Café Flore
| Ide vonzódtam elejétől fogva. |
| És itt tanyáztam egy pohár fine mellett |
| gőgös diákkoromban, mikor fine-re |
| mindig futotta, vacsorára nem. |
| S mikor azt hittem, rakéta vagyok. |
| A hátsó falnak háttal Picasso ült |
| a spanyol nővel; köszönőviszonyban |
| voltam velük s verset próbáltam írni, |
| de nem ment; pedig milyen otthonos, |
| szerény, piros szoba ez a kávéház |
| a kis üvegkalicka télikerttel |
| a boulevard-ra. Fiatalemberek |
| jöttek be nyeglén, sistergő rakéták, |
| mint jómagam; olyik a meredek |
| lépcsőkön felsuhant az emeletre, |
| vagy leült, vagy mellém telepedett |
| – Starker, Mehring, Sinkó, Forgács, Havas, |
| Hevesi, Ney, Remenyik, Faragó – |
| és beszélgettünk vagy politizáltunk |
| vagy hallgattunk; de akármit csináltunk, |
| a forgóajtót lestük, ahol újabb |
| erősítések jöttek, a jövendő |
| mesgyéjén túlról; és a fiatal nők! |
| Diáklányok Burmából s Thaiföldről – |
| minthogyha hosszú pilláik mögött |
| a Gotháma nyolc negatív erényén |
| tűnődnének, míg szeretőt keresnek; |
| zöldruhás angol lányok rézvörös |
| szeplőkkel és júnói lábszárakkal – |
| energikusan és ügyetlenül |
| mozogtak és nagy táskáik mögül |
| vizsgálták a különös külvilágot, |
| amelyhez kapcsolatot nem talált |
| testük, se lelkük; Kelet-Európából |
| jött lányok, akik hangosan vitáztak |
| kísérőikkel a világ dolgáról |
| s a szellemről, az anyagelvűség |
| címszava alatt; s a francia nők! |
| karcsúak voltak, kecsesek, csúnyácskák, |
| hogy mi az élet, azt anyjuk méhében |
| tanulták s felkészültek ellene, |
| ízlést ismertek, nemcsak divatot, |
| együtt volt bennük a kemény s a lágy: |
| nem rétestészta, készre sült kenyér, |
| jólzárt egységek, önmaguk körül |
| forgó világok, csupa öntudat |
| a gőg s az önzés védőrétegében. |
| Bámultam őket, mint mindannyian. |
|
| Az öregek is idejártak este |
| – Julien Benda, Hatvani, Bréton |
| Werfel s egyszer Roger Martin du Gard – |
| s ha kibeszélték magukat egymás közt, |
| áthívtak asztalukhoz minket is. |
| Tiszteltük őket és tanultunk tőlük |
| s röhögtünk rajtuk. Ha rólunk suttogtak, |
| egy-egy pillantást vetettek felénk; |
| mi elfordultunk, ha ugyanezt tettük, |
| mert már nem a tizenkilencedik |
| században jöttünk vendégnek e földre. |
| Ők tudták rólunk, hogy buták vagyunk, |
| zavarosak s megbízhatatlanok, |
| hogy timián-szagú a verejtékünk, |
| hogy túl magasra rúgjuk térdeinket, |
| hogy mosolygunk, amikor lihegünk |
| és tudták, hogy mosolyunk el fog fogyni |
| és irigyelték, hogy még nem fogyott el |
| s borzongtak, hogy kék oszlopcsarnokokban |
| verjük talpunkkal a márványkockákat |
| s nem nézünk hátra, talán meg se halljuk, |
| ha a portikusz összedől mögöttünk, |
| sőt lehet, hogy örülünk is neki – |
| irigyeltek minket, kik nélkülük |
| vonulunk be a jövendő világba |
| s nevük emlékét az útszélre vetjük, |
| ha úgy akarjuk és fejünkből is |
| kikergethetjük őket, mint a fájást; |
