Firenze, 1928

Az éjjeli vonattal érkeztem – így volt tervben.
Még otthon betanultam a térképet és mentem
egyenest a sötétben, lábujjhegyen és félve,
úgy, mint aki királyi tükörterembe lép be.
A Baptisztérium zárt kapuja elé ültem.
Kristály forrás patakzott le mellemen. Szédültem
és fölnéztem a dómra. Most enyém lett a város,
mely a szépséget szülte s felrázta a világot.
Ujjongó csillagok fenn. Mézédes tűszúrások
herémben. És boldogság. Majdhogy mezítláb járok,
nem nagypénzű turista, de alázatos vándor,
idegen hazájában, de otthonos akárhol,
kit szép tájakra, jeles emberekhez s mezítlen
márványszobrokhoz küldött egy ismeretlen isten.
 
*
 
Nem reggeliztem; rögtön szaladtam a festményhez,
s az elmúlás szendergő, még könnyű árnyát néztem
Flóra gyönyörű arcán. Ilyen nő nem jut nékem,
bár haját simogatnám hajnalig minden éjjel.
A félmeztelen, lányos Mercur isten a képen
ugyanolyan érzéki, pimasz, tizennyolc éves
kamasz fiú volt, mint én, csak százszor vonzóbb nálam.
Hátul a tömör díszlet a mélyzöld almafákkal.
A Gráciák idétlen körtánca, öntelt, germán
nyakszirtje s túl ovális hátulja nem hatott rám.
Majd gyorsan kifutottam, mert az őr észrevette:
azon tűnődöm, miként bújok a képkeretbe,
hogy oda, ahol tartott még a reneszánsz ünnep,
az erotikus szépség kertjébe meneküljek.
 

(Firenze, 1965)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]