(Fekete-fehér csíkos kígyók lettek…)

Fekete-fehér csíkos kígyók lettek a napok meg az éjek útjai. Azt kérdezed: mért maradok melletted, ki csak borzalmat tudsz már nyújtani? Nem gyűlölöm fuldokló köhögésed? felfekvéstől szederjes hátadat? a vért, a jajgatást, a verejtéket? Miért kell, hogy meghalni lássalak? S mit tudok érted tenni? – sziszegsz. Fussak, hogy tíz, húsz évig ne  így  csapj le rám vámpírnak, szörnyetegnek, succubusnak, dögkeselyűnek minden éjszakán. Van helyettem idegen, aki ápol. Vagy nem tudom, hogy milyen hiú vagy, ha engem látsz? hogy nem félsz a haláltól, s hogy megleled magad is az utat? Takarodj! – hörgöd. Menjek le a hegyről Veronának; ne törődjek veled; felejtselek el és idézzelek föl, ahogy a börtönben képzeltelek: harmóniának, szépségnek és fénynek, asztráltestnek, mely köröttem lebeg; aztán utazzam tovább Firenzének, s ha a Via Salutatin megszálltam: vigyek szabályos százszorszépeket Horának Botticelli Tavasz-ában, kivel oly egy az ajkad és szemed: – s ha az anyagból az anyagtalanba átsétáltál és megszoktad, talán eszedbe jutok s eljössz egy kalandra valamelyik holdatlan éjszakán. Biztosan nem tudom majd soha, hogy kék üstökösköd-testedet öleltem. De mert szerettél, fiatal halott, irgalmas leszel hozzám s ott hagyod a gyönyör ezüst harmatát ölemben. (Soprabolzano, 1963. szeptember)