Levelek az utókorhoz

Katona Pálnak

Noteszlapok

Exodus

Vagy ötvenen lehettünk, tán még

többen. Hegykőnél jöttünk át,

s az öregek miatt oly lassan,

mint hogyha csak az éjszakát

akartuk volna megkerülni.

Szemerkélt. Balról könnyű köd.

Jobbkéz felől, a csapás mellett

magasra hányt, vizes rögök,

akárcsak egy frissen kiásott

tömegsírnál. Zsuzsa kezét

fogtam. Négyszáz forintot hoztunk

magunkkal, meg két fogkefét.

Így mentünk északnak. Mögöttünk

nagymessziről géppuska szólt,

aztán zöld rakéta jelezte:

szabad az út. Olyik dúdolt,

más felsóhajtott, hogy hazáját

cipőtalpán nem viszi el,

más meg, hogy szabad költözési

jogát senki nem veszi el;

mi hallgattunk. Két térdkalácsom

alatt ólom és mintha csak

előre görbedő tarkómon

cipeltem volna magamat.

Ne félj! Ma jeges még az emlék.

Idővel egyre édesebb.

És forróbb. Ez a határárok.

Ugorj! Az ugrás végleges.

Ugorj! A fájdalom veled jön,

sosem szabad elmúlnia.

Mint zseblámpa, melyet letettek:

világol túlnan Ausztria.

Bécs, 1930

Diák voltam itt három évig.

Ma sem tudom, miért szerettem

e várost. Hófedte utcáin

versenyt futottam a szelekkel,

éheztem hosszan és titokban,

az élet értelmét kutattam,

lengő cégtáblákkal, padokkal

barátkoztam s szökőkutakkal,

majd a színésznő, kinek taknyos

voltam, s kire a sarkon három,

négy, öt órát vártam, míg megjött,

de ezt nem bántam s most se bánom,

Thomas Mannért és Karl Krausért

rajongtam, festményeket néztem

a múzeumokban vasárnap

reggel, s nem voltam boldog mégsem,

bár a reményt nem adtam fel, hogy

hamar meghalok tüdővészben.

S mindezt azért, mert sok rossz verset

írtam s azt hittem: egyre jobbak,

letisztáztam szép gyöngybetűkkel,

s hazaküldtem a hírlapoknak,

s hogy lapozgattam a friss példányt

a kioszk előtt, sívó szélben,

esőben! Mindhiába; mégcsak

a szerkesztő sem üzent nékem,

csak egyszer. Így szólt: hagyja abba!

Ettől végleg elkeseredtem.

Híres költő akartam lenni,

és beláttam, hogy lehetetlen.

Bécs, 1956

Nem hittem, hogy elérem,

s elértem végül mégis,

mikor fiatal voltam,

itt éltem három évig,

nincs út és utca, melyet

ne jártam volna végig,

nincs járdakő, amelyre

nem lépett rá a lábam,

de mi van az elszáradt

orgonák illatával,

Natasja, elutaztál

Khárbínba, hova lettél,

nem számít, ha szerettél,

az sem, ha nem szerettél,

Franzl Reichert, hiába

haltál meg Voronyezsnél,

és hová lettem én is,

zavaros, nyughatatlan

szédült fiatalember,

borostyánkőbe fagytam,

mit kezdek el a múlttal,

belehullt az időbe,

mit kezdek a jelennel,

mikor múlt lesz belőle?

Első napok

Nem éreztem a zsúfolt villamosban,

mikor zsebemben száz schillinget tettek.

Farsang van-e, kérdezte tőlem Zsuzska,

hogy az utcákon annyian nevetnek?

Négy ember jön felénk. Nyilvánvaló,

hogy magyarok. Mind csokoládét esznek.

(Bécs, 1956. december)

Eltűnt nép

Lent türkiz csík az óceán

az izzó, néma nyárban.

Állok a hegyen Vajay

Szabolccsal és Marával.

Miklós a romokra mutat:

– Ez volt végső mentsváruk.

A víznek háttal. S az inkák

a hegyekből, utánuk.

Hány nyílhegyet találnak itt!

biztos, hogy hosszan tartott

az ostrom. De a túlerő!

