Ibn Ámár Ál-Ándálúzi
| Száz könyvtár, hatvan park, az egyetem, |
| szökőkutak, mecsetek. Éjszaka: |
| olajfák, tömjén, mirha, meztelen |
| testek, jázmin s a gyönyör méz-szaga. |
| Szép kardja volt s koromsötét lova. |
| Egész Sevilla őt, a nagyvezírt |
| imádta és idézte. Nem csoda, |
| hogy büszke lett és ilyen verset írt: |
|
| „Ámár vagyok. Költészetem híre |
| dombok, hegyek, síkságok, tengerek |
| fölött a szél szárnyán száll messzire. |
| Csak a bolond nem tudja nevemet. |
| Arany napfényben arany gyík vagyok. |
| súgják rekedten lányok, asszonyok |
| fülébe és megolvad mindegyik. |
| S ez így lesz akkor is, ha meghalok.” |
|
| Vidám volt és nálamnál boldogabb, |
| mert nem látta, hogy arabeszk pereg |
| s a házfalakról hull a vakolat. |
| Nem vette észre, hogy az emberek |
| elsatnyulnak s hogy a szökőkutak |
| csövében többé a víz nem elég. |
| Nem látta, hogy dudvásak az utak |
| s a szemhatáron magas a szemét, |
| s hogy kik versét mondják, a fiúkat |
| lemészárolják s a könyvtár elég. |
| És nem sejtette, hogy nincs elv, se hit, |
| sem áldozat, se tett, sem ész, se tőr, |
| se filozófia, mely felsegít |
| egy kultúrát, amikor összedől. |
|
|
|