Szerelmes versek egy haldoklóhoz

 

 

 

 

(A függönyöket mind behúztam…)

A függönyöket mind behúztam,
hogy elkülönüljek veled.
A napfény szúr, akár a részvét,
a félhomály időtlenebb.
Sétálni mindig éjféltájban
indulunk, ha már üresek
az utcák és nem láthat senki.
Le a Hammers Lane meredek
aszfaltján ballagunk a parkba.
Négy éve, amikor ide
költöztünk, mondtad, hogy ennél szebb
parkot nem láttál még sose:
berilzöld fű, shakespeare-i díszlet,
pogány fagyöngy, álomvilág,
erotikus moha s az útra
boruló, óriási fák.
A kavics csikorog alattunk.
Egyik kezemben a kezed,
a másikkal – ne lásd meg! – gyorsan
megtapogatom zsebemet,
hogy velem van-e a fecskendő
s a halálos morfin-adag.
A levegő zizeg. Feljajdulsz.
Állunk a roppant fák alatt.
Kegyetlen, fekete barlangbolt
az ég is. Mindjárt rádszakad.
 

(London, 1963. június)

 

 

 

(Együtt vagyunk egész nap…)

Együtt vagyunk egész nap. Tíz-tizennégy
órát beszélgetünk. Minthogyha foszló
szöveteddel próbálnám összevarrni
magam megint. Rendszerint sikerül.
A rémlátások éjjelre maradnak.
Ma azt álmodtam, hogy búvár vagyok,
s testedben úsztam, tüdőd lüktető
algája mellett és vérereid
feszülő virágszárai között,
mint nyugtalan hal az akváriumban.
Egyszerre apró, majdnem láthatatlan
sejtek kezdtek esőzni, mintha csak
vöröspaprikát szórnának reád.
Rátapadtak ereidre, megnőttek,
nyálkás hínárként úsztattak szíved
felé, ellepték csigolyáidat,
dagadtak és tenyésztek, míg testedben
nem volt már más, mint burjánzó moszat,
jaj, hova lettél? Fuldokolni kezdtem,
s felordítottam. Csuklómat tartottad:
– Ne félj, csacsi. A lélek halhatatlan.

 

 

 

(Kikísértem Évát a rózsafák közt…)

Kikísértem Évát a rózsafák közt,
meg Andrist, kit elvisz magával nyárra.
Az ablak mellett állsz, halálfehéren
s félkézzel, könnyen integetsz utána.
Aztán megfordulsz. Az autó elindul.
Tudod-e, hogy most láttad utoljára?
Vigyázz, nehogy valamit is elárulj!
Csigalépésben megyek át a kerten.
A kék karosszékben ülsz, megfeszített
szájsarkokkal s azt kutatod szememben:
mi fűz még hozzád? illem, kötelesség,
vagy nem múló szerelmem?
Egy pillanat csak; és mindjárt megnyugszol.
„Mesélj magadról”, mondod végre fáradt
hangon. „Oly sokkal maradtál adósom.”
És én beszélek. De te kitalálod,
mire gondolok. És erről hiába
panaszkodnánk egymásnak.
Ketten ülünk itt szemben a halállal
s a nyári alkonyattal.
A fiú elment. És a gyermek gyermek:
hideg és irgalmatlan.
És gyűlölni fog téged, mert elhagytad,
s engem, mert itt maradtam.
 

(London, 1963. június)

 

 

 

(Zoltán egy éve minden orvosi…)

