(Zoltán egy éve minden orvosi…)

Zoltán egy éve minden orvosi folyóiratra előfizetett, és bújta őket, hátha valahol felfedezték a rák ellenszerét: s akkor, tudtuk, repülőgépet bérel, elmegy velünk oda és meggyógyíttat, ha egy millió fontba is kerül. Reménykedtem. De most tudom, hogy késő, s ha lenne is orvosság, sem segít. Meghalsz. Két hét, mondja Tószeghi doktor. Meghalsz. Talán két hónap, gondolom. Tudomásul vettem, de nem akarlak feladni. Ezen töröm a fejem naphosszat. Állok a fürdőszobában s töprengek, amíg egy hang felriaszt; jövök haza és túlmegyek házunkon; nekiszaladok a falnak; melletted ülök, azt hiszem, egyedül vagyok és vitatkozni kezdek önmagammal hangosan; folyton-folyvást keresem a megoldást, az utat, a kibúvót, amelyen át megmenekülsz a lét kataklizmájából, s a kozmikus vízözön Niagarái közt száraz sarkot találsz magadnak, bármilyen szerény helyecskét, hol nem ér utol a mindenség hullaszaga s ahol, ha meghaltál is, mégis létezel. Talán az átmán, gondolom, az ember legbelső magva, ahogyan a hinduk szokták nevezni. Az isteni szikra, a lélek, vagy inkább a lélek lelke, a gyökök gyöke, a végső maradvány, melyet nem hánt ki a test, a tudat s a szenvedélyek kérge, héja, leple alól, csupán a meditáció, ha ugyan kihántja, és ha van ilyen lélek, amely nem anyagból tevődött össze, hanem az anyag törvényéből, a törvényből, mely anyagot teremt – ha van ily lelked, akkor nem kell félnem. Mint téli kaptárban dideregő méhek, úgy bújik össze a halál után a sok milliárd lélek egy gombostű fejénél szűkebb kuckóban, ahol mind elfér. Ott vársz reám; pár pillanat s megérkezem. Azonnal izzani kezdünk a boldogságtól, hogy megúsztuk a pusztulást. Hogyan érintkezünk érzékek nélkül? Biztos váratlan lesz, oly fantasztikus, mint a rádió volt gyermekkoromban. S mit nem tud a lélek, ha kiszabadul a test hálójából! A lélekvándorlás. Gondoltam már rá. Régiségekről szóló könyv került kezembe egyszer, ezerhétszáztízből. Egész biztos nem láttam soha még, de címlapjáról ráismertem rögtön, s a rézkarcokról. A kétségnek árnya sem fér hozzá: olvastam ezt a könyvet, s egy példányát könyvtáramban tartottam, csak más kötésben. Borzongtam először, majd felvidultam. Kétszáz év, ha annyi, s az ember kimászik a temetőből civilizált körülmények közé. És amikor veled megismerkedtem a szerkesztőségben! Mily kellemes, gondoltam, bár nem újdonság. Már láttam, ugyan hol? És, mialatt beszélgettünk, nyársonsült hús és ázott csizmaszag keringett köröttem; császármadár nyelvelt kalickájából a falon, szomszédaim az utrechti békéről vitatkoztak; halántékom megett hallottam mindezt, úgy mellékesen; a félig nyitott ólomablakokból köd szállt felém; nincs messze a folyó – a Rajna volt, a Schelde, vagy a Maas? – bort ittam s vártam. Aztán nyílt az ajtó. Kint cséza állt barackbefőtt-színű lovakkal. Elsőnek a kocsis jött be nagy izgalommal. – Itt még nem tudjátok, hogy meghalt XIV. Lajos? – Na végre, szólt valaki. Majd anyád lépett be, vagy nénéd: nem hasonlított hozzád egyik se. Kék bársonyruhában álltál a küszöbön s reménytelen kifejezéssel néztél a zsivajgó, mocskos csapszékbe. De aztán megláttál. Nem mozdultál. Azt képzeltem: fejed hozzám repült s két selymes, galambszürke íriszed itt forog szemem előtt, és szőke hajad az arcomba lóg. Egy pillanat volt, talán annyi sem. A csaplárosné jött a kulcs-csomóval, s te felszaladtál a lépcsőn vele. Így pergett bennem a film, amíg ott álltam melletted a szerkesztőség nagytermében. Most nem futsz fel a lépcsőn, gondoltam akkor, nem tűnsz el szobádba, mint az utrechti béke idején. Így történt-e? Avagy csak képzelődöm, hogy bekötözzem lüktető sebünket? Van-e lélekvándorlás? Látlak újra? Néhány évszázad még egy másodperc sincs a sírban. És már azzal is beérem, ha csak meglátlak s tán fel sem ismerlek kétezerháromszázban. De vajon lesz-e akkorra még élet a földön, és mit csinálunk vándorló lelkünkkel, ha nincs test, hová beköltözünk? Idáig jutottam, mikor letetted a könyvet. – Ülj mellém, mondtad. Tán tíz lépés volt köztünk. Amikor felálltam, úgy tűnt, mintha a rekamié veled megmozdulna és csúszni kezdene hátrafelé, egy sötét folyosón. Bársonyruhád eltűnt; gerincedet láttam, a sok egymás fölé rakott csigolyát, miket nem tart össze semmi: egy érintés és összeomlanak. Félúton voltam feléd s meginogtam. Halántékomat harapófogók marcangolták, ínyemen keserű méreg csorgott le, herémben kegyetlen szorongás lüktetett. – Mindjárt jövök, mondtam, de előbb hadd főzzek teát. Kiszaladtam a szobából. Itt állok most a konyhában s arcomat mosom. Mire meghalsz, a könnyem is kifogy.