Haladás
A fejlődés, mit Darwin, Hegel, |
Marx s Ford ígért, megérkezett. |
nem az embert a gép helyett. |
A roppant lakomán felesszük |
meg az atmoszférát felettünk. |
okád a szörnyű szerkezet. |
Egymást faljuk fel, ha tovább fut, |
|
„Termelésből fakad a jólét.” |
Ez ellen nincs instancia. |
S mi fakad majd a szívdöglesztő |
|
A technokratát csak a pénz |
Mindent legyárt, amit lehet |
|
Állásról, üzletről, zabáról |
s autókról fecsegünk egymásnak. |
Csak barbároknak nincsen múltjuk, |
csak tegnap nélkül nincsen másnap. |
hol fajtánknak még sírt sem ásnak, |
és abból sem lesz haladás, |
ha vége van a haladásnak. |
|
|
Bossuet
Híres beszédeidből mi maradt? |
Végleg beomlott rád a síri hant, |
A keserű igazság hangja ez, |
|
Feleségemhez, mikor Sartre egyik egzisztencialista művét olvasta
Nagy marhaságot ír megint? |
Jean-Paul Sartret nem érdemes |
egy vagy két oldallal odább |
|
A század filozófusai
Így lett a tudós piszkos, |
|
|
Ráció és empíria
hunyt szemmel gondolkodtak. |
|
Wittgenstein
Itt kétszer kettő, túlnan négy: |
logikáddal nem sokra mégy, |
mert minden, ami logikus, |
|
Federico García Lorca
Huszonnégy éve olvastam először |
öt vagy hat versét. Hőmérsékletem |
harminchét kettőre szökött; arcomhoz |
két langymeleg pamacs tapadt; lihegtem |
az élvezettől; köröttem fénygyűrűk |
kezdtek keringeni; metaforái |
szökőkútjába ugrottam, hadd verje |
vállgödrömet a sok sugár; az élet |
s a halál elvesztették köznapi |
unalmukat; fülembe fekete |
kancák dobogták verse ritmusát |
patkótlan lábbal; asszonáncai |
zenekarát hallottam messziről; |
azt éreztem, hogy több lettem magamnál |
s oly gondtalan, mint őrült csókolódzás |
közben, egyszerre boldog s izgatott. |
Huszonnégy éve voltam így először |
Lorcával és még most is így vagyok. |
|
John Milton
Ma már Milton-paródiának hangzik |
mindegyik verse. Lekopott a festék |
portréjáról, min nagyképűség ásít, |
ál-klasszicizmus, bombaszt és üresség. |
|
Embernek is hitvány volt s nagypofájú. |
Erénycsőszt játszott s az égig dicsérte |
Cromwell mészárlásait. Puritánok |
dudája! Mindig dagadt az erszénye. |
|
S hogy mocskolta a kivégzett Stuártot! |
A király fia, mikor végre trónra |
került, nagylelkűn azonnal kegyelmet |
adott neki. Én fölhúzattam volna. |
|
|
William Butler Yeats
Mondják, hogy semmi látható |
hasonlóság nincs közte s köztem. |
S ez így igaz, mert láthatatlan |
csatornák kötnek vele össze. |
|
Menánder elveszett vígjátékaiból végre megtaláltak egyet, a Düszkholoszt
olvastam egykor. Mily nagy élvezet! |
S mily tragikusnak tűnt, hogy mindegyik |
komédiája végleg elveszett! |
|
Átkoztam a gyújtogató, gonosz |
Alit és Montferrat elvetemült |
katonáit. Most itt a Düszkholosz. |
És milyen tragikus, hogy megkerült! |
|
|
Tizenhatodik születésnap
Unott vagy, lusta, közönyös, |
nem tudsz még ortográfiát, |
és nem köszönsz, ha köszönök – |
hadd kérdem, míg anyád imád |
s apád oly nagyra van veled: |
mi lesz veled, szegény gyerek, |
ki tévét kaptál nyakleves |
és autót nevelés helyett? |
|
Marx sírjánál
Megcsaltak és csalók elporladt szentje! |
Az ipari forradalom ad ennünk, |
|
Egyesült Államok
És annyi villanyt égetünk, |
hogy egyre setétebb lesz. |
|
„A mennyiségi változás minőségi változásba csap át”
Mennél több autót gyártanak |
s mennél több autót vesznek, |
a kocsik. (Szintúgy a vevők, |
a gyárosok s a szerelők.) |
|
Zsidó szállóige
Egy hasszid rabbi mondta: |
– Jó, hogy az Isten nem lakik |
|
Németország
Néhány hónapja újra láttam |
s megrándítottam vállamat. |
a náci dögvész rászakadt. |
Később vágóhíd lett s romhalmaz. |
|
Birkbeck Road 62.
