Ülünk a patak partján…

Ülünk a patak partján, a hosszú kert végében.
Köztünk a fény üveggömb halai s pár virág.
Az őszi ég hídíve ránk hajlik szürkéskéken;
a gyökerek, a túlpart, vállad, a messze fák
domborművek köröttem. Szemem sarkában érzem
a napfényt s homlokomban a fűszálak ízét.
E pillanat; mi ketten; a kert, szeptembervégen;
ezt soha nem felejtem s megborzongok a lét
édességétől. S mégis mindjárt hátrálni kezdek
az űrbe, míg csak éppen hogy látom még a kertet
és magunkat a kertben. S azt gondolom: szegények,
itt pöffeszkednek, bár csak pár pillanatig élnek
egy piszlicsári bolygón, úgy tudom, tizenhárom
és félezer fényévre a Tejút centrumától.
 

(Denville, 1969)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]