Svéd rokokó

(1770 körül)
A szán ott áll a ház előtt.
Egyszerre száll a szánra fel
Ulla kisasszony balfelől
s jobbkézről Carl Michael.
A fehér póniló szalad.
Ropog a hó a ló alatt
s a Mälar rianó jege
durran, mint a pezsgőspalack.
A gavallér a hölgyre néz
és azt gondolja: Ulla ez.
Ma Rosé d’Anjou rózsaszín,
holnap habcsókszín hulla lesz.
A hölgy a gavallérra néz:
ez Bellmann, aki verset ír.
A csillár holnap rászakad,
de poétát nem fed be sír.
Egy menüett a füttyduett.
A fogadó a parton áll.
És fateteje oly hegyes,
hogy hercegeknek imponál.
Lelépnek. Bellmann abrakos
tarisznyát köt a ló elé:
az nem zabál, s alattomos
pillantást vet a nő felé.
A füst benn késsel vágható,
akár a bab s a sonkaszag.
A hölgy, miként ez várható,
a lépcsőn rögtön felszalad.
A gazda Bellmannra köszönt
egy pohár aqua vitae-vel
és megkéri a társaság
nevében: még ne menne fel.
De ezek itt Voltaire-bolond
racionális cimborák,
kikre egy költő-lepke nem
pazarolhatja hímporát.
A pulton át egy flaska bort
kap fel – provenszi költemény –
s egy tál ánizsos süteményt,
mely így jó csak, ha kőkemény.
A manzárd szoba illatos
és be van fűtve módfelett.
A rézkarcon Gusztáv Adolf
lovagol a komód felett.
Ulla az ágyon várja őt,
ahogy mamája szülte meg
huszonkettedfél év előtt,
habár így jóval tüzesebb.
Fektében hosszú combjait
magasra húzza; de mivel
rokokó dáma s szégyenlős:
arcát kezével fedi el.
Bellmann a tálat leteszi.
A szőke, karcsú nőre néz
és ott kezdi csókolni, hol
leggöndörebb a szőkeség.
És azt gondolja: Istenem!
mint tüskedisznó, drótkefe.
S ez kell neki! Ki ültetett
íly rút perverziót bele?
Míg Ulla: ezt a primitív
csiklandozást nem élvezem.
De eltűröm a versekért,
hol majd örökre él nevem.
Most Bellmann az ablakhoz lép,
hogy behúzza a zsalukat.
A napfény száz forgácsot szór
a hóra, mint a gyalupad.
A póni áll a kapunál.
Felnéz. Nem eszik abrakot.
S mert nincs nadrágja, láthatón
és nagy mértékben izgatott.
Egy pillanat: – s találkozik
a költő meg a ló szeme.
„No nézd a féltékeny dögöt!
Hogy ott enné meg a fene!”
Fenn becsukódnak a zsaluk.
De lenn, a fogadó alatt
a póniló nyüszít, kirúg,
prüszköl, tarisznyájába kap.
Mint aranyeső, száll a zab.
 

(Stockholm, 1962)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]