Zoltán egy éve minden orvosi
folyóiratra előfizetett,
és bújta őket, hátha valahol
felfedezték a rák ellenszerét:
s akkor, tudtuk, repülőgépet bérel,
elmegy velünk oda és meggyógyíttat,
ha egy millió fontba is kerül.
Reménykedtem. De most tudom, hogy késő,
s ha lenne is orvosság, sem segít.
Meghalsz. Két hét, mondja Tószeghi doktor.
Meghalsz. Talán két hónap, gondolom.
Tudomásul vettem, de nem akarlak
feladni. Ezen töröm a fejem
naphosszat. Állok a fürdőszobában
s töprengek, amíg egy hang felriaszt;
jövök haza és túlmegyek házunkon;
nekiszaladok a falnak; melletted
ülök, azt hiszem, egyedül vagyok
és vitatkozni kezdek önmagammal
hangosan; folyton-folyvást keresem
a megoldást, az utat, a kibúvót,
amelyen át megmenekülsz a lét
kataklizmájából, s a kozmikus
vízözön Niagarái közt száraz
sarkot találsz magadnak, bármilyen
szerény helyecskét, hol nem ér utol
a mindenség hullaszaga s ahol,
ha meghaltál is, mégis létezel.
Talán az átmán, gondolom, az ember
legbelső magva, ahogyan a hinduk
szokták nevezni. Az isteni szikra,
a lélek, vagy inkább a lélek lelke,
a gyökök gyöke, a végső maradvány,
melyet nem hánt ki a test, a tudat
s a szenvedélyek kérge, héja, leple
alól, csupán a meditáció, ha
ugyan kihántja, és ha van ilyen
lélek, amely nem anyagból tevődött
össze, hanem az anyag törvényéből,
a törvényből, mely anyagot teremt –
ha van ily lelked, akkor nem kell félnem.
Mint téli kaptárban dideregő méhek,
úgy bújik össze a halál után
a sok milliárd lélek egy gombostű
fejénél szűkebb kuckóban, ahol mind
elfér. Ott vársz reám; pár pillanat
s megérkezem. Azonnal izzani
kezdünk a boldogságtól, hogy megúsztuk
a pusztulást. Hogyan érintkezünk
érzékek nélkül? Biztos váratlan lesz,
oly fantasztikus, mint a rádió volt
gyermekkoromban. S mit nem tud a lélek,
ha kiszabadul a test hálójából!
A lélekvándorlás. Gondoltam már rá.
Régiségekről szóló könyv került
kezembe egyszer, ezerhétszáztízből.
Egész biztos nem láttam soha még,
de címlapjáról ráismertem rögtön,
s a rézkarcokról. A kétségnek árnya
sem fér hozzá: olvastam ezt a könyvet,
s egy példányát könyvtáramban tartottam,
csak más kötésben. Borzongtam először,
majd felvidultam. Kétszáz év, ha annyi,
s az ember kimászik a temetőből
civilizált körülmények közé.
És amikor veled megismerkedtem
a szerkesztőségben! Mily kellemes,
gondoltam, bár nem újdonság. Már láttam,
ugyan hol? És, mialatt beszélgettünk,
nyársonsült hús és ázott csizmaszag
keringett köröttem; császármadár
nyelvelt kalickájából a falon,
szomszédaim az utrechti békéről
vitatkoztak; halántékom megett
hallottam mindezt, úgy mellékesen;
a félig nyitott ólomablakokból
köd szállt felém; nincs messze a folyó
– a Rajna volt, a Schelde, vagy a Maas? –
bort ittam s vártam. Aztán nyílt az ajtó.
Kint cséza állt barackbefőtt-színű
lovakkal. Elsőnek a kocsis jött be
nagy izgalommal. – Itt még nem tudjátok,
hogy meghalt XIV. Lajos?
– Na végre, szólt valaki. Majd anyád
lépett be, vagy nénéd: nem hasonlított
hozzád egyik se. Kék bársonyruhában
álltál a küszöbön s reménytelen
kifejezéssel néztél a zsivajgó,
mocskos csapszékbe. De aztán megláttál.
Nem mozdultál. Azt képzeltem: fejed
hozzám repült s két selymes, galambszürke
íriszed itt forog szemem előtt,
és szőke hajad az arcomba lóg.
Egy pillanat volt, talán annyi sem.
A csaplárosné jött a kulcs-csomóval,
s te felszaladtál a lépcsőn vele.
Így pergett bennem a film, amíg
ott álltam melletted a szerkesztőség
nagytermében. Most nem futsz fel a lépcsőn,
gondoltam akkor, nem tűnsz el szobádba,
mint az utrechti béke idején.
Így történt-e? Avagy csak képzelődöm,
hogy bekötözzem lüktető sebünket?
Van-e lélekvándorlás? Látlak újra?
Néhány évszázad még egy másodperc sincs
a sírban. És már azzal is beérem,
ha csak meglátlak s tán fel sem ismerlek
kétezerháromszázban. De vajon
lesz-e akkorra még élet a földön,
és mit csinálunk vándorló lelkünkkel,
ha nincs test, hová beköltözünk?
Idáig jutottam, mikor letetted
a könyvet. – Ülj mellém, mondtad. Tán tíz
lépés volt köztünk. Amikor felálltam,
úgy tűnt, mintha a rekamié veled
megmozdulna és csúszni kezdene
hátrafelé, egy sötét folyosón.
Bársonyruhád eltűnt; gerincedet
láttam, a sok egymás fölé rakott
csigolyát, miket nem tart össze semmi:
egy érintés és összeomlanak.
Félúton voltam feléd s meginogtam.
Halántékomat harapófogók
marcangolták, ínyemen keserű
méreg csorgott le, herémben kegyetlen
szorongás lüktetett. – Mindjárt jövök,
mondtam, de előbb hadd főzzek teát.
Kiszaladtam a szobából. Itt állok
most a konyhában s arcomat mosom.
Mire meghalsz, a könnyem is kifogy.