Elvesztették a harcot.

Nézzétek az üszkös követ!

És aki benn nem égett,

azt levágták. Gyengébbeket

az inkák sem kíméltek.

Adj a kapusnak pár fillért

s kényed-kedvedre áshatsz.

Hány arany karperec került

elő! Milyen csodásak!

Beolvasztják. Egy kultúra

így semmisül meg végleg.

– Nem mondod, szól Szabolcs, hogyan

hívták az eltűnt népet?

– Nem tudni. Nyoma sem maradt.

Mint hogyha a hellének

nevét nem ismernők. Ahogy

egyszer tán a miénket…

A levegő olvadt üveg.

Hallgatunk mind a hárman.

Lenn türkiz csík az óceán

a néma, izzó nyárban.

(Lima, Peru, 1957. január)

Teilhard de Chardin

A meghalástól nem kell félnem,

írod. S ne legyek ideges:

mert nemcsak az Ige vált testté,

de a testből is ige lesz.

Átlényegül a fű, a szikla,

él, eszmél múlhatatlanul,

s önállóbban, mint Plótinosznál,

ahol az Egybe visszahull.

Az űrt betölti majd a szellem,

míg végleg elfogy az anyag –

ó neo-neo-plátonista!

bár néked lenne igazad.

(New York, 1957. március)

Töprengés egy megtisztelő ajánlaton

Hívnak: tanítsam itt az ezredek

költészetét; és írjak verseket.

Elszomorodom. Íly ajánlatot

száradt emlőjű hazám nem adott.

Kedvenceim: a türkiz svéd fenyők,

a kék tavak, a szőke, karcsú nők.

Toronyszobában, félöles falak

között élhetnék, gót boltív alatt.

Itt vár rám végül vándorutamon

biztonság, tisztes jólét, unalom.

Félévig nap, félévig félhomály,

s a steril filológus-ispotály.

Bizonytalan sorsú urnám helyett

foglalhatnék szép gránit sírhelyet.

Hazai mocsok után tisztaság.

Honi bitangság után tisztesség.

Liliputnak, nem kéne szüntelen

Washington s Moszkva ellen küzdenem

egyszerre; és az orosz szolganép

magyar szolgáiról se szólanék.

Bankettek, talár és diáksereg:

kedvelnének, habár nem értenek.

Olvashatnék, magamnak örömül

ismét latinul meg ógörögül.

Dunnás ágyban, ha késő este lett,

végigtapogatnám a testemet:

de tudnám-e az ólomablakok

között, hogy ez még én magam vagyok?

Érzelmeimet megfagyasztanám.

Így ülnék a tanárok asztalán,

hol mindenki merev, de sohase zord.

Lazacot ennék, hozzá Chablis bort,

s mindazt, mi Svédországban nem terem.

S mikor nagyritkán elkeseredem:

Gusztáv király telefonálna és

megkérdezné: megy-e a rímelés?

(Uppsala, 1957)

Nagy Imre

Hajnaltájban sétálni kezdtél

föl és alá a pincebolt

alatt; csak cvikkered hiányzott,

egyébként minden rendben volt:

a perc lejárt, a lelked tiszta

s egy óra sem kell már, amíg

Kossuth Lajost, Rákóczit, Dózsát

beérik kurta lábaid.

Mi adta néked a nyugalmat?

Hogy tudtad: hallgatnak, míg hallgatsz

és azt is, hogy a század titkát

te oldottad meg félúton?

S mi növesztett oly nagyra téged?

Bölcs bátorságod? Tisztességed?

Batthyányhoz hasonló véged?

Hogy te vagy fajtánk példaképe

a holtak élén? Nem tudom.

A szomszéd cellából Maléter

köhécselt. Hirtelen hideg

csapott meg tarkódon. Hogy papírt

és tollat kérhetnél? Minek?

Minek, gondoltad. Száll az írás,

mint viharban a levelek,

s köztük derűsen és kimérten

zömök, ősz férfi jár: a tett.

