(Elaludtál. Hullahegyes az állad…)

Elaludtál. Hullahegyes az állad.
A fogyó hold besüt az ablakon.
Csuklódat fogom és hipnotizállak:
„Ne halj meg! élj! akard, mert akarom!”
Ezt suttogom ezerszer, ezeregyszer
gépiesen. Csak az ajkam remeg.
És nézlek közben, az élők kegyetlen
fölényével a haldoklók felett.
Azt szoktad hinni, hogy lelkünk a testben
csak ágyrajáró. Egyszer útra kel
egy más közegbe. Én meg úgy sejtettem,
hogy fokról-fokra s együtt múlnak el,
úgy mint te most. És nincs szer, amely használ:
besugárzás, igézet, szerelem,
sem orvosság. Süllyedő bárka vagy már;
karod foszló kötél. Elengedem.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]