Noteszlapok

Exodus

Vagy ötvenen lehettünk, tán még

többen. Hegykőnél jöttünk át,

s az öregek miatt oly lassan,

mint hogyha csak az éjszakát

akartuk volna megkerülni.

Szemerkélt. Balról könnyű köd.

Jobbkéz felől, a csapás mellett

magasra hányt, vizes rögök,

akárcsak egy frissen kiásott

tömegsírnál. Zsuzsa kezét

fogtam. Négyszáz forintot hoztunk

magunkkal, meg két fogkefét.

Így mentünk északnak. Mögöttünk

nagymessziről géppuska szólt,

aztán zöld rakéta jelezte:

szabad az út. Olyik dúdolt,

más felsóhajtott, hogy hazáját

cipőtalpán nem viszi el,

más meg, hogy szabad költözési

jogát senki nem veszi el;

mi hallgattunk. Két térdkalácsom

alatt ólom és mintha csak

előre görbedő tarkómon

cipeltem volna magamat.

Ne félj! Ma jeges még az emlék.

Idővel egyre édesebb.

És forróbb. Ez a határárok.

Ugorj! Az ugrás végleges.

Ugorj! A fájdalom veled jön,

sosem szabad elmúlnia.

Mint zseblámpa, melyet letettek:

világol túlnan Ausztria.

Bécs, 1930

Diák voltam itt három évig.

Ma sem tudom, miért szerettem

e várost. Hófedte utcáin

versenyt futottam a szelekkel,

éheztem hosszan és titokban,

az élet értelmét kutattam,

lengő cégtáblákkal, padokkal

barátkoztam s szökőkutakkal,

majd a színésznő, kinek taknyos

voltam, s kire a sarkon három,

négy, öt órát vártam, míg megjött,

de ezt nem bántam s most se bánom,

Thomas Mannért és Karl Krausért

rajongtam, festményeket néztem

a múzeumokban vasárnap

reggel, s nem voltam boldog mégsem,

bár a reményt nem adtam fel, hogy

hamar meghalok tüdővészben.

S mindezt azért, mert sok rossz verset

írtam s azt hittem: egyre jobbak,

letisztáztam szép gyöngybetűkkel,

s hazaküldtem a hírlapoknak,

s hogy lapozgattam a friss példányt

a kioszk előtt, sívó szélben,

esőben! Mindhiába; mégcsak

a szerkesztő sem üzent nékem,

csak egyszer. Így szólt: hagyja abba!

Ettől végleg elkeseredtem.

Híres költő akartam lenni,

és beláttam, hogy lehetetlen.

Bécs, 1956

Nem hittem, hogy elérem,

s elértem végül mégis,

mikor fiatal voltam,

itt éltem három évig,

nincs út és utca, melyet

ne jártam volna végig,

nincs járdakő, amelyre

nem lépett rá a lábam,

de mi van az elszáradt

orgonák illatával,

Natasja, elutaztál

Khárbínba, hova lettél,

nem számít, ha szerettél,

az sem, ha nem szerettél,

Franzl Reichert, hiába

haltál meg Voronyezsnél,

és hová lettem én is,

zavaros, nyughatatlan

szédült fiatalember,

borostyánkőbe fagytam,

mit kezdek el a múlttal,

belehullt az időbe,

mit kezdek a jelennel,

mikor múlt lesz belőle?

Első napok

Nem éreztem a zsúfolt villamosban,

mikor zsebemben száz schillinget tettek.

Farsang van-e, kérdezte tőlem Zsuzska,

hogy az utcákon annyian nevetnek?

Négy ember jön felénk. Nyilvánvaló,

hogy magyarok. Mind csokoládét esznek.

(Bécs, 1956. december)

Eltűnt nép

Lent türkiz csík az óceán

az izzó, néma nyárban.

Állok a hegyen Vajay

Szabolccsal és Marával.

Miklós a romokra mutat:

– Ez volt végső mentsváruk.

A víznek háttal. S az inkák

a hegyekből, utánuk.

Hány nyílhegyet találnak itt!

biztos, hogy hosszan tartott

az ostrom. De a túlerő!

Elvesztették a harcot.

Nézzétek az üszkös követ!

És aki benn nem égett,

azt levágták. Gyengébbeket

az inkák sem kíméltek.

Adj a kapusnak pár fillért

s kényed-kedvedre áshatsz.

Hány arany karperec került

elő! Milyen csodásak!

Beolvasztják. Egy kultúra

így semmisül meg végleg.

– Nem mondod, szól Szabolcs, hogyan

hívták az eltűnt népet?

– Nem tudni. Nyoma sem maradt.

Mint hogyha a hellének

nevét nem ismernők. Ahogy

egyszer tán a miénket…

A levegő olvadt üveg.

Hallgatunk mind a hárman.

Lenn türkiz csík az óceán

a néma, izzó nyárban.

(Lima, Peru, 1957. január)