New York felé
Minden héten New Yorkba repülök, |
több mint egy éve már, tanítani |
az egyetemen, kezemben görög |
Plátó kötettel, inkább védelemre |
szomszédaim ellen, mint olvasmánynak. |
Most is, mint máskor, ablak mellé kértem |
helyet s figyelem, hogy futunk neki |
az esőfelhő zsúfolt ménesének |
s hogyan száguldunk keresztül a szürke |
kancák gomolygó, laza belein, |
míg fenn vagyunk az éles, hihetetlen |
napfényben, hol meglesem a velünk |
szálló narancs ballonokat, miket |
csak akkor látok, ha nem nézem őket, |
s a nagy gép mintegy papírból kivágott |
árnyékát lenn a felhő-kontinensen. |
|
És ajkam mégis cserepes, a nyelvem |
üvegszilánk, kezemben hasztalan |
szorongatom Plátót. Már lenn a startnál |
megborzongtam, mint máskor is, mikor |
bekapcsolták az ál-zene zenét |
s szétnéztem. Mindig azonos ruhák, |
megszólítások, mozdulatok, táskák: |
csak az arcok különböznek, azok sem |
túlságosan; de erről nem tehetnek. |
Kereskedelmi megbízott a legtöbb |
vagy mérnök. Van, ki maga elé bámul, |
és van, aki cége xeroxozott |
kimutatását bújja, majd lecsapja, |
képeslapot forgat s azt is lecsapja. |
Aztán van pár költségesebb ruhájú, |
beszédesebb, jobban kimosdatott, |
már-már kövérkés, de még mindig fürge |
és jól kisportolt férfiú: hatalmas |
menazsériánk menedzserei, |
kik elvezettek minket a szűkösség |
mezőföldjéről a prosperitás |
szemétdombjára: „executive”-eknek, |
vagyis végrehajtóknak hívják őket |
ideát, mert ők hajtják végre rajtunk |
a technika halálítéletét. |
|
Auburn felett vagyunk, az ég kitisztult |
alattunk. Barna táj. Két szép stewardess |
szolgálja fel a celofánba fojtott |
nem-füstölt füstöltsonkát a keletlen |
kenyéren és aromátlan, de mégis |
kávé-kávét töltenek hozzá. (Régen |
fogyasztottunk, hogy éljünk, míg manapság |
azért élünk, hogy fogyasszunk; ők szabják |
meg, mit együnk s igyunk; keresletünket |
kiiktatták; a kínálat a döntő; |
hurkák lettünk: ők tömnek meg tetszésük |
szerint; dagadtra még, míg tart a készlet, |
s ha elfogy? ugyan! majd a tudomány |
gyárt búzát, tengereket, levegőt!) |
A kenyér undorító – de mit bánnám, |
hogy bélcsatornám az ő kloákájuk, |
ha a házak, utcák és városok |
nem volnának mind az ő kloákáik, |
ha újságjaik, televízióik |
vagy könyveik – már minden az övék – |
nem akarnának kloákát csinálni |
szemem-fülem-fejem és mindenemből, |
s ha nem sipítoznának haladásról, |
mikor egy fajta feladja magát. |
Vad napfényben szállunk; több lóerő hajt, |
mint Nagy Sándor seregét Indiába: |
százhúsz ítéletvégrehajtót s engem! |
Nevetnem kéne, ha nem volna mindez |
oly keserű (és mennék én vonattal, |
de nincs Toronto és New York között) |
rákényszerítenek, hogy azt tegyem, |
mit ők hasznosnak tartanak és benzint |
igyam s a gyorsulási mániát |
megtámogassam a jegyek árával |
hetente kétszer. Csend van. Hallok minden |
szót hátam mögött, hol két jenki mérnök |
beszélget. Mintha csak fogorvos fúrná |
a fülemet. Szomszédom ásít egyet |
s felém pislant. A Khármídészbe hajlok: |
ha megszólít, nem értek angolul, |
vagy fejhangon kezdek visítani. |
|
Mert jaj annak, aki arcába nézett |
a Medúzának s jaj nekem: spermája |
pókhálószálán ezekhez eresztett |
le az apám. Ő nem tudhatta még |
kilencszáztízben, hogy egy nemzedék jön, |
mely gyűlöli a földet s borotvával |
kaparja ki a jövendő méhéből |
a magzatot; hogy jön egy nemzedék, |
kezében a roppant bőségszaruval, |
amely kacatot, halálsugarat |
és halhatatlan plasztikot okád. |
Apám nem tudta, hogy akárhová |
tesz is le, végül ott alávaló |
s körmönfont banditák, s itt megrohadt, |
tehetetlen hülyék közé jutok. |
Akárhová is tesz le: mindenütt |
bedöglött már az inspiráció, |
a költő rossz prózát dadog, a szobrász |
vésője csorba, mechanikus lárma |
lett a zenéből, a felhőkarcolók |
újbabilóni bankársíremlékek, |
a művelt emberek rég eltávoztak, |
a tanítók a vállukat rándítják |
nevelés helyett, s hol a tudomány, |
mely megvéd bennünket a tudománytól? |
|