Kis házunk címe. Itt lakunk. |
de van sok könyvünk. Olvasunk; |
több nem kell. Boldogak vagyunk, |
hogy élhetünk s tanulhatunk. |
|
Macska és rigó
szomszédnőnk áll, Mrs. Rye, |
|
Ilyen jó, jámbor asszony! |
S mégis neheztel, mert mi |
|
Ha módunk van, megmentjük |
|
– Hallottam. Jöjjenek most |
|
S ha meglátom, hogy csirkét |
|
|
Andris nem eszik
Több mint két hónapja, hogy Andris |
csak úgy ímmel-ámmal eszik, |
hiába kérleljük, vagy rakjuk |
|
– Egyél, fiacskám, hadd nőj nagyra, |
szól nagyanyja s átöleli, |
de Andris eltolja a tányért; |
|
a szomszédban elosztogatja. |
A doktor azt mondja: konok, |
de nem hiszi, hogy beteg volna. |
Én azt látom, hogy lefogyott, |
|
Zsuzsa elsápad, mikor ránéz. |
Ma délben egy pohár vizet |
ebédelt. Ekkor eldöntöttem: |
nem nyugszom, míg végire nem |
|
járok az ügynek. A szokottnál |
is tovább játszottam vele, |
majd vöröspecsenyézés közben |
megkérdeztem, már est fele: |
|
– Ugye, rossz dolgod van itt nálunk? |
és kristály. Nem érti a kérdést. |
– Dehogy rossz, nevet. – Nagyszerű. |
|
– Akkor mért nem eszel? csapok rá. |
Felnéz reám. Megint nem ért. |
De most ezegyszer elárulja |
magát. – Hát nem tudod? Ezért. |
|
Ezért? töprengek és derengni |
kezd végre bennem, hogy mi van |
a dologban. Csak óvatosan |
pedzem. – Nem eszel, kisfiam. |
|
Okos vagy. Jól van. Nem eszel, mert… |
mert aki eszik, az… hogyan |
is jár a gyermek, hogyha eszik? |
– Megnő, mondja szomorúan. |
|
Hát így vagyunk! És hátradőlök |
hogy Zsuzska s Andris így maradnak |
meg kis házunkban énvelem, |
|
hogy nem lesz soha múlt belőlünk, |
boldogságunkat, és fiammal |
|
játszom alkonykor. Andris közben |
és elmosolyodik: – Nem értesz, |
|
|
T. Gy. fiatal barátomhoz, mikor költeményében heves szemrehányással illetett, amiért elmenekültem Magyarországról
„Tudod-e”, kérded, „mit tettél magaddal, |
mikor elhagytad a hazát?” Nagyon |
is jól tudom. Másodszor emigráltam, |
hogy szabadon írhassak és agyon |
se üssenek. Több kollégám volt már így. |
Nem hiszed? Fogd a lexikont és nézd meg |
Victor Hugo, Mann, Dante, avagy Heine |
életrajzát. Akkor talán megértesz. |
|
Sorok egy üveg francia konyak mellé, mely konyakot egyik angol jóbarátommal juttattam el a címzettnek Budapestre
Vezércikkedben hazaárulónak |
s hazugnak titulálsz. Vajon ki lódít |
s árul hazát? Te is tudod, ha józan |
vagy nagyritkán; nemhogy az olvasóid. |
Más voltál régen. Hány rohadt nyilasnak |
húztad el nótáját! Hogyan szerettek |
s tiszteltek, míg lelkedet e nem adtad |
Hruscsovnak s a delírium tremensnek! |
Vedd e konyakot és ürítsd a múltra! |
Tudom, megiszod, akárhogy is fulladsz |
e vers miatt. Prószit, Parraghi Gyurka! |
És ne dohányozz, mert könnyen kigyulladsz. |
|
Egy örökifjúhoz
Kérkedsz, hogy nincs baj, mert még forr a véred, |
sportolsz, zabálsz és tyúkokra vadászol. |
Hiába hencegsz. Régen elítéltek, |
s az egészség sem véd meg a haláltól. |
|
Keresztnév
Kisfiúkat György, George és Jorge névre |
nem keresztelnek többé már, mint egykor. |
Mi lesz itt velem? Eltemetnek élve, |
még a nevem is kiment a divatból. |
|
Kínrím New Yorkból jövet
Boldog voltam, mikor odább |
|
Repülő csészealjak
Fénysebességgel szálló, csodás lények |
jönnek hozzánk folyton. Mi a fenének? |
Hogy tanuljanak tőlünk. Ez világos. |
Ugyan mit? Azt, hogyan kell elkövetni |
hatékonyan s gyorsan öngyilkosságot. |
|
Szökőkút a Concorde téren
Hány éjjel nyögtem ezt magamnak Recsken: |
„A Concorde téren zubog a szökőkút, |
másnak zubog s én egy gödörbe fekszem.” |
|
