Lorenzo de’ Medici

– 1480 táján
Halastavat ástak Careggiben
az állatkert végén, hatalmasat,
ahogy rendelte. És mert senki sem
értett még hozzá, sokfajta halat,
emlőst s kétéltűt engedtek bele,
amit csak összeszedtek az arab,
velencei, portugál meg török
hajósnéptől.
hajósnéptől. Egy nap, hajnalfele
– korábban kelt fel mint a madarak –
a Medici kiment az alvó parkba
s megállt a tónál. A víz fekete
és áttetsző volt. Skarlát oszlop rajta
a fejedelem skarlát köpenye.
Elevenen szülő hal libegett
a part előtt. Mögötte mélykék, keskeny
ragadozó várt és mindjárt bekapta
a porontyokat, amikor kiestek.
Egy lomhabajszú harcsa, sunyi, trágár
nézéssel, mint III. Frigyes császár,
az iszapból vajsárga gilisztákat
szürcsölt fel, mintha makarónit falna.
Odább ezüst konyhakések cikkáztak.
Az aranyhal – hiányzott már a farka –
sarlóvá görbült a kíntól egy polip
porcelán csápja közt. Fehér belek
cérnája ringott a parti hullámok
völgyében. Amott, a víz fenekén
indolens csiga végezte szokott
egészségügyi sétáját.
egészségügyi sétáját. Marsilio
Ficino mester a szomszéd villából
a mélyfekete ciprusok mögött
(egész éjjel nem aludt, mivel Plátó
egy mondatán töprengett) arra jött:
„Nagy ég, Lorenzo, mi történt veled?
mért vagy ily sápadt és ily szótalan?”
A fejedelem arca hűs és érdes
maradt, mint ki egy más világból tér meg:
„Istennek hittem, Ficino, magam.”
 

(Firenze, 1965)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]