Fehér egerek
| Oly szörnyű szaporák szegények, |
| tenned kell, szívem, valamit – |
| így szólt hozzám a feleségem |
| és én felkeltem, mint akit |
| megbántottak, hogy végrehajtsam |
| s úgy is, mint az, ki fél, mert tudja, |
| hogy ő is sárból vétetett. |
|
| Nagy ég, milyen viháncolással |
| Orrukkal egymás fartövében |
| lépcsőcskén, s hogy harapták egymást |
| s marták a trágár kicsikék! |
| Azt képzeltem, a régi Rómát |
| látom, Szodomát, Ninivét. |
|
| Fogtam a kalickát, kiráztam |
| őket, majd rájuk húztam a |
| fogantyút, hadd vigye le gyorsan |
| De nem! A habzó örvény nem bírt |
| egérke jobban ragaszkodott |
| mint önnön sodrához a víz, |
| úgy cikkáztak, mint a gátugró |
| lovak, mint fehér agarak, |
| és ugrándoztak, szökdécseltek, |
| én meg a fogantyút markoltam, |
| húztam, rángattam, de hiába, |
| a víz nem jött s én rámeredtem |
| s álltam dermedten, míg az őrült |
| a víztükör alatt sorjában |
|
| Már mentem és futottam volna, |
| az árnyékszék deszkáján nyálas, |
|
| Piros szemével hálatelten |
| figyelte arcomat; úgy ült |
| vacogva, mint a tengerész, ki |
|
| Nedves boldogságában hozzám |
|
| aki a rágcsálóknak hintát |
| s tágas kalickát faragott, |
| s aki ellen, ha vízbe dobja, |
|
| De rózsaszín madárlábával |
| oly görcsösen kapaszkodott |
| meg a deszkában s oly szerelmes |
| szemmel nézett arcomba, hogy |
|
| elfordultam a fal felé, majd |
| behúnytam mind a két szemem, |
| amíg lassanként hinni kezdtem, |
| hogy nincs egér, csak képzelem. |
|
| S hirtelen úgy éreztem: nőni |
| hatalmát kellő méltósággal |
| s kegyetlenséggel viseli, |
|
| és egyre nyúltam, magasodtam |
| s egyúttal összezsugorodtam |
| nőttem, mert gyilkos sem lehettem |
| úgy, hogy ne legyek áldozat, |
| s végül húnyt szemmel látni kezdtem |
|
| Térdem megcsuklott, émelyegtem, |
| aztán futottam gyorsan, át |
| a konyhán s kinn a nyirkos kertben |
|
| de előttem még ott keringett |
| és végighánytam a ruhámat |
|
|
|