(Sápadtfehér és cserepes az ajkad…)

Sápadtfehér és cserepes az ajkad. Halkan pihegsz. Az ablakok mögött kupoláját rezegteti a hajnal. A fénye tőr. Görnyedten eldőlök a székemen. Vajon még meddig tart ez, hogy így bámullak bamba mereven, kutyád, ki nem tud tenni semmit? Halj meg! halj meg! halj meg! Lecsuklik a szemem. A szertartást látom, míg eltemetnek e fennsíkon, a kúpos havasok tövében, mert a hegyeket szeretted. S én elérem az esti vonatot. Velencében vár még reám a nyárvég: talán két hét, talán három maradt, mikor oly sok a nap s oly mély az árnyék. A Lídó strandján elfekszem hanyatt. A hullámverés zaja, örök kék ég, s labdázó gyermekeket hallani. Kérdem: vajon tested hajótörését túlélte-e lényedből valami? Déltájt kinyitom a szememet végül s lesem, merről s mikor jön már a test, mely téged pótol. Mert szerelem nélkül nem élhetek. Tőled tanultam ezt. (Soprabolzano, 1963. augusztus)