Apámhoz

Hogy féltettél az emberektől
s magamtól! Milyen szelíden
kértél: ne menjek el tücsöknek;
nem hallgat tücsköt senki sem.
A jó tanács lepergett rólam –
én csak magamat követhettem,
hogy az maradjak, aki lettem
s így ciripeljek öregen
krónikus és gyógyíthatatlan
boldogságomban, öregem.
Haragszol? Sírtáblád fehérje
utánam nyúló kolduskéz:
emlékezésért könyörög.
Legyen hát! jöjj, libegj parázsló
tüzemhez, árnyék, könnyű pára,
mutasd fel tűnő lényedet
az öröklétnek utoljára,
fiad szólít, a vén varázsló,
fiad hív, a pimasz kölyök –
jelenj meg, hadd rajzoljak hű
arcképet rólad, lágykezű,
hatalmas mellű, kurtalábú
papa, mélyhangú hegedű –
hajad krizantém szirmai
fehéren lágy tarkódra hullnak
– Einstein-i fej zömök nyakon –
kék Bunsen-égőid között
verandáján így állsz a múltnak,
lépj mellém! lökjük félre régi
gőgünket s adjunk számadást.
Mert csak vitáztunk s veszekedtünk,
mennyit s mily meddőn! A verandán
álltál, lombikjaid között,
s óvtál: ne csapjak fel költőnek,
a vers nem kell ma senkinek –
s tudom-e, hogy mi lesz velem,
ki bízik a bizonytalanban
s anyagját az anyagtalanban
keresi? S mennyi türelemmel
magyaráztad: a tudomány
jólétet, áldást hoz meg békét
s ha én is vegyésznek megyek,
biztos kenyér vár rám s mellesleg
írhatok bőven verseket.
Ott álltam előtted, fortyogtam
a gyűlölettől: nem, azért sem,
tőled semmi sem kell nekem,
nem kell neved, sem jó tanácsod,
sem életmódod, modorod,
sem tudományod ekrazitja,
sem szecessziós bútorod,
sem áldásod, sem örökséged
és könyvtáradból kedvenc német
bölcsészeid sem kellenek
és boldogságom napja az lesz,
mikor e házból elmegyek.
Olykor vitáztam s pörlekedtem,
máskor hallgattam konokul,
de te akkor is kitaláltad,
mi járt fejemben. Én is tudtam,
mit gondoltál, ha az ablakhoz
fordultál. Hogy nincs folytatásod
s hiába éltél. Búcsúzóul
olyankor hozzátetted: messze
estünk egymástól, de azért
szeretsz; vagy azt, hogy a természet
rendelte így; az egyedek
variálnak és permutálnak.
Nem baj. A fajta megmarad.
Szobámba mentem és az ablak
tükrében néztem magamat,
nem, semmiben sem hasonlítok
a vén szamárhoz – dagadoztam
s meglebbentettem lapockámon
világhódító szárnyamat.
Rég volt. Azóta az alázat
csuháját öltöttem a szárnyak
púpjára, aztán levetkeztem
csuhát, alázatot és szárnyat,
s itt állok meztelen s tudom,
hogy általad vagyok és tőled
s az omladékok, mik belőled
maradtak, már csak bennem élnek,
míg velem végleg összedőlnek,
s hogy szememet kéne kivájnom,
mellemből a bimbót kivágnom,
gyógytornára járnom, amíg
fejtartásomról leszoktatnak,
ínyemből az olajfaillat,
térdizmomból az esti séta,
szemidegeimből a kék szín
szeretetét kioperálnom,
fel kéne kutatnom agyam
éléstárából a derű
mézének borostyánszínű
befőtteseit: váltakozva
állnak a halálfélelem
hideg ecetflaskái mellett
(jaj mennyi méz és borecet!)
s mindet ki kéne öntenem,
ha ki lehetne önteni,
hogy lényedtől és öröködtől
megszabadítsam magamat.
Vitáinknak sem volt értelme.
Egyiknek sem lett igaza:
én nem vettem be verseimmel
a világot s a te dicső,
népboldogító tudományod
bombát csóvál fejünk felett.
Megbuktunk, papa, mind a ketten:
munkásságodat elfeledték,
könyvtárad elavult, nehéz
bútoraidból katonák
vagdostak tüzifát, villádat
átépítették, sírodat
a gyom veri fel Budapesten
és én itt túl a tengeren
konok tücsök, ciripelek,
s ha nem magamnak, senkinek.
Szívesen szólnék melegebben,
de oly borzalmas messze vagy
a múlt beomlott bányájában.
Szakadék nyílt köztünk. Nem évek
okozták, nem is én okoztam –
de halott apád közelebb állt
hozzád, mint ahogy te állsz hozzám –
és ahhoz apja s ahhoz apja
fel Mykénéig, s Babilónig;
ti átbeszéltetek egymáshoz,
mi nem beszélünk át hozzátok,
egymáshoz sem, mert mit is szólnánk?
állunk a jelen tűzhányóján,
múltnak háttal, halállal szemben,
míg a világ tart – vajon hány nap?
Emlékszel még a verandára?
Ott ígérted, hogy az egyedek
halnak, a fajta megmarad.
Mert így volt régen, így volt mindig:
azt hittétek, hogy nemzedékek
jönnek majd mindig nemzedékre
és házakat, könyvtárakat,
domboldalakat, zongorákat,
kocsma-ajtókat, Bibliákat,
konkrét és absztrakt fogalmakat
adnak örökkön kézről kézre,
mint stafétabotokat.
Apám, oly messze estél tőlem,
ki azt hitted, hogy a mindenség
koronája s célja az ember –
hogy a Föld bár rideg, de tartós
szállásunk s ezért otthonos –
hogy az életnek van értelme
s göröngyös útja ettől sima –
te szent, te boldog, te ártatlan,
ki hat hónappal Hiroshima
előtt haltál meg. Milyen messze
gurultam. S milyen távol vagytok
mindnyájan, régi-régi holtak,
kiknek nem vagyunk folytatása,
ti szivárványűző bolondok,
kik múlt, jelen, jövő labdáival
fejeltetek, játékos delfinek,
kik csak saját halálotok
szép, meztelen NárcisszuszávaI
szerelmeskedtek ultramarin
tükreiben a nem-lévő időnek – – –
a Föld sava megrothadt; történelmünk
könyvében nincs több oldal; bújjatok
vissza a semmi bő kagylóhéjába;
te is, apám; nem keltegetlek többé;
markold meg jól, ha ugyan tudsz még fogni,
sírod földjét, mert jön a robbanás
és csontjaid sem maradhatnak együtt,
én meg hadd üljek magamban s temessem
szégyentől lucskos, tehetetlen
fejemet aszott tenyerembe
a vérhabos egek alatt.
 

(Montclair, New Jersey, 1971)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]