 

 

 

(Andris nyaral; csupán Zoltán meg Éva…)

Andris nyaral; csupán Zoltán meg Éva
 
 jönnek olykor ide.
Begubództunk magunkba. Legalább így
 
 nem sajnál senki se.
Megszoktam magam is a dohos házban
 
 az elmúlás ízét.
Kinn bányalég a szellő és fehéren
 
 izzó acél az ég.
A lefüggönyzött ablak alatt ketten
 
 ülünk. Társas magány
a kriptában. De ez sem tart sokáig.
 
 Foszlik a lepkeszárny.
Hányszor száz évig tartana szerelmünk?
 
 S most el kell múlnia.
Tetszhalott voltam egyszer s feltámadtam.
 
 Ne menj el, Júlia!
– Remélem, szép verseket írsz majd rólam,
 
 mondod. Én hallgatok.
Az üveg vibrál. Kívülről az élet
 
 veri az ablakot.
 

(London, 1963. július)

 

 

 

(Nyugodtan alszol…)

Nyugodtan alszol. Én a széken
gubbasztok és kezedet nézem:
milyen törékeny, hosszú kéz!
Áttetszik ujjad minden csontja
s mintha bőrödön átragyogna
a csonthártyák alól a mész.
Tudom, hogy puszta létem szégyen,
szégyen rikító egészségem,
és ingem alatt meztelen,
hideg mellem. Egész hiába
reméltem s vártam a csodára:
nem ment meg most a csoda sem.
Nincs irgalom. És ha utánad
ugornék, akkor sem talállak.
Visszhangtalan a jajgatás.
A túlparton nem mozdul senki.
A mész elporlad. Mi a Semmi?
A Semmi üres csigaház.

 

 

 

(Elaludtál. Hullahegyes az állad…)

Elaludtál. Hullahegyes az állad.
A fogyó hold besüt az ablakon.
Csuklódat fogom és hipnotizállak:
„Ne halj meg! élj! akard, mert akarom!”
Ezt suttogom ezerszer, ezeregyszer
gépiesen. Csak az ajkam remeg.
És nézlek közben, az élők kegyetlen
fölényével a haldoklók felett.
Azt szoktad hinni, hogy lelkünk a testben
csak ágyrajáró. Egyszer útra kel
egy más közegbe. Én meg úgy sejtettem,
hogy fokról-fokra s együtt múlnak el,
úgy mint te most. És nincs szer, amely használ:
besugárzás, igézet, szerelem,
sem orvosság. Süllyedő bárka vagy már;
karod foszló kötél. Elengedem.

