A Majomhoz cégérzett kocsma*

„Gazdája voltam a Majomhoz címzett
 
nagyhírű kocsmának az Arno partján.
Nekem meg – büszkén mondom – Cosimo és
 
Lorenzo de Medici volt a gazdám.
Cosimo azért jött, hogy valamelyik
 
haragosának pénzkölcsönt ajánljon;
Lorenzo húsz zenésszel állított be,
 
mielőtt szerenádra ment egy lányhoz.
Az idegenek beszédére mindig
 
vigyáztam s ha oly okosan csevegtek,
hogy nem értettem, jelentettem őket.
 
Lorenzo állást kínált fel ezeknek.
Mikor megszűnt a divat Firenzében,
 
Parentucelli hupikék csuhába
burkolva jött be. Felkaptam, kidobtam.
 
Belőle lett V. Miklós pápa.
Azt hittem, minden mulandó. Nem tudtam,
 
hogy kiszolgáltam huszonöt vendéget,
kiknek neve örökké él e földön.
 
De nélkülük is ragyogott az élet.
Ha nap sütött, ha esett, kinn a cégér
 
(a rézbe metszett majom) vígan táncolt.
Reggeltől éjfélig sosem ültem le.
 
»Végigálltad«, mondták, »a reneszánszot«.
Bár pompás bort tartottam, senkitől
 
nem tűrtem el, hogy pincémet meglássa.
A hordókat én cipeltem s a kulcsot
 
párnám alá rejtettem éjszakára.
Nejem korán hunyt el. Fiam, Lorenzo
 
maga volt a jóindulat s a szépség.
Leonardótól Polizianóig
 
mindenkivel hírbe hozták szegénykét.
Rossznyelvű város ez, mint Dante mondta.
 
Mikor meghaltam, fiam egy ügyvéddel
szemügyre vette pincémet. A taknyos
 
Michelangelo tartotta a mécset.
Ott álltak tátott szájjal és bámulták
 
derékmagasságban a ronggyal bélelt
nyílást a falon, meg kezem írását:
 
Ó LYUK, HÁNY SZÉP NŐT KÉPZELTEM FÖLÉBED!”
 

(Firenze, 1965)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]