Noteszlapok

 

(London, 1958–1963)

 

 

 

Haladás

A fejlődés, mit Darwin, Hegel,
Marx s Ford ígért, megérkezett.
Tökéletesítjük a gépet,
nem az embert a gép helyett.
A roppant lakomán felesszük
a földet lábaink alatt,
meg az atmoszférát felettünk.
Az eresztékek inganak.
Energiát zabál és árut
okád a szörnyű szerkezet.
Egymást faljuk fel, ha tovább fut,
éhenhalunk, ha megreked.
 
*
 
„Termelésből fakad a jólét.”
Ez ellen nincs instancia.
S mi fakad majd a szívdöglesztő
jólétből? Dekadencia.
 
*
 
A technokratát csak a pénz
érdekli: ez a jelleme.
Mindent legyárt, amit lehet
és semmit, amit kellene.
 
*
 
Állásról, üzletről, zabáról
s autókról fecsegünk egymásnak.
Csak barbároknak nincsen múltjuk,
csak tegnap nélkül nincsen másnap.
Arra sodródunk egyenest,
hol fajtánknak még sírt sem ásnak,
és abból sem lesz haladás,
ha vége van a haladásnak.

 

 

 

Bossuet

Híres beszédeidből mi maradt?
 
Szavak – nagyhosszú lé.
Végleg beomlott rád a síri hant,
 
szegény Jacques Bossuet.
A keserű igazság hangja ez,
 
és nem a bosszúé.

 

 

 

Feleségemhez, mikor Sartre egyik egzisztencialista művét olvasta

Nagy marhaságot ír megint?
 
Olvasd tovább, szivem.
Jean-Paul Sartret nem érdemes
 
megcáfolnunk, mivel
egy vagy két oldallal odább
 
ezt maga végzi el.

 

 

 

A század filozófusai

Heidegger?
Nyelvi epilepszia.
Nekem nem kell se este,
se reggel.
Russell a matematikában
kereste a bölcsészetet.
De tévedett.
Dewey mondja: a tudomány
ne legyen moralista.
Így lett a tudós piszkos,
az atombomba tiszta.
Alfred J. Ayer.
Az ő fejében nem pezseg
az ájer.
Santayana.
Az ember őt ajánlja.

 

 

 

Ráció és empíria

Az átkos középkorban
azok a régi bárgyúk
hunyt szemmel gondolkodtak.
Milyen a mi korunk?
Szemünket tágra tártuk,
de nem gondolkodunk.

 

 

 

Wittgenstein

Itt kétszer kettő, túlnan négy:
logikáddal nem sokra mégy,
mert minden, ami logikus,
merően tautologikus.
Sokaknak irritáció,
mi nékem reveláció:
a Wittgenstein-i ráció.
Éljen az inspiráció!

 

 

 

Pablo Neruda

Végeztem ma Nerudával:
elolvastam, megutáltam.

 

 

 

Federico García Lorca

Huszonnégy éve olvastam először
öt vagy hat versét. Hőmérsékletem
harminchét kettőre szökött; arcomhoz
két langymeleg pamacs tapadt; lihegtem
az élvezettől; köröttem fénygyűrűk
kezdtek keringeni; metaforái
szökőkútjába ugrottam, hadd verje
vállgödrömet a sok sugár; az élet
s a halál elvesztették köznapi
unalmukat; fülembe fekete
kancák dobogták verse ritmusát
patkótlan lábbal; asszonáncai
zenekarát hallottam messziről;
azt éreztem, hogy több lettem magamnál
s oly gondtalan, mint őrült csókolódzás
közben, egyszerre boldog s izgatott.
Huszonnégy éve voltam így először
Lorcával és még most is így vagyok.
 

(1959)

 

 

 

John Milton

Ma már Milton-paródiának hangzik
mindegyik verse. Lekopott a festék
portréjáról, min nagyképűség ásít,
ál-klasszicizmus, bombaszt és üresség.
Embernek is hitvány volt s nagypofájú.
Erénycsőszt játszott s az égig dicsérte
Cromwell mészárlásait. Puritánok
dudája! Mindig dagadt az erszénye.
S hogy mocskolta a kivégzett Stuártot!
A király fia, mikor végre trónra
került, nagylelkűn azonnal kegyelmet
adott neki. Én fölhúzattam volna.

 

 

 

William Butler Yeats

Mondják, hogy semmi látható
hasonlóság nincs közte s köztem.
S ez így igaz, mert láthatatlan
csatornák kötnek vele össze.

