(Kikísértem Évát a rózsafák közt…)

Kikísértem Évát a rózsafák közt, meg Andrist, kit elvisz magával nyárra. Az ablak mellett állsz, halálfehéren s félkézzel, könnyen integetsz utána. Aztán megfordulsz. Az autó elindul. Tudod-e, hogy most láttad utoljára? Vigyázz, nehogy valamit is elárulj! Csigalépésben megyek át a kerten. A kék karosszékben ülsz, megfeszített szájsarkokkal s azt kutatod szememben: mi fűz még hozzád? illem, kötelesség, vagy nem múló szerelmem? Egy pillanat csak; és mindjárt megnyugszol. „Mesélj magadról”, mondod végre fáradt hangon. „Oly sokkal maradtál adósom.” És én beszélek. De te kitalálod, mire gondolok. És erről hiába panaszkodnánk egymásnak. Ketten ülünk itt szemben a halállal s a nyári alkonyattal. A fiú elment. És a gyermek gyermek: hideg és irgalmatlan. És gyűlölni fog téged, mert elhagytad, s engem, mert itt maradtam. (London, 1963. június)