Alkony a Várhegy felett

Ülök az esteledő kertben. Az ég kupolája remeg. Hogy szerettem a pesti partról az alkonyt a Várhegy felett! Hányszor néztem! Többé nem nézem. Szamár vagy. Hunyd be a szemed. S mindjárt meglátod! Soha nem volt szebb alkony a Várhegy felett.