A vég, sejtetted még nehéz lesz,

de az már nem oszt, nem szoroz –

megnyílt az ajtó: káromkodva

ugrottak rád a vasbotos

pribékek, karod megkötötték

s végigrugdostak idegen

zsebrákok sorfalán át, amíg

te cvikker nélkül, félvakon

támolyogtál és szánakozva

szétnéztél kint az udvaron:

de már az ávós hóhér rémült

arcát nem vetted észre, sem

a helytartót, ki két szovjet tiszt

közt állt, vacogva, részegen.

Aztán csak mész, vajpuha mész jött,

elébb rád terítette bő

tógáját, aztán szikkadozni

kezdett, majd mint a krétakő

kemény kőzetnek nőtt reád,

megette húsodat és orcád,

de bajszod nyájas kunkorát

szálanként őrzi, mint az ország.

Azóta újra mellbeteg,

keszeg varróleány a nappal

s izzadt ringyók az éjszakák –

ám néha félálomban este

szemembe hull egy fény-nyaláb:

talán a láthatáron villan,

vagy egy reflektor incseleg,

vagy a szomszéd utcán a villany,

de lehet, hogy a cvikkered.

(London, 1958)

Tibet

Sötétzöld, hűvös május este.

Írógépem mellett ülök

a télikertben. Tévék szólnak

a szomszédból, meg egy tücsök

az óriási tölgyről. Zsuzska

a szobában olvas. Nekem

a két éve megrendelt könyvön

kellene dolgoznom, de nem

tudok. Kék ég, gyors, rongyos felhők

kartávolságban. Potyog a

teherautókról a sok puffadt

arcú kínai katona.

A kolostorablakból sorra

hajítják ki a könyveket.

Gyapjútakarókba kötötték

a lámát s három szerzetest.

Jakzsírral kenték s meggyújtották

négyüket ott kint a havas

lejtőn. Egy hang sem jött belőlük.

Nem élnek már, de izzanak.

A tiszt a többi szerzeteshez

fordul: – Ilyen a tűzhalál!

A Piros könyvet lapozgatja

kommentárért; de nem talál.

Van, ki a gyalogösvény mellett

lapul, képlékeny, kifagyott

agyagban, állával a sziklán,

s lesi a vörös csillagos

járőrt; de mit ér puskájával

az ágyúk ellen s elfagyott

lábbal, míg repülők köröznek

fölötte, mint a karvalyok?

Van, ki a sárban áll, fiával

vállán s a tankokra mutat:

– Ezeket küldi a Gotáma,

hogy megépítsék az utat.

Van, ki bent imamalmot forgat:

ó te dicső lótuszvirág!

Kint haláltáborral s kolhozzal

megérkezik az új világ.

Van, ki gyökeret s jeget rágott

s futott borzalmas szurdokok

mélyén, amíg a Bráhmaputra

partjához végre eljutott;

vörös zászlók, betonállások,

szögesdrót. Tömlőn úszik át

a vizen, és ha nem lövik le,

eléri egy nap Indiát.

Mily furcsa a párás lapályon,

hol vízumot s konzerveket

vág hozzá a nyugati jóság,

meg a rossz lelkiismeret!

Golfozás közben Eisenhower

bemondja, hogy a tibeti

nép hősi harcát nem segíti,

de nagyon-nagyon tiszteli,

s a hírlapokból nyálas részvét

patakzik; dehát, ugyebár,

ez Kína belügye és hol van

a hadsereg, amely kiáll

Marx és Mao babonái ellen

a Buddha babonáiért?

Ne háborogj. Néhány nap már csak

és a nyavalygás véget ér.

A feledés jön. Közben újabb

áldozatokra vár a kar,

hogy felzokogjon. Sírba tették

rég azt, ki lengyel vagy magyar.

Tibetben bakancsok kopognak,

fegyver meg szögesdrót zörög.

Odahaza némák az utcák

és zsúfoltak a börtönök.

Nyugaton virágzik az üzlet,

zabál, tipródik és röfög

az öngyilkos jólét. Őrlődünk

a kettős malomkő között.

Ülök az éjben. Hol találok

vígasztalást az ég alatt?

Nyomorult, ki eljött hazulról,

nyomorult, ki otthon maradt.

(London, 1959. május^*)

Nagy Imre szelleméhez

(Halála első évfordulóján)

Ezerszázan fekszünk a recski mészben,

ha nem te jössz ötvenhárom nyarán

s adsz mindnyájunknak életet. Így lettél

apám után apám.

