(A függönyöket mind behúztam…)

A függönyöket mind behúztam, hogy elkülönüljek veled. A napfény szúr, akár a részvét, a félhomály időtlenebb. Sétálni mindig éjféltájban indulunk, ha már üresek az utcák és nem láthat senki. Le a Hammers Lane meredek aszfaltján ballagunk a parkba. Négy éve, amikor ide költöztünk, mondtad, hogy ennél szebb parkot nem láttál még sose: berilzöld fű, shakespeare-i díszlet, pogány fagyöngy, álomvilág, erotikus moha s az útra boruló, óriási fák. A kavics csikorog alattunk. Egyik kezemben a kezed, a másikkal – ne lásd meg! – gyorsan megtapogatom zsebemet, hogy velem van-e a fecskendő s a halálos morfin-adag. A levegő zizeg. Feljajdulsz. Állunk a roppant fák alatt. Kegyetlen, fekete barlangbolt az ég is. Mindjárt rádszakad. (London, 1963. június)