(Elaludtál. Hullahegyes az állad…)

Elaludtál. Hullahegyes az állad. A fogyó hold besüt az ablakon. Csuklódat fogom és hipnotizállak: „Ne halj meg! élj! akard, mert akarom!” Ezt suttogom ezerszer, ezeregyszer gépiesen. Csak az ajkam remeg. És nézlek közben, az élők kegyetlen fölényével a haldoklók felett. Azt szoktad hinni, hogy lelkünk a testben csak ágyrajáró. Egyszer útra kel egy más közegbe. Én meg úgy sejtettem, hogy fokról-fokra s együtt múlnak el, úgy mint te most. És nincs szer, amely használ: besugárzás, igézet, szerelem, sem orvosság. Süllyedő bárka vagy már; karod foszló kötél. Elengedem.