Nagy Imre
| Hajnaltájban sétálni kezdtél |
| alatt; csak cvikkered hiányzott, |
| egyébként minden rendben volt: |
| a perc lejárt, a lelked tiszta |
| s egy óra sem kell már, amíg |
| Kossuth Lajost, Rákóczit, Dózsát |
|
| Mi adta néked a nyugalmat? |
| Hogy tudtad: hallgatnak, míg hallgatsz |
| és azt is, hogy a század titkát |
| S mi növesztett oly nagyra téged? |
| Bölcs bátorságod? Tisztességed? |
| Batthyányhoz hasonló véged? |
| Hogy te vagy fajtánk példaképe |
| a holtak élén? Nem tudom. |
|
| A szomszéd cellából Maléter |
| köhécselt. Hirtelen hideg |
| csapott meg tarkódon. Hogy papírt |
| és tollat kérhetnél? Minek? |
| Minek, gondoltad. Száll az írás, |
| s köztük derűsen és kimérten |
| zömök, ősz férfi jár: a tett. |
|
| A vég, sejtetted még nehéz lesz, |
| de az már nem oszt, nem szoroz – |
| megnyílt az ajtó: káromkodva |
| pribékek, karod megkötötték |
| zsebrákok sorfalán át, amíg |
| te cvikker nélkül, félvakon |
| támolyogtál és szánakozva |
| szétnéztél kint az udvaron: |
| de már az ávós hóhér rémült |
| arcát nem vetted észre, sem |
| a helytartót, ki két szovjet tiszt |
| közt állt, vacogva, részegen. |
|
| Aztán csak mész, vajpuha mész jött, |
| tógáját, aztán szikkadozni |
| kezdett, majd mint a krétakő |
| kemény kőzetnek nőtt reád, |
| megette húsodat és orcád, |
| de bajszod nyájas kunkorát |
| szálanként őrzi, mint az ország. |
|
| keszeg varróleány a nappal |
| s izzadt ringyók az éjszakák – |
| szemembe hull egy fény-nyaláb: |
| talán a láthatáron villan, |
| vagy egy reflektor incseleg, |
| vagy a szomszéd utcán a villany, |
| de lehet, hogy a cvikkered. |
|
|
|