A British Museum könyvtárában

Hálókabátban középkorú asszony ül mellettem. Mocskos teniszcipőt visel (november van) s gyapjúharisnyát: spárgával köti fel térde alá. Mikor kimegy, négy csikket szed elő egy pléhdobozból. Megnézem, mit olvas: fakszimile kódexet babilóni ékírással, fordítás s jegyzet nélkül. Minden reggel háromnegyed kilenckor az oszlopok közt várom a nyitást. Fele már ott van, a többi épp akkor közeledik gyalog: a választottak. A közelben lakik mind, Bloomsbury padlásszobáiban; itt főznek, élnek, ki tudja, hogy miből. Nem ez a gondjuk. Ez itt a kócos nő hálókabátban. A hosszúhajú, szőke fiú ott az albigensekről tanul megbízás, vizsgák s fizetség nélkül mindhalálig. A rózsás arcú, galambősz szakállú öregúr az univerzáliák koncepcióját s Petrus Abaelardus e nézetekhez való viszonyát tanulmányozza. Negyven, ötven éve? Lassanként már mindenkit ismerek. Ők az én népem. Oly országból jöttem, hol nem tűrik azt, aki önmagát meg tudja váltani. Irigykedem reájuk s kissé szégyenlem magam. Mert ők tanulnak, olvasnak, nem írnak könyvet, nem kapnak megbízást, nem várnak tapsot vagy pénzt. Engem a kiadó küldött, ki rosszul bár, de megfizet. Halálra ítélt törzs, ők az én fajtám. Minden nap ünnep nékik és vasárnap otthon ülnek, régen holt kultúrák délibábjai között egy világban, ahol már többé nincsen kultúra. Ismeretlen istenek terítettek selyemszőnyeget lábaik elé. Gránitkolostort emeltek köréjük, hol nem sípol gyár, szónok nem pofázik, pénz nem csörög, de van még értelem. Ha majd felülnek a halálos ágyon, elmondhatják, hogy nem éltek e földön hiába, mint a többi milliók. (London, 1964)