(Andris nyaral; csupán Zoltán meg Éva…)

Andris nyaral; csupán Zoltán meg Éva   jönnek olykor ide. Begubództunk magunkba. Legalább így   nem sajnál senki se. Megszoktam magam is a dohos házban   az elmúlás ízét. Kinn bányalég a szellő és fehéren   izzó acél az ég. A lefüggönyzött ablak alatt ketten   ülünk. Társas magány a kriptában. De ez sem tart sokáig.   Foszlik a lepkeszárny. Hányszor száz évig tartana szerelmünk?   S most el kell múlnia. Tetszhalott voltam egyszer s feltámadtam.   Ne menj el, Júlia! – Remélem, szép verseket írsz majd rólam,   mondod. Én hallgatok. Az üveg vibrál. Kívülről az élet   veri az ablakot. (London, 1963. július)