Borisz Paszternák halálára

Köd szállt le, ráfeküdt a tájra és minden tornyot megevett. Vagy nem köd volt, csak egy raj sáska öntötte el a kerteket és nyomban mindent lelegelt: indát, virágot, levelet. Vagy csak úgy tűnt, hogy lelegeltek mindent, mert sarjadnak a kertek mélyén az örök gyökerek. Vagy látszat volt a pusztítás is, mert a sáskának nincs foga, s vérré a föld s a fák gyümölcse belében nem válik soha? Talán nem emészt, csak nyeldeklik, s mikor azt hinnéd, hogy hasát telíti, a fűszálak éles nyársára húzza fel magát? Vagy őt rágja ki a gyomorsav, s azt konzerválja, mit benyelt, és herbárium-potrohából egyszer gyűretlenül kilábol virág, fű, inda és a kert? De ki tudja, hogyan kérődzik az ámokfutó hatalom? Kabátzsebéből száraz skalpok peregnek szét az avaron. A leírt szó hazugság nála, a hírnév nyomtatott halál. Még jó, hogy annyi titkos cső van az ember lelkében, ahány hajszálér fut testén keresztül, s hogy gyökér is csupa cső, és cső a tolla meg a verse, amely másokkal összenő, s az is jó, hogy szitává lőtték, mert így lett csupa lyuk meg cső, a szenvedések csatornája, a vezeték s a vezető, és azt is tudta, hogy márvánnyá csupán szivacsból válhat ő, s hogy lyukasabb a nádasoknál a tömör anyag meg a kő. Áldás volt rajta, mert gyalázatot szórtak reá, de nem dicséretet, míg élt, teste négyrétre vágatott s a Kreml falán többször kitétetett. Derű s boldogság leng azon, ki észre sem veszi a meztelen hatalmat; csak a hatalom árnyát nézi az emberen, aki nem hál, nem él vele, nem néz sem jobb, sem balfele, sem egyfele, sem kétfele, de sokfele és elfele, s ha belehal, úgy becsülettel hal bele. Áldás azon, aki az életet szerette. Ez szigorúan tilos, meg az élet tragikus tudatát, mit nem tűr el az optimizmust játszó butaság, áldás azon, ki arról írt, ami kínos a hatalmasok fogdmegjeinek, s kinek tintáját fizetetlenül itta a papiros, s ezért most ott lebeg a papiros felett, áldás azon, ki nem hallgathat, ha elhallgatott, mert verseit karban mondják tovább a hallgatók. A sztetoszkóp sem rezonál tovább szíve felett, s Oroszország meg sokkal szomorúbb és hidegebb; elhallgatott, de megvan a szöveg, ezt suttogják a titkos járatok, a gégék és csövek, őt hurcolja a nagy menet, amelynek bokája feldagadt, a véghetetlen orosz katakombák gyámfalai alatt, ott viszik Dosztojevszkijt, Bergyájevet, Gogolt, a holtakat az élők, az élőket a holt, jaj, szörnyű Oroszország, mikor jön az idő, amikor kertjeidben a virág újra nő? (London, 1960. június)