New York felé

Minden héten New Yorkba repülök,
több mint egy éve már, tanítani
az egyetemen, kezemben görög
Plátó kötettel, inkább védelemre
szomszédaim ellen, mint olvasmánynak.
Most is, mint máskor, ablak mellé kértem
helyet s figyelem, hogy futunk neki
az esőfelhő zsúfolt ménesének
s hogyan száguldunk keresztül a szürke
kancák gomolygó, laza belein,
míg fenn vagyunk az éles, hihetetlen
napfényben, hol meglesem a velünk
szálló narancs ballonokat, miket
csak akkor látok, ha nem nézem őket,
s a nagy gép mintegy papírból kivágott
árnyékát lenn a felhő-kontinensen.
És ajkam mégis cserepes, a nyelvem
üvegszilánk, kezemben hasztalan
szorongatom Plátót. Már lenn a startnál
megborzongtam, mint máskor is, mikor
bekapcsolták az ál-zene zenét
s szétnéztem. Mindig azonos ruhák,
megszólítások, mozdulatok, táskák:
csak az arcok különböznek, azok sem
túlságosan; de erről nem tehetnek.
Kereskedelmi megbízott a legtöbb
vagy mérnök. Van, ki maga elé bámul,
és van, aki cége xeroxozott
kimutatását bújja, majd lecsapja,
képeslapot forgat s azt is lecsapja.
Aztán van pár költségesebb ruhájú,
beszédesebb, jobban kimosdatott,
már-már kövérkés, de még mindig fürge
és jól kisportolt férfiú: hatalmas
menazsériánk menedzserei,
kik elvezettek minket a szűkösség
mezőföldjéről a prosperitás
szemétdombjára: „executive”-eknek,
vagyis végrehajtóknak hívják őket
ideát, mert ők hajtják végre rajtunk
a technika halálítéletét.
Auburn felett vagyunk, az ég kitisztult
alattunk. Barna táj. Két szép stewardess
szolgálja fel a celofánba fojtott
nem-füstölt füstöltsonkát a keletlen
kenyéren és aromátlan, de mégis
kávé-kávét töltenek hozzá. (Régen
fogyasztottunk, hogy éljünk, míg manapság
azért élünk, hogy fogyasszunk; ők szabják
meg, mit együnk s igyunk; keresletünket
kiiktatták; a kínálat a döntő;
hurkák lettünk: ők tömnek meg tetszésük
szerint; dagadtra még, míg tart a készlet,
s ha elfogy? ugyan! majd a tudomány
gyárt búzát, tengereket, levegőt!)
A kenyér undorító – de mit bánnám,
hogy bélcsatornám az ő kloákájuk,
ha a házak, utcák és városok
nem volnának mind az ő kloákáik,
ha újságjaik, televízióik
vagy könyveik – már minden az övék –
nem akarnának kloákát csinálni
szemem-fülem-fejem és mindenemből,
s ha nem sipítoznának haladásról,
mikor egy fajta feladja magát.
Vad napfényben szállunk; több lóerő hajt,
mint Nagy Sándor seregét Indiába:
százhúsz ítéletvégrehajtót s engem!
Nevetnem kéne, ha nem volna mindez
oly keserű (és mennék én vonattal,
de nincs Toronto és New York között)
rákényszerítenek, hogy azt tegyem,
mit ők hasznosnak tartanak és benzint
igyam s a gyorsulási mániát
megtámogassam a jegyek árával
hetente kétszer. Csend van. Hallok minden
szót hátam mögött, hol két jenki mérnök
beszélget. Mintha csak fogorvos fúrná
a fülemet. Szomszédom ásít egyet
s felém pislant. A Khármídészbe hajlok:
ha megszólít, nem értek angolul,
vagy fejhangon kezdek visítani.
Mert jaj annak, aki arcába nézett
a Medúzának s jaj nekem: spermája
pókhálószálán ezekhez eresztett
le az apám. Ő nem tudhatta még
kilencszáztízben, hogy egy nemzedék jön,
mely gyűlöli a földet s borotvával
kaparja ki a jövendő méhéből
a magzatot; hogy jön egy nemzedék,
kezében a roppant bőségszaruval,
amely kacatot, halálsugarat
és halhatatlan plasztikot okád.
Apám nem tudta, hogy akárhová
tesz is le, végül ott alávaló
s körmönfont banditák, s itt megrohadt,
tehetetlen hülyék közé jutok.
Akárhová is tesz le: mindenütt
bedöglött már az inspiráció,
a költő rossz prózát dadog, a szobrász
vésője csorba, mechanikus lárma
lett a zenéből, a felhőkarcolók
újbabilóni bankársíremlékek,
a művelt emberek rég eltávoztak,
a tanítók a vállukat rándítják
nevelés helyett, s hol a tudomány,
mely megvéd bennünket a tudománytól?