Huszonöt éve oly nagyon szerettem |
ezt az országot és népét! De merre |
az az ország és az a nép? Kinézek |
az ablakon; már lejjebb szálltunk, látni |
az elevenen megnyúzott természet |
irháját, a salak-kupacokat, |
s az éjjel-nappal sipító főutak |
irgalmatlan szalagjait, hol autó |
kerget autót, a betonpocsolyákat, |
fellobogózott benzinkutakat, |
a haláltáncos, nyüzsgő és rikító |
vurslit, mely Bostontól Washingtonig |
terjed, s amelyet kiépítenének |
a Csendes-óceánig, ha ugyan |
az elnyüvesedő emberiségnek, |
s ha nem veti az atomrobbanás |
széjjel mindezt, bár később, mint ahogy |
megérdemelnők, s ha a mérnökök |
szakbambasága és a kapzsiságtól |
dagadó szemű üzletemberek |
közös erővel nem fordítanák fel |
a természet egyensúlyát örökre. |
|
New York felé közeledünk. Amott |
a kémények füstölgő erdeje: |
ezt utánozzák mindenütt és ezt |
irigylik tőlük ellenségeik; |
és ott a város, fejbúbig tulajdon |
kipárolgásában: ott megvalósult |
Marx Károly álma, a korláttalan, |
mindent elsöprő áruforgalom, |
s az állam is elhalt már: átveszik |
a várost a maffia pocakos |
legényei, a késelők, a vandál |
fiatalok, a luxusautón járó |
kommunista úrifiúk, a pénzen |
vett rendőrök, a szakszervezetek |
bitang vezetői, a jogaikért |
tüntető útonállók – az egész |
közpénzen élő, elkényeztetett, |
tudatlan és győzelmes söpredék. |
|
Nem értem őket. Tradíció, ízlés, |
derű s alázat, de nem babona nélkül |
élnek. Nem ismerik a gondolat |
lúdbőrző testi gyönyörét. Meghalnak, |
anélkül, hogy egyszer is látták volna |
a szemérmetlen égi szerelem |
préselt-százszorszép mellbimbóját; mégcsak |
a földi szerelem parasztcsokor |
vidámságát sem ismerik; csak bíbor |
vaginákról és felsőkarnagyságú |
péniszekről fantáziálnak hitvány |
képeslapokon, meg sikertelen |
szeretkezéseik előtt és közben. |
A történelem nyakát kicsavarták; |
jövőjük nincs; csak a jelenben élnek |
s a másodpercmutató féllábánál |
kapkodnak hisztériás ujjaikkal, |
mert az ideiglenesben keresik |
a maradandót. Harmónia helyett |
konfliktusokat kergetnek a reklám |
bemondóinak nyálkás hangja mellett: |
műanyag-Szaharákon át hűtőszekrények, |
autók s házak Mount Everest-jeit. |
Elérnek mindent; de amit elérnek, |
nyomban kacattá válik és megrondul, |
akár mára a tegnapi gőzgépek, |
s holnapra a mai kompjúterek; |
de ők már új lim-lom után szaladnak. |
|
Hadd nézzek körül még egyszer. Leálltunk |
s az autóbuszra várok könyveim |
csomagja mellett. Felhőkarcolók |
árnyéka szemközt, az ólomszín ködben. |
Mért lesz az ember gyávább s rosszabb attól, |
ha jobban megy a dolga? Miért kezdtünk |
irtóháborút a természet ellen? |
Mért tűrjük a lárma gőzkalapácsát |
koponyánkon, a szüntelen szorongást, |
a rohanást, melytől nem jut időnk |
gondolkodni; mért soroltunk be zokszó |
nélkül a nagy menetbe, melyről tudjuk, |
hogy feltartóztathatlanul a végső |
robbanás felé siet, és ha nem, |
úgy a technokrácia gépesített |
rémuralmához, hol mindannyian |
– a tudomány végső vívmányaként – |
csillapító injekciót kapunk |
a tudomány többi vívmánya ellen? |
A jólét kolbászát tartotta orrunk |
elé az ördög, amíg illatától |
megszédültünk és eladtuk magunkat, |
ahogy Faust adta el egykor a lelkét? |
Vagy higgyem inkább, hogy barlangfalon |
gazellákat rajzolni, verset írni, |
az igazságot keresni, tűnődni, |
városokat emelni s kultúrákat |
az ember ősi ösztöne? S hogy mindezt |
szétverni, elpusztítani, megölni |
ugyanilyen legyőzhetetlen ösztön? |
|
Már a városban szalad az autóbusz. |
Mit tehetek? S mit ér a cérnahangom, |
mikor ide Jeremiás próféta |
kellene s ő sem érne semmit el? |
Vagy mondjam azt: az ég még kék nekem, |
van sok barátom, könyvem és emlékem |
és vén fejem még tele van szépséggel? |
Kibírtam eddig; nincsen oly csapás, |
melyet nem kellett elviselnem; most már |
a lábamat lógatom, dudorászok, |
s csak félszemmel és nagynéha nézek |
e dögökre, akik még azt sem tudják, |
hogy mindent végleg elpusztítanak. |
|
|
|