 

 

 

(Minden reggel sárgább és fáradtabb vagy…)

Minden reggel sárgább és fáradtabb vagy.
Mikor fésüllek, törik a hajad.
Elszáradt inda a karod. Dagadnak
a rák gubói nyakadon. Az ablak
előtt kék ég, részvétlen szirtfalak.
Ma nem fáj semmid. Ülök ágyad mellett
s a kávéscsészét tartom. Hegyes melled
helyén zöld varrat, lila sebhelyek.
Ábrándozom, hogy nem kell még elmenned
és egy fél évig veled lehetek.
Szerelmem, harmincnégy kilós kísértet,
mit mondjak néked? Áldom a napot,
mert pasztell-szürke szemeid még szépek,
mert roncs testedben van még egy kis élet,
s mert így is jó. S már nem lesz soha jobb.

 

 

 

(Sápadtfehér és cserepes az ajkad…)

Sápadtfehér és cserepes az ajkad.
Halkan pihegsz. Az ablakok mögött
kupoláját rezegteti a hajnal.
A fénye tőr. Görnyedten eldőlök
a székemen. Vajon még meddig tart ez,
hogy így bámullak bamba mereven,
kutyád, ki nem tud tenni semmit? Halj meg!
halj meg! halj meg! Lecsuklik a szemem.
A szertartást látom, míg eltemetnek
e fennsíkon, a kúpos havasok
tövében, mert a hegyeket szeretted.
S én elérem az esti vonatot.
Velencében vár még reám a nyárvég:
talán két hét, talán három maradt,
mikor oly sok a nap s oly mély az árnyék.
A Lídó strandján elfekszem hanyatt.
A hullámverés zaja, örök kék ég,
s labdázó gyermekeket hallani.
Kérdem: vajon tested hajótörését
túlélte-e lényedből valami?
Déltájt kinyitom a szememet végül
s lesem, merről s mikor jön már a test,
mely téged pótol. Mert szerelem nélkül
nem élhetek. Tőled tanultam ezt.
 

(Soprabolzano, 1963. augusztus)

 

 

 

(Ötezer éve a kötelet hoznám…)

Ötezer éve a kötelet hoznám
és összekötném testedet, te drága,
hogy szellemed ne járjon vissza hozzám.
Ma azt kívánom: bárha visszajárna.
Egy ezredéve rokonok ülnének
a sarkokban, mint démonok. Mécs égne
s a percre várnánk, amikor a lélek
kilép belőled s felrepül az égbe.
Ma úgy tudják, hogy döglött állat-testét
az ember ott felejti a szeméten.
De öt érzék nem elég a mindenség
megértéséhez. Ez minden reményem.

 

 

 

(Fekete-fehér csíkos kígyók lettek…)

Fekete-fehér csíkos kígyók lettek
a napok meg az éjek útjai.
Azt kérdezed: mért maradok melletted,
ki csak borzalmat tudsz már nyújtani?
Nem gyűlölöm fuldokló köhögésed?
felfekvéstől szederjes hátadat?
a vért, a jajgatást, a verejtéket?
Miért kell, hogy meghalni lássalak?
S mit tudok érted tenni? – sziszegsz. Fussak,
hogy tíz, húsz évig ne  így  csapj le rám
vámpírnak, szörnyetegnek, succubusnak,
dögkeselyűnek minden éjszakán.
Van helyettem idegen, aki ápol.
Vagy nem tudom, hogy milyen hiú vagy,
ha engem látsz? hogy nem félsz a haláltól,
s hogy megleled magad is az utat?
Takarodj! – hörgöd. Menjek le a hegyről
Veronának; ne törődjek veled;
felejtselek el és idézzelek föl,
ahogy a börtönben képzeltelek:
harmóniának, szépségnek és fénynek,
asztráltestnek, mely köröttem lebeg;
aztán utazzam tovább Firenzének,
s ha a Via Salutatin megszálltam:
vigyek szabályos százszorszépeket
Horának Botticelli Tavasz-ában,
kivel oly egy az ajkad és szemed: –
s ha az anyagból az anyagtalanba
átsétáltál és megszoktad, talán
eszedbe jutok s eljössz egy kalandra
valamelyik holdatlan éjszakán.
Biztosan nem tudom majd soha, hogy
kék üstökösköd-testedet öleltem.
De mert szerettél, fiatal halott,
irgalmas leszel hozzám s ott hagyod
a gyönyör ezüst harmatát ölemben.
 

(Soprabolzano, 1963. szeptember)

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]