Egyszer fordítva fogtam meg
| Egyszer fordítva fogtam meg s úgy néztem |
| gyöngyház látcsövemmel a színpadot, |
| hol törpék vibráltak a messzeségben. |
| Amióta megjöttél, így vagyok |
|
| a külvilággal. Elmerült mögötted. |
| Szomorú vagy és ideges. Nekem |
| kell vinnem a szót. Holnapra tán többet |
| beszélsz! Vidítsd fel! Várj türelmesen! |
|
| De társaságban, hol egymástól messze |
| ülünk, úgy érzem mégis, hogy veled |
| esküdtem össze a teremtés ellen, |
|
| hogy régen tudok minden titkot rólad |
| s lelkünk-testünk egy hullámon lebeg: |
| kikötőben sötét két éji csónak. |
|
|
|