Zsuzsa mellettem ül. Nélküled régen

húsz altatót vesz be a körúti

cselédszobában. Andris sincs, ki ott kinn

a szomszédék macskáját kergeti.

Nincs nélküled se napfény, sem az ablak

árbócszerű visszfénye a piros

almán előttem, se rózsa a kertben.

Kezem sincsen s alatta papiros.

Téged rúgtak be helyettem a sírba.

Nem tudtad róluk, hogy gerincedet

törik ketté, mert nem tudsz meghajolni

s a helytartó hazudik s hiteget?

Mért akartál meghalni mindenáron?

Hogy példát adj, mint végzi az igaz

ember? s aztán a titkos tárgyaláson

belédfojtsák bátor szavaidat?

Mért nem jöttél ki? Török, osztrák, német

orosz s hazai bitangok alatt

talán még mindig nem elég Batthyány

teste dagasztja a magyar sarat?

Mért nem jöttél ki? Az ország utolsó

reménye voltál. Most, a síron túl

hűs fáklyafény vagy a történelemben –

s hány év kell, míg egy másik újra gyúl?

Mért nem jöttél ki? Párizsban lakhatnál

s egy nap tán elkísérhetnélek én,

hogy megnézzük a Fejedelem házát,

s kilenceset a Quai Malaquais-n.

De nem jöttél ki, mert önzés s ravaszság

nélkül éltél s a végső bölcsesség

titkait tudtad. Kihajtottad, és nem

kortyonként nyeled, mint mi, az epét.

Mért jöttél volna bujdosni nyugatra,

hol a pénz beszél s az ember ugat?

Eladnak ezek mindent és mindenkit,

az anyjukat is, meg önmagukat.

S van-e választás a hét hájjal megkent

tömeggyilkos moszkvai banditák

s Washington gyáva, rothadástól gennyes

hülyéi közt, míg ilyen a világ?

(London, 1959)

Egy kollaboráns íróhoz

Akadtak magyarok, akik

a mongol hódítót kalauzolták.

Egy év múlva levágták mindük orrát.

És a törökök besúgóival

mi történt hatszáznyolcvanhat után?

Karóba húzták őket Pest-Budán.

Az osztrákok szolgalegényei

jobban jártak. Túlságos hosszúra

nyúlt a megszállás. Bedőlt sírjukon

bogáncs nő: az utókor bosszúja.

Az ávó fogdmegjeiből néhányat

felhúztak. Ezt még velem együtt nézted

a Körúton. „Népharag”, koncedáltad.

Hosszú távon, mondjad, miben reménykedsz?

(London, 1959)

Borisz Paszternák halálára

Köd szállt le, ráfeküdt a tájra

és minden tornyot megevett.

Vagy nem köd volt, csak egy raj sáska

öntötte el a kerteket

és nyomban mindent lelegelt:

indát, virágot, levelet.

Vagy csak úgy tűnt, hogy lelegeltek

mindent, mert sarjadnak a kertek

mélyén az örök gyökerek.

Vagy látszat volt a pusztítás is,

mert a sáskának nincs foga,

s vérré a föld s a fák gyümölcse

belében nem válik soha?

Talán nem emészt, csak nyeldeklik,

s mikor azt hinnéd, hogy hasát

telíti, a fűszálak éles

nyársára húzza fel magát?

Vagy őt rágja ki a gyomorsav,

s azt konzerválja, mit benyelt,

és herbárium-potrohából

egyszer gyűretlenül kilábol

virág, fű, inda és a kert?

De ki tudja, hogyan kérődzik

az ámokfutó hatalom?

Kabátzsebéből száraz skalpok

peregnek szét az avaron.

A leírt szó hazugság nála,

a hírnév nyomtatott halál.

Még jó, hogy annyi titkos cső van

az ember lelkében, ahány

hajszálér fut testén keresztül,

s hogy gyökér is csupa cső,

és cső a tolla meg a verse,

amely másokkal összenő,

s az is jó, hogy szitává lőtték,

mert így lett csupa lyuk meg cső,

a szenvedések csatornája,

a vezeték s a vezető,

és azt is tudta, hogy márvánnyá

csupán szivacsból válhat ő,

s hogy lyukasabb a nádasoknál

a tömör anyag meg a kő.

