Exodus

Vagy ötvenen lehettünk, tán még többen. Hegykőnél jöttünk át, s az öregek miatt oly lassan, mint hogyha csak az éjszakát akartuk volna megkerülni. Szemerkélt. Balról könnyű köd. Jobbkéz felől, a csapás mellett magasra hányt, vizes rögök, akárcsak egy frissen kiásott tömegsírnál. Zsuzsa kezét fogtam. Négyszáz forintot hoztunk magunkkal, meg két fogkefét. Így mentünk északnak. Mögöttünk nagymessziről géppuska szólt, aztán zöld rakéta jelezte: szabad az út. Olyik dúdolt, más felsóhajtott, hogy hazáját cipőtalpán nem viszi el, más meg, hogy szabad költözési jogát senki nem veszi el; mi hallgattunk. Két térdkalácsom alatt ólom és mintha csak előre görbedő tarkómon cipeltem volna magamat. Ne félj! Ma jeges még az emlék. Idővel egyre édesebb. És forróbb. Ez a határárok. Ugorj! Az ugrás végleges. Ugorj! A fájdalom veled jön, sosem szabad elmúlnia. Mint zseblámpa, melyet letettek: világol túlnan Ausztria.