Vendégmunkás a vonaton

Veronában szállt fel. Vagy negyven éves s nagyon borostás. Ládáját letette a folyosón s kissé meghajtott térddel állt egész éjjel, át Németországon, Ostende s London felé. Fülkénk sarkából láttam, hogy olykor egy kortyot iszik a demizsonból és gesztikulál. Kimentem és két ablakkal odábbról figyeltem. Nem volt ittas, csak éppen jókedvű, s folyton-folyvást énekelte, hogy ’l piu bella cosa del mondo,… és rá a rímet: un culo rotondo. S ehhez a gesztus: mintha simogatná nótája tárgyát. Szórakozz, gondoltam, ha már nem néked szólt a reneszánsz. Útitársunk, egy piszkosszőke angol fiatalember is kijött és néhány percig faképpel figyelt, azután merev felsőajkkal fülembe súgta: – Fogadjunk, ez a talján sem viszi sokra minálunk! Kurtán felnyerített szájpadlása alatt: – S mit szól a nyelvhez, melyen a nő hátulja hímnemű? Hi! hi! – Bement és én sajnálni kezdtem az olaszt: hogy mi lesz vele Londonban, hol lenézik jókedvéért, ahol méregdrága a bor s ahol szegényen nemhogy kerek, de még talán ovális női hátsót is aligha talál. Majd megnyugodtam. Nem kell félteni barátunkat. A megaláztatást kibírja majd; tán észre sem veszi, s úgy éli túl, ahogy a népe is túlélt gótot, vandált meg longobárdot. Nem sajnálni, irigyelni kell őt, kit a világ baja nem érdekel. Saját baján is túlteszi magát, s míg én az ő baján gondolkodom, dalol, mert sejti, hogy a víz felett tartják a kerek női fenekek.