Áldás volt rajta, mert gyalázatot

szórtak reá, de nem dicséretet,

míg élt, teste négyrétre vágatott

s a Kreml falán többször kitétetett.

Derű s boldogság leng azon,

ki észre sem veszi a meztelen

hatalmat; csak a hatalom

árnyát nézi az emberen,

aki nem hál, nem él vele,

nem néz sem jobb, sem balfele,

sem egyfele, sem kétfele,

de sokfele és elfele,

s ha belehal,

úgy becsülettel hal bele.

Áldás azon, aki az életet

szerette. Ez szigorúan tilos,

meg az élet tragikus tudatát,

mit nem tűr el

az optimizmust játszó butaság,

áldás azon, ki arról írt,

ami kínos

a hatalmasok fogdmegjeinek,

s kinek tintáját fizetetlenül

itta a papiros,

s ezért most ott lebeg

a papiros felett,

áldás azon,

ki nem hallgathat, ha elhallgatott,

mert verseit karban mondják tovább

a hallgatók.

A sztetoszkóp sem rezonál tovább

szíve felett,

s Oroszország meg sokkal szomorúbb

és hidegebb;

elhallgatott, de megvan a szöveg,

ezt suttogják a titkos járatok,

a gégék és csövek,

őt hurcolja a nagy menet, amelynek

bokája feldagadt,

a véghetetlen orosz katakombák

gyámfalai alatt,

ott viszik Dosztojevszkijt,

Bergyájevet, Gogolt,

a holtakat az élők,

az élőket a holt,

jaj, szörnyű Oroszország,

mikor jön az idő,

amikor kertjeidben

a virág újra nő?

(London, 1960. június)

Long Barn

Madár szól. Nagy, ezüst halak lebegnek

a láthatár alján, a domb fölött.

A házon repkény. Most galvanizálja

a mozdulatlan őszi délelőtt.

Mikes Gyurkával járunk, nagyon lassan.

Minden tárgy éles, domború – merő

gyönyörűség. A lábunk lomha inga,

a könyökünk, mint bevont evező.

Koestler Zsuzsával ül a pázsit szélén.

Sejtettük, hogy közeli rokonok.

Ha fordulunk, egy-egy szófoszlányt hallunk.

Nem kell figyelni. Úgyis tudni, hogy

miről beszélnek. Milyen szép és szimpla

volt a világ és életük, amíg

hittek. Azóta okosabbak lettek,

de a hazugság jobban boldogít.

Megyünk tovább. Még tisztább s élesebb lett

a táj, az ösvény, a vörös kövek,

a tölgyek, melyek lábunk elé dobták

lombjukat, mint az imaszőnyeget,

Mikes profilja, a fűszálak éle,

Cynthia és Csé hangja a csukott

zsaluk közéből, a hullámvonalban

szaladgáló diószín mókusok –

mint hogyha mindez emlékezetembe

akarná vésni magát s én magam

is erre vágyódnék, egy ismeretlen,

cerebrális gyönyörtől boldogan –

mi tette ezt? A tegnap éji hosszú

beszélgetés varázsa? vagy hogy egy

saját halálát nyeldeklő világban

szabad vagyok még? hogy itt lehetek

barátaim közt? vagy a múlandóság

állt meg s azt hiszem, hogy a perc örök?

vagy a díszlet? az angol ősz fensége

és nyugalma a pusztulás előtt?

Nem tudom. Csak azt tudom, hogy az élet

tájai közül ez a táj marad

meg emlékemben s a halálos ágyon,

ha megsegít egy tiszta pillanat:

ezt látom. Koestlert a füvön Zsuzsával,

Mikest mellettem. A dombok mögött

gyűlik a köd. Hová lesz az időben

a mozdulatlan őszi délelőtt?

(Long Barn, Kent, 1960)

Fehér egerek

Oly szörnyű szaporák szegények,

tenned kell, szívem, valamit –

így szólt hozzám a feleségem

és én felkeltem, mint akit

megbántottak, hogy végrehajtsam

a halálos ítéletet,

s úgy is, mint az, ki fél, mert tudja,

hogy ő is sárból vétetett.