| orvosság sem kell. Együtt vagy külön |
| ültünk, ők is a forgóajtót nézték, |
| hol szaggatott libasorban az élet |
| vonult fel. Csendben irigyeltek minket. |
| Az óceán fövényét irigyelték, |
| ahol még oly sok százszor szaladunk |
| mezítlen talppal, kagylók késein, |
| aztán megállunk, amíg a hullámok |
| felágaskodnak, fehér paripák |
| és térdre esnek lábaink előtt; |
| irigyelték sétáinkat a frissen |
| hullott havon, mezőföldek között |
| vagy bizonytalan fényű délutánok |
| legmélyén, a determináció |
| sikátorában; irigyelték tőlünk |
| a föld, a fák s az ég gyümölcseit, |
| a hold narancsát és a holdbanánt; |
| megirigyelték ropogós padlójú |
| padlásszobáinkat; szerelmeink |
| mécsesét a visszacsavarhatatlan |
| kanóccal, a lángot, mely ég s nem éget, |
| az erőt, mely nem erőszak, a kardos |
| angyalt, aki lapockánk csontjain |
| szárnyat növeszt, az angyalt, ki elhagyta |
| őket vagy sosem szegődött melléjük; |
| irigyelték remete estjeinket |
| egy jó könyvvel; harminc akác-nyílás |
| mézillatát s az ifjúság pengéjét, |
| melybe még nem mart soha rozsdafolt. |
|
| Két feleséggel, három szeretővel |
| s hány jóbaráttal hányszor ültem itt! |
| Lila pára fekszik a St. Germainen, |
| nem őszi köd, nyári pollúció. |
| Egy fine-t, Armand! Ma egyedül vagyok. |
| Az ajtót nézem, ahol egyre jönnek |
| a fiatalok; irigykednem kéne. |
| A szerelem kohói még lobognak |
| s a hullámok tajtékos lovai |
| térdük elé borulnak még sok évig |
| s nekem megáll a víz, akár a part. |
| Iparcikket esőzik minden évszak, |
| a kényelem rugalmas gumipárnát |
| dagaszt alájuk; irigykednem kéne; |
| de én emlékszem még a víz ízére, |
| a tiszta borra, a padlásszobákra, |
| a küzdelemre a szükségesért, |
| amit nem pótol a felesleges; |
| én mindenüvé el tudok sétálni, |
| ők nem tudnak már parkolni sehol. |
| Sajnálom őket, ahogy nem sajnáltam |
| még soha senkit, agyonvert rabtársat, |
| halott nővért, rákbeteg kisfiút – |
| megállnak az ajtóban, ajkuk sarkán |
| a gyors mosollyal; egy-két évig még |
| lázadnak, a szomszéd fálánszterért |
| rajonganak, pártjelvénnyel akarják |
| feltartani a ránk omló eget, |
| vagy az LSD lován elvágtatnak |
| a semmibe, mert nemhogy a világon, |
| magukon sem tudnak segíteni; |
| majd elfáradnak s hozzáundorodnak |
| a többihez; mosolyuk dagadó |
| arcizommá merevedik; megállnak |
| garázsuk előtt reggel: az ősember |
| állt így barlangja szájában, bunkóval |
| kezében, és azt lesik, hol lehet |
| még benzint inni, hol lehet utat |
| építeni salakdombok között, |
| hol nem füstölnek még elég sűrűn |
| a gyárkémények; vagy hogy lehet innen |
| elmenekülni, hol van egy szabad folt, |
| ahol nem jelzik még a döghalak |
| ezüst pántjai a tavak határát, |
| hol van még hely az elnyüvesedett |
| nagyvárosok bélcsatornáiban, |
| egy szikla, mely tiszta marad, amíg |
| pöcegödörré puhul a világ. |
|
| Egy fine-t, Armand! Én mindjárt indulok. |
|
|
|