Ülünk a patak partján…
| Ülünk a patak partján, a hosszú kert végében. |
| Köztünk a fény üveggömb halai s pár virág. |
| Az őszi ég hídíve ránk hajlik szürkéskéken; |
| a gyökerek, a túlpart, vállad, a messze fák |
|
| domborművek köröttem. Szemem sarkában érzem |
| a napfényt s homlokomban a fűszálak ízét. |
| E pillanat; mi ketten; a kert, szeptembervégen; |
| ezt soha nem felejtem s megborzongok a lét |
|
| édességétől. S mégis mindjárt hátrálni kezdek |
| az űrbe, míg csak éppen hogy látom még a kertet |
| és magunkat a kertben. S azt gondolom: szegények, |
|
| itt pöffeszkednek, bár csak pár pillanatig élnek |
| egy piszlicsári bolygón, úgy tudom, tizenhárom |
| és félezer fényévre a Tejút centrumától. |
|
|
|