Nagy ég, milyen viháncolással

köszöntöttek az egerek!

Orrukkal egymás fartövében

szánkázgattak a meredek

lépcsőcskén, s hogy harapták egymást

s marták a trágár kicsikék!

Azt képzeltem, a régi Rómát

látom, Szodomát, Ninivét.

Fogtam a kalickát, kiráztam

őket, majd rájuk húztam a

fogantyút, hadd vigye le gyorsan

mindüket a Niagara.

De nem! A habzó örvény nem bírt

velük: életéhez a száz

egérke jobban ragaszkodott

mint önnön sodrához a víz,

úgy cikkáztak, mint a gátugró

lovak, mint fehér agarak,

és ugrándoztak, szökdécseltek,

akár a repülőhalak,

én meg a fogantyút markoltam,

húztam, rángattam, de hiába,

a víz nem jött s én rámeredtem

az iszonyú lubickolásra,

s álltam dermedten, míg az őrült

uszoda elpihent s amíg

a víztükör alatt sorjában

kinyúltak gyenge lábaik.

Már mentem és futottam volna,

amikor észrevettem, hogy

az árnyékszék deszkáján nyálas,

nyamvadt egérke kuporog.

Piros szemével hálatelten

figyelte arcomat; úgy ült

vacogva, mint a tengerész, ki

hajótörésből menekült.

Nedves boldogságában hozzám

imádkozott, az egerek

urához, ki megadta néki

a mindennapi kenyeret,

aki a rágcsálóknak hintát

s tágas kalickát faragott,

s aki ellen, ha vízbe dobja,

sem érez semmi haragot.

De rózsaszín madárlábával

oly görcsösen kapaszkodott

meg a deszkában s oly szerelmes

szemmel nézett arcomba, hogy

elfordultam a fal felé, majd

behúnytam mind a két szemem,

amíg lassanként hinni kezdtem,

hogy nincs egér, csak képzelem.

S hirtelen úgy éreztem: nőni

kezdek, mint aki isteni

hatalmát kellő méltósággal

s kegyetlenséggel viseli,

és egyre nyúltam, magasodtam

s egyúttal összezsugorodtam

és töpörödtem, mialatt

nőttem, mert gyilkos sem lehettem

úgy, hogy ne legyek áldozat,

s végül húnyt szemmel látni kezdtem

a kisegérben magamat.

Térdem megcsuklott, émelyegtem,

aztán futottam gyorsan, át

a konyhán s kinn a nyirkos kertben

átkaroltam egy almafát,

de előttem még ott keringett

az egér vörös kis szeme,

és végighánytam a ruhámat

én, az egerek istene.

(London, 1961)

Zsuzsával Firenzében

„Nem félek”, mondtad múltkor, „a halált elviselni.

Benneteket sajnállak, mikor már nem leszek.”

Az Uffiziben tegnap bementünk Botticelli

Tavaszához. Holt fáradt voltál. Én ideges.

Flórához hasonlítasz. Lestelek, míg alatta

álltunk. Derekad íve; nemes, okos fejed

az elmúlás árnyával; szemed örvös galambja:

pontosan, mint az övé. Vajon észreveszed?

Nézted, vállad megrándult, de ajkad nem nyílt szóra.

Elvittelek a Loggia fölötti eszpresszóba.

Ott lerogytál. Töprengtem: mivel ámítsalak,

szerelmem? A haláltól mindhiába akarlak

megvédeni. Éjente, ha a kíntól nem alhatsz,

reggelig simogatom töredező hajad.

(Firenze, 1962)

Svéd rokokó

(1770 körül)

A szán ott áll a ház előtt.

Egyszerre száll a szánra fel

Ulla kisasszony balfelől

s jobbkézről Carl Michael.

A fehér póniló szalad.

Ropog a hó a ló alatt

s a Mälar rianó jege

durran, mint a pezsgőspalack.

A gavallér a hölgyre néz

és azt gondolja: Ulla ez.

Ma Rosé d’Anjou rózsaszín,

holnap habcsókszín hulla lesz.

