(Együtt vagyunk egész nap…)

Együtt vagyunk egész nap. Tíz-tizennégy órát beszélgetünk. Minthogyha foszló szöveteddel próbálnám összevarrni magam megint. Rendszerint sikerül. A rémlátások éjjelre maradnak. Ma azt álmodtam, hogy búvár vagyok, s testedben úsztam, tüdőd lüktető algája mellett és vérereid feszülő virágszárai között, mint nyugtalan hal az akváriumban. Egyszerre apró, majdnem láthatatlan sejtek kezdtek esőzni, mintha csak vöröspaprikát szórnának reád. Rátapadtak ereidre, megnőttek, nyálkás hínárként úsztattak szíved felé, ellepték csigolyáidat, dagadtak és tenyésztek, míg testedben nem volt már más, mint burjánzó moszat, jaj, hova lettél? Fuldokolni kezdtem, s felordítottam. Csuklómat tartottad: – Ne félj, csacsi. A lélek halhatatlan.