| „Gazdája voltam a Majomhoz címzett |
|
nagyhírű kocsmának az Arno partján. |
| Nekem meg – büszkén mondom – Cosimo és |
|
Lorenzo de Medici volt a gazdám. |
| Cosimo azért jött, hogy valamelyik |
|
haragosának pénzkölcsönt ajánljon; |
| Lorenzo húsz zenésszel állított be, |
|
mielőtt szerenádra ment egy lányhoz. |
| Az idegenek beszédére mindig |
|
vigyáztam s ha oly okosan csevegtek, |
| hogy nem értettem, jelentettem őket. |
|
Lorenzo állást kínált fel ezeknek. |
|
| Mikor megszűnt a divat Firenzében, |
|
Parentucelli hupikék csuhába |
| burkolva jött be. Felkaptam, kidobtam. |
|
Belőle lett V. Miklós pápa. |
| Azt hittem, minden mulandó. Nem tudtam, |
|
hogy kiszolgáltam huszonöt vendéget, |
| kiknek neve örökké él e földön. |
|
De nélkülük is ragyogott az élet. |
| Ha nap sütött, ha esett, kinn a cégér |
|
(a rézbe metszett majom) vígan táncolt. |
| Reggeltől éjfélig sosem ültem le. |
|
»Végigálltad«, mondták, »a reneszánszot«. |
|
| Bár pompás bort tartottam, senkitől |
|
nem tűrtem el, hogy pincémet meglássa. |
| A hordókat én cipeltem s a kulcsot |
|
párnám alá rejtettem éjszakára. |
| Nejem korán hunyt el. Fiam, Lorenzo |
|
maga volt a jóindulat s a szépség. |
|
mindenkivel hírbe hozták szegénykét. |
|
| Rossznyelvű város ez, mint Dante mondta. |
|
Mikor meghaltam, fiam egy ügyvéddel |
| szemügyre vette pincémet. A taknyos |
|
Michelangelo tartotta a mécset. |
| Ott álltak tátott szájjal és bámulták |
|
derékmagasságban a ronggyal bélelt |
| nyílást a falon, meg kezem írását: |
|
Ó LYUK, HÁNY SZÉP NŐT KÉPZELTEM FÖLÉBED!” |
|
|