Eltűnt nép

Lent türkiz csík az óceán
az izzó, néma nyárban.
Állok a hegyen Vajay
Szabolccsal és Marával.
Miklós a romokra mutat:
– Ez volt végső mentsváruk.
A víznek háttal. S az inkák
a hegyekből, utánuk.
Hány nyílhegyet találnak itt!
biztos, hogy hosszan tartott
az ostrom. De a túlerő!
Elvesztették a harcot.
Nézzétek az üszkös követ!
És aki benn nem égett,
azt levágták. Gyengébbeket
az inkák sem kíméltek.
Adj a kapusnak pár fillért
s kényed-kedvedre áshatsz.
Hány arany karperec került
elő! Milyen csodásak!
Beolvasztják. Egy kultúra
így semmisül meg végleg.
– Nem mondod, szól Szabolcs, hogyan
hívták az eltűnt népet?
– Nem tudni. Nyoma sem maradt.
Mint hogyha a hellének
nevét nem ismernők. Ahogy
egyszer tán a miénket…
A levegő olvadt üveg.
Hallgatunk mind a hárman.
Lenn türkiz csík az óceán
a néma, izzó nyárban.
 

(Lima, Peru, 1957. január)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]