Andris nem eszik

Több mint két hónapja, hogy Andris csak úgy ímmel-ámmal eszik, hiába kérleljük, vagy rakjuk eléje kedvenc étkeit. – Egyél, fiacskám, hadd nőj nagyra, szól nagyanyja s átöleli, de Andris eltolja a tányért; ha cukorkát hozunk neki, a szomszédban elosztogatja. A doktor azt mondja: konok, de nem hiszi, hogy beteg volna. Én azt látom, hogy lefogyott, Zsuzsa elsápad, mikor ránéz. Ma délben egy pohár vizet ebédelt. Ekkor eldöntöttem: nem nyugszom, míg végire nem járok az ügynek. A szokottnál is tovább játszottam vele, majd vöröspecsenyézés közben megkérdeztem, már est fele: – Ugye, rossz dolgod van itt nálunk? Nézem. Szeme csupa derű és kristály. Nem érti a kérdést. – Dehogy rossz, nevet. – Nagyszerű. – Akkor mért nem eszel? csapok rá. Felnéz reám. Megint nem ért. De most ezegyszer elárulja magát. – Hát nem tudod? Ezért. Ezért? töprengek és derengni kezd végre bennem, hogy mi van a dologban. Csak óvatosan pedzem. – Nem eszel, kisfiam. Okos vagy. Jól van. Nem eszel, mert… mert aki eszik, az… hogyan is jár a gyermek, hogyha eszik? – Megnő, mondja szomorúan. Hát így vagyunk! És hátradőlök a székemen. Elképzelem, hogy Zsuzska s Andris így maradnak meg kis házunkban énvelem, hogy nem lesz soha múlt belőlünk, s az idő sose veri szét boldogságunkat, és fiammal örökké vöröspecsenyét játszom alkonykor. Andris közben felmérte hallgatásomat és elmosolyodik: – Nem értesz, mert buta apucika vagy.