzen a végek |
|
| védelmére, sánccal övezze Pestet |
| meg Szegedet. De a magyar uraknak |
| más volt a terve, és egymásnak estek. |
|
|
Korcsula
| Az emberek itt sokkal szebbek |
| s tisztábbak. Könnyű szélvihar |
| szalad át mindenen, s a tengert |
| nem ölte még meg az ipar. |
|
| a borravalót, hogyha sok; |
| a nép szegény, és mégse rabja |
| a pénznek, mint a gazdagok. |
|
| Itt szivárványszín alkony vár rád, |
| az éji sziklákról a párák, |
|
| az esti tenger friss szele – |
|
|
Magyarország
| Talán 2020-ban, mondtam. Addig nem élek |
| és csontjaim sem érzik. Hunyt szemmel ezért láttam, |
| képzeltem és idéztem minden nap, minden éjjel |
| az új Magyarországot negyven év bujdosásban. |
| Esztergom: dombra feltett királyok koronája; |
| tavaszi eső könnyén átdomborul a Kékes; |
| s ezüstvértes leányok vágtája Budavára |
| fölött a bárányfelhők hosszúkás paripáin. |
|
| De most, hogy mindennapos köztünk a lehetetlen: |
| látom, amit meglátni sohasem remélhettem, |
| és eljátszhatom újra tükröm, a Balatonnal, |
| tavasszal a vízparton sétálok majd Pozsonyban |
| s nyáron talán a Csíki havasok alján járok – |
| jaj bujdosó barátok, nem tudtátok megérni, |
| Vámbéry, Jászi, Fényes, Szilárd, Zilahy, Kéthly, |
| Mikes, Kéri Pál, Koestler, Pálóczi, Károlyi! |
|
| Vagy jobb, hogy a jövendőt csak álomban láttátok? |
| Köztünk élősködik még a pártoskodó átok, |
| a falu meg a város avult harca s lekésünk |
| Európáról, mert csak egymásba döf a késünk, |
| és bár elsőnek kezdtük, ott kell cammognunk hátul? |
|
| Holdanként több tehetség terem itt, mint akárhol. |
| Talán sikerül végre. De ezt én be nem várom: |
| szemet hunyok, mosolygok és jutalmamat kérem, |
| mint Victor Hugo hajdan. Legyen egy sír a bérem, |
| sír a 301-es parcella közelében. |
|
(Budapest, 1989. XII. 27.) |
|
Elmondom, úgysem értik
| Elmondom, úgysem értik. Mi tudjuk csak a leckét. |
| Nálam huszonhét évvel voltál fiatalabb. |
| Más fajta: észak, nem dél. Az álmatlan mindenség |
| iszonya visszahátrált, mikor megláttalak. |
|
| Szavunk: hieroglifek sora a végtelenben. |
| És azonnal egymásnak emeltünk védfalat: |
| te nékem a halál – én néked az élet ellen. |
| Melyikünk kapott többet? Tisztázatlan maradt. |
|
| Nem volt elég erőm, hogy megmentselek magamtól, |
| de ami jött, olyan volt s maradt, mint az aranykor, |
| míg csak fejemre omlik az égi boltozat. |
|
| Lélekvesztő testem most elsüllyed. Beteg lettem, |
| s te azt keresed, hogyan halhatnál meg helyettem. |
| Szégyenkezem, Álkesztisz. Én voltam boldogabb. |
|
|
|