Huszonöt éve oly nagyon szerettem
ezt az országot és népét! De merre
az az ország és az a nép? Kinézek
az ablakon; már lejjebb szálltunk, látni
az elevenen megnyúzott természet
irháját, a salak-kupacokat,
s az éjjel-nappal sipító főutak
irgalmatlan szalagjait, hol autó
kerget autót, a betonpocsolyákat,
fellobogózott benzinkutakat,
a haláltáncos, nyüzsgő és rikító
vurslit, mely Bostontól Washingtonig
terjed, s amelyet kiépítenének
a Csendes-óceánig, ha ugyan
akadna elég építőanyag
az elnyüvesedő emberiségnek,
s ha nem veti az atomrobbanás
széjjel mindezt, bár később, mint ahogy
megérdemelnők, s ha a mérnökök
szakbambasága és a kapzsiságtól
dagadó szemű üzletemberek
közös erővel nem fordítanák fel
a természet egyensúlyát örökre.
New York felé közeledünk. Amott
a kémények füstölgő erdeje:
ezt utánozzák mindenütt és ezt
irigylik tőlük ellenségeik;
és ott a város, fejbúbig tulajdon
kipárolgásában: ott megvalósult
Marx Károly álma, a korláttalan,
mindent elsöprő áruforgalom,
s az állam is elhalt már: átveszik
a várost a maffia pocakos
legényei, a késelők, a vandál
fiatalok, a luxusautón járó
kommunista úrifiúk, a pénzen
vett rendőrök, a szakszervezetek
bitang vezetői, a jogaikért
tüntető útonállók – az egész
közpénzen élő, elkényeztetett,
tudatlan és győzelmes söpredék.
Nem értem őket. Tradíció, ízlés,
derű s alázat, de nem babona nélkül
élnek. Nem ismerik a gondolat
lúdbőrző testi gyönyörét. Meghalnak,
anélkül, hogy egyszer is látták volna
a szemérmetlen égi szerelem
préselt-százszorszép mellbimbóját; mégcsak
a földi szerelem parasztcsokor
vidámságát sem ismerik; csak bíbor
vaginákról és felsőkarnagyságú
péniszekről fantáziálnak hitvány
képeslapokon, meg sikertelen
szeretkezéseik előtt és közben.
A történelem nyakát kicsavarták;
jövőjük nincs; csak a jelenben élnek
s a másodpercmutató féllábánál
kapkodnak hisztériás ujjaikkal,
mert az ideiglenesben keresik
a maradandót. Harmónia helyett
konfliktusokat kergetnek a reklám
bemondóinak nyálkás hangja mellett:
műanyag-Szaharákon át hűtőszekrények,
autók s házak Mount Everest-jeit.
Elérnek mindent; de amit elérnek,
nyomban kacattá válik és megrondul,
akár mára a tegnapi gőzgépek,
s holnapra a mai kompjúterek;
de ők már új lim-lom után szaladnak.
Hadd nézzek körül még egyszer. Leálltunk
s az autóbuszra várok könyveim
csomagja mellett. Felhőkarcolók
árnyéka szemközt, az ólomszín ködben.
Mért lesz az ember gyávább s rosszabb attól,
ha jobban megy a dolga? Miért kezdtünk
irtóháborút a természet ellen?
Mért tűrjük a lárma gőzkalapácsát
koponyánkon, a szüntelen szorongást,
a rohanást, melytől nem jut időnk
gondolkodni; mért soroltunk be zokszó
nélkül a nagy menetbe, melyről tudjuk,
hogy feltartóztathatlanul a végső
robbanás felé siet, és ha nem,
úgy a technokrácia gépesített
rémuralmához, hol mindannyian
– a tudomány végső vívmányaként –
csillapító injekciót kapunk
a tudomány többi vívmánya ellen?
A jólét kolbászát tartotta orrunk
elé az ördög, amíg illatától
megszédültünk és eladtuk magunkat,
ahogy Faust adta el egykor a lelkét?
Vagy higgyem inkább, hogy barlangfalon
gazellákat rajzolni, verset írni,
az igazságot keresni, tűnődni,
városokat emelni s kultúrákat
az ember ősi ösztöne? S hogy mindezt
szétverni, elpusztítani, megölni
ugyanilyen legyőzhetetlen ösztön?
Már a városban szalad az autóbusz.
Mit tehetek? S mit ér a cérnahangom,
mikor ide Jeremiás próféta
kellene s ő sem érne semmit el?
Vagy mondjam azt: az ég még kék nekem,
van sok barátom, könyvem és emlékem
és vén fejem még tele van szépséggel?
Kibírtam eddig; nincsen oly csapás,
melyet nem kellett elviselnem; most már
a lábamat lógatom, dudorászok,
s csak félszemmel és nagynéha nézek
e dögökre, akik még azt sem tudják,
hogy mindent végleg elpusztítanak.
 

(New York, 1969 őszén)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]