Bécs, 1930

Diák voltam itt három évig. Ma sem tudom, miért szerettem e várost. Hófedte utcáin versenyt futottam a szelekkel, éheztem hosszan és titokban, az élet értelmét kutattam, lengő cégtáblákkal, padokkal barátkoztam s szökőkutakkal, majd a színésznő, kinek taknyos voltam, s kire a sarkon három, négy, öt órát vártam, míg megjött, de ezt nem bántam s most se bánom, Thomas Mannért és Karl Krausért rajongtam, festményeket néztem a múzeumokban vasárnap reggel, s nem voltam boldog mégsem, bár a reményt nem adtam fel, hogy hamar meghalok tüdővészben. S mindezt azért, mert sok rossz verset írtam s azt hittem: egyre jobbak, letisztáztam szép gyöngybetűkkel, s hazaküldtem a hírlapoknak, s hogy lapozgattam a friss példányt a kioszk előtt, sívó szélben, esőben! Mindhiába; mégcsak a szerkesztő sem üzent nékem, csak egyszer. Így szólt: hagyja abba! Ettől végleg elkeseredtem. Híres költő akartam lenni, és beláttam, hogy lehetetlen.