 

 

 

Menánder elveszett vígjátékaiból végre megtaláltak egyet, a Düszkholoszt

Pársoros töredékeit
olvastam egykor. Mily nagy élvezet!
S mily tragikusnak tűnt, hogy mindegyik
komédiája végleg elveszett!
Átkoztam a gyújtogató, gonosz
Alit és Montferrat elvetemült
katonáit. Most itt a Düszkholosz.
És milyen tragikus, hogy megkerült!

 

 

 

Tizenhatodik születésnap

Unott vagy, lusta, közönyös,
nem tudsz még ortográfiát,
és nem köszönsz, ha köszönök –
hadd kérdem, míg anyád imád
s apád oly nagyra van veled:
mi lesz veled, szegény gyerek,
ki tévét kaptál nyakleves
és autót nevelés helyett?

 

 

 

Marx sírjánál

Megcsaltak és csalók elporladt szentje!
Az ipari forradalom ad ennünk,
nem te.

 

 

 

Egyesült Államok

Kacatgyűjtés az életünk.
A városok szétesnek.
És annyi villanyt égetünk,
hogy egyre setétebb lesz.

 

 

 

„A mennyiségi változás minőségi változásba csap át”

Mennél több autót gyártanak
s mennél több autót vesznek,
annál vacakabbak lesznek
a kocsik. (Szintúgy a vevők,
a gyárosok s a szerelők.)

 

 

 

Zsidó szállóige

Egy hasszid rabbi mondta:
– Jó, hogy az Isten nem lakik
a földön. Mert naponta
bevernék az ablakait.

 

 

 

Németország

Néhány hónapja újra láttam
s megrándítottam vállamat.
Utoljára Weimar alatt
éltem Berlinben, mielőtt
a náci dögvész rászakadt.
Később vágóhíd lett s romhalmaz.
Ma már üzleti vállalat.

 

 

 

Birkbeck Road 62.

Kis házunk címe. Itt lakunk.
Bútorunk ócska holmi,
de van sok könyvünk. Olvasunk;
több nem kell. Boldogak vagyunk,
hogy élhetünk s tanulhatunk.
Lenni; nem birtokolni.

 

 

 

Macska és rigó

Andris visít a kertben.
Minő ribillió!
Macskánk az almafánál,
szájában egy rigó.
Hárman futunk utána.
Túlnan, a kavics-úton
szomszédnőnk áll, Mrs. Rye,
ki a macskának szurkol.
Én elkapom a bestét
s mindjárt Zsuzsa kezébe
nyomom, aztán megnézem
a rigót. Nem lett véres.
Leteszem magam mellé
a fűre. Fényes tolla
ragyog. Azonnal elszáll.
Már elfeledte volna
a macska izzó száját?
Eközben feleségem
Mrs. Rye-jel vitázik:
– Magát sehogysem értem.
Ilyen jó, jámbor asszony!
S mégis neheztel, mert mi
nem engedtük a szegény
kis énekest megenni!
– Madárral táplálkozzék
a macska: így rendelte
az Úr öröktől fogva.
Mért avatkozik ebbe?
– Mert az erősebb ellen
a gyengébbet szeretjük.
Ha módunk van, megmentjük
és szabadon engedjük.
Ha rám hallgat, ezentúl
maga is ezt csinálja!
– Hallottam. Jöjjenek most
át egy csésze teára.
S ha meglátom, hogy csirkét
hoz a piacról, lelkem,
átszaladok magukhoz
és szabadon eresztem.

 

 

 

Andris nem eszik

Több mint két hónapja, hogy Andris
csak úgy ímmel-ámmal eszik,
hiába kérleljük, vagy rakjuk
eléje kedvenc étkeit.
– Egyél, fiacskám, hadd nőj nagyra,
szól nagyanyja s átöleli,
de Andris eltolja a tányért;
ha cukorkát hozunk neki,
a szomszédban elosztogatja.
A doktor azt mondja: konok,
de nem hiszi, hogy beteg volna.
Én azt látom, hogy lefogyott,
Zsuzsa elsápad, mikor ránéz.
Ma délben egy pohár vizet
ebédelt. Ekkor eldöntöttem:
nem nyugszom, míg végire nem
járok az ügynek. A szokottnál
is tovább játszottam vele,
majd vöröspecsenyézés közben
megkérdeztem, már est fele:
– Ugye, rossz dolgod van itt nálunk?
Nézem. Szeme csupa derű
és kristály. Nem érti a kérdést.
– Dehogy rossz, nevet. – Nagyszerű.
– Akkor mért nem eszel? csapok rá.
Felnéz reám. Megint nem ért.
De most ezegyszer elárulja
magát. – Hát nem tudod? Ezért.
Ezért? töprengek és derengni
kezd végre bennem, hogy mi van
a dologban. Csak óvatosan
pedzem. – Nem eszel, kisfiam.
Okos vagy. Jól van. Nem eszel, mert…
mert aki eszik, az… hogyan
is jár a gyermek, hogyha eszik?
– Megnő, mondja szomorúan.
Hát így vagyunk! És hátradőlök
a székemen. Elképzelem,
hogy Zsuzska s Andris így maradnak
meg kis házunkban énvelem,
hogy nem lesz soha múlt belőlünk,
s az idő sose veri szét
boldogságunkat, és fiammal
örökké vöröspecsenyét
játszom alkonykor. Andris közben
felmérte hallgatásomat
és elmosolyodik: – Nem értesz,
mert buta apucika vagy.

