(Zoltán egy éve minden orvosi…)

Zoltán egy éve minden orvosi
folyóiratra előfizetett,
és bújta őket, hátha valahol
felfedezték a rák ellenszerét:
s akkor, tudtuk, repülőgépet bérel,
elmegy velünk oda és meggyógyíttat,
ha egy millió fontba is kerül.
Reménykedtem. De most tudom, hogy késő,
s ha lenne is orvosság, sem segít.
Meghalsz. Két hét, mondja Tószeghi doktor.
Meghalsz. Talán két hónap, gondolom.
Tudomásul vettem, de nem akarlak
feladni. Ezen töröm a fejem
naphosszat. Állok a fürdőszobában
s töprengek, amíg egy hang felriaszt;
jövök haza és túlmegyek házunkon;
nekiszaladok a falnak; melletted
ülök, azt hiszem, egyedül vagyok
és vitatkozni kezdek önmagammal
hangosan; folyton-folyvást keresem
a megoldást, az utat, a kibúvót,
amelyen át megmenekülsz a lét
kataklizmájából, s a kozmikus
vízözön Niagarái közt száraz
sarkot találsz magadnak, bármilyen
szerény helyecskét, hol nem ér utol
a mindenség hullaszaga s ahol,
ha meghaltál is, mégis létezel.
Talán az átmán, gondolom, az ember
legbelső magva, ahogyan a hinduk
szokták nevezni. Az isteni szikra,
a lélek, vagy inkább a lélek lelke,
a gyökök gyöke, a végső maradvány,
melyet nem hánt ki a test, a tudat
s a szenvedélyek kérge, héja, leple
alól, csupán a meditáció, ha
ugyan kihántja, és ha van ilyen
lélek, amely nem anyagból tevődött
össze, hanem az anyag törvényéből,
a törvényből, mely anyagot teremt –
ha van ily lelked, akkor nem kell félnem.
Mint téli kaptárban dideregő méhek,
úgy bújik össze a halál után
a sok milliárd lélek egy gombostű
fejénél szűkebb kuckóban, ahol mind
elfér. Ott vársz reám; pár pillanat
s megérkezem. Azonnal izzani
kezdünk a boldogságtól, hogy megúsztuk
a pusztulást. Hogyan érintkezünk
érzékek nélkül? Biztos váratlan lesz,
oly fantasztikus, mint a rádió volt
gyermekkoromban. S mit nem tud a lélek,
ha kiszabadul a test hálójából!
A lélekvándorlás. Gondoltam már rá.
Régiségekről szóló könyv került
kezembe egyszer, ezerhétszáztízből.
Egész biztos nem láttam soha még,
de címlapjáról ráismertem rögtön,
s a rézkarcokról. A kétségnek árnya
sem fér hozzá: olvastam ezt a könyvet,
s egy példányát könyvtáramban tartottam,
csak más kötésben. Borzongtam először,
majd felvidultam. Kétszáz év, ha annyi,
s az ember kimászik a temetőből
civilizált körülmények közé.
És amikor veled megismerkedtem
a szerkesztőségben! Mily kellemes,
gondoltam, bár nem újdonság. Már láttam,
ugyan hol? És, mialatt beszélgettünk,
nyársonsült hús és ázott csizmaszag
keringett köröttem; császármadár
nyelvelt kalickájából a falon,
szomszédaim az utrechti békéről
vitatkoztak; halántékom megett
hallottam mindezt, úgy mellékesen;
a félig nyitott ólomablakokból
köd szállt felém; nincs messze a folyó
– a Rajna volt, a Schelde, vagy a Maas? –
bort ittam s vártam. Aztán nyílt az ajtó.
Kint cséza állt barackbefőtt-színű
lovakkal. Elsőnek a kocsis jött be
nagy izgalommal. – Itt még nem tudjátok,
hogy meghalt XIV. Lajos?
– Na végre, szólt valaki. Majd anyád
lépett be, vagy nénéd: nem hasonlított
hozzád egyik se. Kék bársonyruhában
álltál a küszöbön s reménytelen
kifejezéssel néztél a zsivajgó,
mocskos csapszékbe. De aztán megláttál.
Nem mozdultál. Azt képzeltem: fejed
hozzám repült s két selymes, galambszürke
íriszed itt forog szemem előtt,
és szőke hajad az arcomba lóg.
Egy pillanat volt, talán annyi sem.
A csaplárosné jött a kulcs-csomóval,
s te felszaladtál a lépcsőn vele.
Így pergett bennem a film, amíg
ott álltam melletted a szerkesztőség
nagytermében. Most nem futsz fel a lépcsőn,
gondoltam akkor, nem tűnsz el szobádba,
mint az utrechti béke idején.
Így történt-e? Avagy csak képzelődöm,
hogy bekötözzem lüktető sebünket?
Van-e lélekvándorlás? Látlak újra?
Néhány évszázad még egy másodperc sincs
a sírban. És már azzal is beérem,
ha csak meglátlak s tán fel sem ismerlek
kétezerháromszázban. De vajon
lesz-e akkorra még élet a földön,
és mit csinálunk vándorló lelkünkkel,
ha nincs test, hová beköltözünk?
Idáig jutottam, mikor letetted
a könyvet. – Ülj mellém, mondtad. Tán tíz
lépés volt köztünk. Amikor felálltam,
úgy tűnt, mintha a rekamié veled
megmozdulna és csúszni kezdene
hátrafelé, egy sötét folyosón.
Bársonyruhád eltűnt; gerincedet
láttam, a sok egymás fölé rakott
csigolyát, miket nem tart össze semmi:
egy érintés és összeomlanak.
Félúton voltam feléd s meginogtam.
Halántékomat harapófogók
marcangolták, ínyemen keserű
méreg csorgott le, herémben kegyetlen
szorongás lüktetett. – Mindjárt jövök,
mondtam, de előbb hadd főzzek teát.
Kiszaladtam a szobából. Itt állok
most a konyhában s arcomat mosom.
Mire meghalsz, a könnyem is kifogy.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]