Most itt zubog előttem a szökőkút. |
Másnak zubogj, ha a gödörben fekszem! |
Már nem vagyok olyan önző, mint Recsken. |
|
|
Az óra
inkább lett, mint csináltam. |
Versem számlapját nézd meg |
|
Arthur Koestler, Robert Graves
Csak Koestler hordja hátán az idő tarisznyáját. |
Sejtek s bolygók közt fel-le utazott. |
A Darkness at Noon mint Voltaire Candide-ja. |
Kelj fel, Jairus lánya! Jeremiás nem írta |
|
Graves a Sötét Istennőt kereste. Most Majorcán |
ül a sövényen. Ha nem vigyáztok, itt a vége! |
Hiába mondta, s hányszor! Pusztulnak. De ki bánja? |
Ő addig nevet rajtuk, míg ott ragyog utcája |
|
Harcoljak vagy röhögjek? Kár volt értünk? Nem volt kár? |
Mellet mutassak? hátat fordítsak? Hasztalan |
kínlódom a kérdéssel. Tudom, hogy mindkettőnek |
|
|
Vendégmunkás a vonaton
Veronában szállt fel. Vagy negyven éves |
s nagyon borostás. Ládáját letette |
a folyosón s kissé meghajtott térddel |
állt egész éjjel, át Németországon, |
Ostende s London felé. Fülkénk sarkából |
láttam, hogy olykor egy kortyot iszik |
a demizsonból és gesztikulál. |
Kimentem és két ablakkal odábbról |
figyeltem. Nem volt ittas, csak éppen |
jókedvű, s folyton-folyvást énekelte, |
hogy ’l piu bella cosa del mondo,… |
és rá a rímet: un culo rotondo.
|
S ehhez a gesztus: mintha simogatná |
nótája tárgyát. Szórakozz, gondoltam, |
ha már nem néked szólt a reneszánsz. |
Útitársunk, egy piszkosszőke angol |
fiatalember is kijött és néhány |
percig faképpel figyelt, azután |
merev felsőajkkal fülembe súgta: |
– Fogadjunk, ez a talján sem viszi |
sokra minálunk! Kurtán felnyerített |
szájpadlása alatt: – S mit szól a nyelvhez, |
melyen a nő hátulja hímnemű? |
Hi! hi! – Bement és én sajnálni kezdtem |
az olaszt: hogy mi lesz vele Londonban, |
hol lenézik jókedvéért, ahol |
méregdrága a bor s ahol szegényen |
nemhogy kerek, de még talán ovális |
női hátsót is aligha talál. |
Majd megnyugodtam. Nem kell félteni |
barátunkat. A megaláztatást |
kibírja majd; tán észre sem veszi, |
s úgy éli túl, ahogy a népe is |
túlélt gótot, vandált meg longobárdot. |
Nem sajnálni, irigyelni kell őt, |
kit a világ baja nem érdekel. |
Saját baján is túlteszi magát, |
s míg én az ő baján gondolkodom, |
dalol, mert sejti, hogy a víz felett |
tartják a kerek női fenekek. |
|
Tudományos világkép – van ilyen?
Newton, Kopernik kanonok – |
|
Gassendi, Marx, Delamettrie, |
Holbach: az anyagelvűség, |
bár elméletnek megbukott, |
tovább virul, mint párthűség; |
|
Liszenko, Jung, Freud, Skinner, Spock, |
Pavlov: jaj poshadt tökbefőtt, |
|
roppant merész! aki tanul, |
izzad, gürcöl, megérti, de |
|
ha nincs jövő, csak múlt: oda |
|
kérdéses, merre megy velünk |
a mozdony: száguld, vagy tolat? |
megtudjuk-e, hogy a világ |
|
Bújjam a tudós könyveket, |
vagy hagyjak föl velük, mivel |
főként, amit nem olvas el? |
|
|
Arccal Kína felé
– Barátim – szólt a régi római |
Harcolnunk nem kell. Barbár gótjaink |
a többi barbártól. Viduljatok! |
|
Van-e honvágyam, kérded
aláztak, kínoztak és öltek |
hogy a folytatást jobb Londonban |
élnem végig. A sok halott |
éppúgy fáj, mintha otthon lennék. |
|
Recrudescunt
Amerikában, negyvennégy dögletes |
nyarán éreztem ugyanezt, ahogy |
a híreket hallgattam Budapestről, |
és szégyenkeztem, hogy szabad vagyok. |
|
Alkony a Várhegy felett
Ülök az esteledő kertben. |
Hogy szerettem a pesti partról |
az alkonyt a Várhegy felett! |
|
Hányszor néztem! Többé nem nézem. |
Szamár vagy. Hunyd be a szemed. |
S mindjárt meglátod! Soha nem volt |
szebb alkony a Várhegy felett. |
|
|
|