 

 

 

T. Gy. fiatal barátomhoz, mikor költeményében heves szemrehányással illetett, amiért elmenekültem Magyarországról

„Tudod-e”, kérded, „mit tettél magaddal,
mikor elhagytad a hazát?” Nagyon
is jól tudom. Másodszor emigráltam,
hogy szabadon írhassak és agyon
se üssenek. Több kollégám volt már így.
Nem hiszed? Fogd a lexikont és nézd meg
Victor Hugo, Mann, Dante, avagy Heine
életrajzát. Akkor talán megértesz.

 

 

 

Sorok egy üveg francia konyak mellé, mely konyakot egyik angol jóbarátommal juttattam el a címzettnek Budapestre

Vezércikkedben hazaárulónak
s hazugnak titulálsz. Vajon ki lódít
s árul hazát? Te is tudod, ha józan
vagy nagyritkán; nemhogy az olvasóid.
Más voltál régen. Hány rohadt nyilasnak
húztad el nótáját! Hogyan szerettek
s tiszteltek, míg lelkedet e nem adtad
Hruscsovnak s a delírium tremensnek!
Vedd e konyakot és ürítsd a múltra!
Tudom, megiszod, akárhogy is fulladsz
e vers miatt. Prószit, Parraghi Gyurka!
És ne dohányozz, mert könnyen kigyulladsz.

 

 

 

Gyűlöllek, ám csodállak

Te vagy korunk hőse,
Boldizsár,
nincsen nálad fürgébb
lócsiszár,
mindig eladtál mindent
és mindenkit,
a tehetségedet is,
bár nem volt mit.

 

 

 

Egy örökifjúhoz

Kérkedsz, hogy nincs baj, mert még forr a véred,
sportolsz, zabálsz és tyúkokra vadászol.
Hiába hencegsz. Régen elítéltek,
s az egészség sem véd meg a haláltól.

 

 

 

Keresztnév

Kisfiúkat György, George és Jorge névre
nem keresztelnek többé már, mint egykor.
Mi lesz itt velem? Eltemetnek élve,
még a nevem is kiment a divatból.

 

 

 

Kínrím New Yorkból jövet

Manhattan.
Boldog voltam, mikor odább
menhettem.

 

 

 

Repülő csészealjak

Fénysebességgel szálló, csodás lények
jönnek hozzánk folyton. Mi a fenének?
Hogy tanuljanak tőlünk. Ez világos.
Ugyan mit? Azt, hogyan kell elkövetni
hatékonyan s gyorsan öngyilkosságot.

 

 

 

Szökőkút a Concorde téren

Hány éjjel nyögtem ezt magamnak Recsken:
„A Concorde téren zubog a szökőkút,
másnak zubog s én egy gödörbe fekszem.”
Most itt zubog előttem a szökőkút.
Másnak zubogj, ha a gödörben fekszem!
Már nem vagyok olyan önző, mint Recsken.
 

(Párizs, 1958)

 

 

 

Az óra

A vers okosabb nálam:
inkább lett, mint csináltam.
Szerzője sótalan.
Akár a kronométer.
Versem számlapját nézd meg
és megtudod, mit én nem
tudok: hány óra van.

 

 

 

Arthur Koestler, Robert Graves

Csak Koestler hordja hátán az idő tarisznyáját.
Sejtek s bolygók közt fel-le utazott.
A Darkness at Noon mint Voltaire Candide-ja.
Kelj fel, Jairus lánya! Jeremiás nem írta
le még Nyugatot.
Graves a Sötét Istennőt kereste. Most Majorcán
ül a sövényen. Ha nem vigyáztok, itt a vége!
Hiába mondta, s hányszor! Pusztulnak. De ki bánja?
Ő addig nevet rajtuk, míg ott ragyog utcája
végén a tenger kékje.
Harcoljak vagy röhögjek? Kár volt értünk? Nem volt kár?
Mellet mutassak? hátat fordítsak? Hasztalan
kínlódom a kérdéssel. Tudom, hogy mindkettőnek
igaza van.

