Apámhoz

Hogy féltettél az emberektől

s magamtól! Milyen szelíden

kértél: ne menjek el tücsöknek;

nem hallgat tücsköt senki sem.

A jó tanács lepergett rólam –

én csak magamat követhettem,

hogy az maradjak, aki lettem

s így ciripeljek öregen

krónikus és gyógyíthatatlan

boldogságomban, öregem.

Haragszol? Sírtáblád fehérje

utánam nyúló kolduskéz:

emlékezésért könyörög.

Legyen hát! jöjj, libegj parázsló

tüzemhez, árnyék, könnyű pára,

mutasd fel tűnő lényedet

az öröklétnek utoljára,

fiad szólít, a vén varázsló,

fiad hív, a pimasz kölyök –

jelenj meg, hadd rajzoljak hű

arcképet rólad, lágykezű,

hatalmas mellű, kurtalábú

papa, mélyhangú hegedű –

hajad krizantém szirmai

fehéren lágy tarkódra hullnak

– Einstein-i fej zömök nyakon –

kék Bunsen-égőid között

verandáján így állsz a múltnak,

lépj mellém! lökjük félre régi

gőgünket s adjunk számadást.

Mert csak vitáztunk s veszekedtünk,

mennyit s mily meddőn! A verandán

álltál, lombikjaid között,

s óvtál: ne csapjak fel költőnek,

a vers nem kell ma senkinek –

s tudom-e, hogy mi lesz velem,

ki bízik a bizonytalanban

s anyagját az anyagtalanban

keresi? S mennyi türelemmel

magyaráztad: a tudomány

jólétet, áldást hoz meg békét

s ha én is vegyésznek megyek,

biztos kenyér vár rám s mellesleg

írhatok bőven verseket.

Ott álltam előtted, fortyogtam

a gyűlölettől: nem, azért sem,

tőled semmi sem kell nekem,

nem kell neved, sem jó tanácsod,

sem életmódod, modorod,

sem tudományod ekrazitja,

sem szecessziós bútorod,

sem áldásod, sem örökséged

és könyvtáradból kedvenc német

bölcsészeid sem kellenek

és boldogságom napja az lesz,

mikor e házból elmegyek.

Olykor vitáztam s pörlekedtem,

máskor hallgattam konokul,

de te akkor is kitaláltad,

mi járt fejemben. Én is tudtam,

mit gondoltál, ha az ablakhoz

fordultál. Hogy nincs folytatásod

s hiába éltél. Búcsúzóul

olyankor hozzátetted: messze

estünk egymástól, de azért

szeretsz; vagy azt, hogy a természet

rendelte így; az egyedek

variálnak és permutálnak.

Nem baj. A fajta megmarad.

Szobámba mentem és az ablak

tükrében néztem magamat,

nem, semmiben sem hasonlítok

a vén szamárhoz – dagadoztam

s meglebbentettem lapockámon

világhódító szárnyamat.

Rég volt. Azóta az alázat

csuháját öltöttem a szárnyak

púpjára, aztán levetkeztem

csuhát, alázatot és szárnyat,

s itt állok meztelen s tudom,

hogy általad vagyok és tőled

s az omladékok, mik belőled

maradtak, már csak bennem élnek,

míg velem végleg összedőlnek,

s hogy szememet kéne kivájnom,

mellemből a bimbót kivágnom,

gyógytornára járnom, amíg

fejtartásomról leszoktatnak,

ínyemből az olajfaillat,

térdizmomból az esti séta,

szemidegeimből a kék szín

szeretetét kioperálnom,

fel kéne kutatnom agyam

éléstárából a derű

mézének borostyánszínű

befőtteseit: váltakozva

állnak a halálfélelem

hideg ecetflaskái mellett

(jaj mennyi méz és borecet!)

s mindet ki kéne öntenem,

ha ki lehetne önteni,

hogy lényedtől és öröködtől

megszabadítsam magamat.

Vitáinknak sem volt értelme.

Egyiknek sem lett igaza:

én nem vettem be verseimmel

a világot s a te dicső,

népboldogító tudományod

bombát csóvál fejünk felett.

Megbuktunk, papa, mind a ketten:

munkásságodat elfeledték,

könyvtárad elavult, nehéz

bútoraidból katonák

vagdostak tüzifát, villádat

átépítették, sírodat

a gyom veri fel Budapesten

és én itt túl a tengeren

konok tücsök, ciripelek,

s ha nem magamnak, senkinek.

Szívesen szólnék melegebben,

de oly borzalmas messze vagy

a múlt beomlott bányájában.

Szakadék nyílt köztünk. Nem évek

okozták, nem is én okoztam –

de halott apád közelebb állt

hozzád, mint ahogy te állsz hozzám –

és ahhoz apja s ahhoz apja

fel Mykénéig, s Babilónig;

ti átbeszéltetek egymáshoz,

mi nem beszélünk át hozzátok,

egymáshoz sem, mert mit is szólnánk?

állunk a jelen tűzhányóján,

múltnak háttal, halállal szemben,

míg a világ tart – vajon hány nap?

Emlékszel még a verandára?

Ott ígérted, hogy az egyedek

halnak, a fajta megmarad.

Mert így volt régen, így volt mindig:

azt hittétek, hogy nemzedékek

jönnek majd mindig nemzedékre

és házakat, könyvtárakat,

domboldalakat, zongorákat,

kocsma-ajtókat, Bibliákat,

konkrét és absztrakt fogalmakat

adnak örökkön kézről kézre,

mint stafétabotokat.

Apám, oly messze estél tőlem,

ki azt hitted, hogy a mindenség

koronája s célja az ember –

hogy a Föld bár rideg, de tartós

szállásunk s ezért otthonos –

hogy az életnek van értelme

s göröngyös útja ettől sima –

te szent, te boldog, te ártatlan,

ki hat hónappal Hiroshima

előtt haltál meg. Milyen messze

gurultam. S milyen távol vagytok

mindnyájan, régi-régi holtak,

kiknek nem vagyunk folytatása,

ti szivárványűző bolondok,

kik múlt, jelen, jövő labdáival

fejeltetek, játékos delfinek,

kik csak saját halálotok

szép, meztelen NárcisszuszávaI

szerelmeskedtek ultramarin

tükreiben a nem-lévő időnek – – –

a Föld sava megrothadt; történelmünk

könyvében nincs több oldal; bújjatok

vissza a semmi bő kagylóhéjába;

te is, apám; nem keltegetlek többé;

markold meg jól, ha ugyan tudsz még fogni,

sírod földjét, mert jön a robbanás

és csontjaid sem maradhatnak együtt,

én meg hadd üljek magamban s temessem

szégyentől lucskos, tehetetlen

fejemet aszott tenyerembe

a vérhabos egek alatt.

(Montclair, New Jersey, 1971)