Long Barn

Madár szól. Nagy, ezüst halak lebegnek
a láthatár alján, a domb fölött.
A házon repkény. Most galvanizálja
a mozdulatlan őszi délelőtt.
Mikes Gyurkával járunk, nagyon lassan.
Minden tárgy éles, domború – merő
gyönyörűség. A lábunk lomha inga,
a könyökünk, mint bevont evező.
Koestler Zsuzsával ül a pázsit szélén.
Sejtettük, hogy közeli rokonok.
Ha fordulunk, egy-egy szófoszlányt hallunk.
Nem kell figyelni. Úgyis tudni, hogy
miről beszélnek. Milyen szép és szimpla
volt a világ és életük, amíg
hittek. Azóta okosabbak lettek,
de a hazugság jobban boldogít.
Megyünk tovább. Még tisztább s élesebb lett
a táj, az ösvény, a vörös kövek,
a tölgyek, melyek lábunk elé dobták
lombjukat, mint az imaszőnyeget,
Mikes profilja, a fűszálak éle,
Cynthia és Csé hangja a csukott
zsaluk közéből, a hullámvonalban
szaladgáló diószín mókusok –
mint hogyha mindez emlékezetembe
akarná vésni magát s én magam
is erre vágyódnék, egy ismeretlen,
cerebrális gyönyörtől boldogan –
mi tette ezt? A tegnap éji hosszú
beszélgetés varázsa? vagy hogy egy
saját halálát nyeldeklő világban
szabad vagyok még? hogy itt lehetek
barátaim közt? vagy a múlandóság
állt meg s azt hiszem, hogy a perc örök?
vagy a díszlet? az angol ősz fensége
és nyugalma a pusztulás előtt?
Nem tudom. Csak azt tudom, hogy az élet
tájai közül ez a táj marad
meg emlékemben s a halálos ágyon,
ha megsegít egy tiszta pillanat:
ezt látom. Koestlert a füvön Zsuzsával,
Mikest mellettem. A dombok mögött
gyűlik a köd. Hová lesz az időben
a mozdulatlan őszi délelőtt?
 

(Long Barn, Kent, 1960)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]