 

 

 

Vendégmunkás a vonaton

Veronában szállt fel. Vagy negyven éves
s nagyon borostás. Ládáját letette
a folyosón s kissé meghajtott térddel
állt egész éjjel, át Németországon,
Ostende s London felé. Fülkénk sarkából
láttam, hogy olykor egy kortyot iszik
a demizsonból és gesztikulál.
Kimentem és két ablakkal odábbról
figyeltem. Nem volt ittas, csak éppen
jókedvű, s folyton-folyvást énekelte,
hogy ’l piu bella cosa del mondo,…
és rá a rímet: un culo rotondo.
S ehhez a gesztus: mintha simogatná
nótája tárgyát. Szórakozz, gondoltam,
ha már nem néked szólt a reneszánsz.
Útitársunk, egy piszkosszőke angol
fiatalember is kijött és néhány
percig faképpel figyelt, azután
merev felsőajkkal fülembe súgta:
– Fogadjunk, ez a talján sem viszi
sokra minálunk! Kurtán felnyerített
szájpadlása alatt: – S mit szól a nyelvhez,
melyen a nő hátulja hímnemű?
Hi! hi! – Bement és én sajnálni kezdtem
az olaszt: hogy mi lesz vele Londonban,
hol lenézik jókedvéért, ahol
méregdrága a bor s ahol szegényen
nemhogy kerek, de még talán ovális
női hátsót is aligha talál.
Majd megnyugodtam. Nem kell félteni
barátunkat. A megaláztatást
kibírja majd; tán észre sem veszi,
s úgy éli túl, ahogy a népe is
túlélt gótot, vandált meg longobárdot.
Nem sajnálni, irigyelni kell őt,
kit a világ baja nem érdekel.
Saját baján is túlteszi magát,
s míg én az ő baján gondolkodom,
dalol, mert sejti, hogy a víz felett
tartják a kerek női fenekek.

 

 

 

Tudományos világkép – van ilyen?

Demokritosz, Galilei,
Newton, Kopernik kanonok –
a nap nem az űr közepe,
s hasíthatók az atomok;
Gassendi, Marx, Delamettrie,
Holbach: az anyagelvűség,
bár elméletnek megbukott,
tovább virul, mint párthűség;
Liszenko, Jung, Freud, Skinner, Spock,
Pavlov: jaj poshadt tökbefőtt,
jaj éji kandúr-zenekar
a tudományos háztetőn;
jön a friss kozmogónia,
roppant merész! aki tanul,
izzad, gürcöl, megérti, de
mire megérti, elavul;
nyugton három dimenziós
fenekemen sem ülhetek:
a fizika évente új
dimenziókat szül nekem;
s a fordított idő! talán
elérek minden csillagot,
ha nincs jövő, csak múlt: oda
visz a negatív villamos;
kérdéses, merre megy velünk
a mozdony: száguld, vagy tolat?
megtudjuk-e, hogy a világ
nem óramű, de gondolat?
Bújjam a tudós könyveket,
vagy hagyjak föl velük, mivel
az ember abból profitál
főként, amit nem olvas el?

 

 

 

Arccal Kína felé

– Barátim – szólt a régi római
hajdan –, ne féljetek!
Harcolnunk nem kell. Barbár gótjaink
majd csak megvédenek
a többi barbártól. Viduljatok!
Így ő. De tévedett.

 

 

 

Emigráció

Tanger, Rio, Velence –
három földrész a jussom.
S mi minden jut eszembe,
mit otthon nem engedtek,
hogy az eszembe jusson!

 

 

 

Van-e honvágyam, kérded

Rokonaim, barátaim
közül már éppen eleget
aláztak, kínoztak és öltek
meg amazok és emezek,
hogy a folytatást jobb Londonban
élnem végig. A sok halott
éppúgy fáj, mintha otthon lennék.
De itt ordíthatok.

 

 

 

Szerény deklaráció

Szovjet nacsalnikok,
jenki hülyék helyett,
hazai cenzorok,
párttitkárok helyett,
siker, pénz, kényelem
és törtetés helyett
tudjátok mi vezet?
A lelkiismeret.

 

 

 

Recrudescunt

Amerikában, negyvennégy dögletes
nyarán éreztem ugyanezt, ahogy
a híreket hallgattam Budapestről,
és szégyenkeztem, hogy szabad vagyok.
 

(1958)

 

 

 

Alkony a Várhegy felett

Ülök az esteledő kertben.
Az ég kupolája remeg.
Hogy szerettem a pesti partról
az alkonyt a Várhegy felett!
Hányszor néztem! Többé nem nézem.
Szamár vagy. Hunyd be a szemed.
S mindjárt meglátod! Soha nem volt
szebb alkony a Várhegy felett.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]