A hölgy a gavallérra néz:

ez Bellmann, aki verset ír.

A csillár holnap rászakad,

de poétát nem fed be sír.

Egy menüett a füttyduett.

A fogadó a parton áll.

És fateteje oly hegyes,

hogy hercegeknek imponál.

Lelépnek. Bellmann abrakos

tarisznyát köt a ló elé:

az nem zabál, s alattomos

pillantást vet a nő felé.

A füst benn késsel vágható,

akár a bab s a sonkaszag.

A hölgy, miként ez várható,

a lépcsőn rögtön felszalad.

A gazda Bellmannra köszönt

egy pohár aqua vitae-vel

és megkéri a társaság

nevében: még ne menne fel.

De ezek itt Voltaire-bolond

racionális cimborák,

kikre egy költő-lepke nem

pazarolhatja hímporát.

A pulton át egy flaska bort

kap fel – provenszi költemény –

s egy tál ánizsos süteményt,

mely így jó csak, ha kőkemény.

A manzárd szoba illatos

és be van fűtve módfelett.

A rézkarcon Gusztáv Adolf

lovagol a komód felett.

Ulla az ágyon várja őt,

ahogy mamája szülte meg

huszonkettedfél év előtt,

habár így jóval tüzesebb.

Fektében hosszú combjait

magasra húzza; de mivel

rokokó dáma s szégyenlős:

arcát kezével fedi el.

Bellmann a tálat leteszi.

A szőke, karcsú nőre néz

és ott kezdi csókolni, hol

leggöndörebb a szőkeség.

És azt gondolja: Istenem!

mint tüskedisznó, drótkefe.

S ez kell neki! Ki ültetett

íly rút perverziót bele?

Míg Ulla: ezt a primitív

csiklandozást nem élvezem.

De eltűröm a versekért,

hol majd örökre él nevem.

Most Bellmann az ablakhoz lép,

hogy behúzza a zsalukat.

A napfény száz forgácsot szór

a hóra, mint a gyalupad.

A póni áll a kapunál.

Felnéz. Nem eszik abrakot.

S mert nincs nadrágja, láthatón

és nagy mértékben izgatott.

Egy pillanat: – s találkozik

a költő meg a ló szeme.

„No nézd a féltékeny dögöt!

Hogy ott enné meg a fene!”

Fenn becsukódnak a zsaluk.

De lenn, a fogadó alatt

a póniló nyüszít, kirúg,

prüszköl, tarisznyájába kap.

Mint aranyeső, száll a zab.

(Stockholm, 1962)

Noteszlapok

(London, 1958–1963)

Haladás

A fejlődés, mit Darwin, Hegel,

Marx s Ford ígért, megérkezett.

Tökéletesítjük a gépet,

nem az embert a gép helyett.

A roppant lakomán felesszük

a földet lábaink alatt,

meg az atmoszférát felettünk.

Az eresztékek inganak.

Energiát zabál és árut

okád a szörnyű szerkezet.

Egymást faljuk fel, ha tovább fut,

éhenhalunk, ha megreked.

„Termelésből fakad a jólét.”

Ez ellen nincs instancia.

S mi fakad majd a szívdöglesztő

jólétből? Dekadencia.

A technokratát csak a pénz

érdekli: ez a jelleme.

Mindent legyárt, amit lehet

és semmit, amit kellene.

Állásról, üzletről, zabáról

s autókról fecsegünk egymásnak.

Csak barbároknak nincsen múltjuk,

csak tegnap nélkül nincsen másnap.

Arra sodródunk egyenest,

hol fajtánknak még sírt sem ásnak,

és abból sem lesz haladás,

ha vége van a haladásnak.

Bossuet

Híres beszédeidből mi maradt?

Szavak – nagyhosszú lé.

Végleg beomlott rád a síri hant,

szegény Jacques Bossuet.

A keserű igazság hangja ez,

és nem a bosszúé.

Feleségemhez, mikor Sartre egyik egzisztencialista művét olvasta

Nagy marhaságot ír megint?

Olvasd tovább, szivem.

Jean-Paul Sartret nem érdemes

megcáfolnunk, mivel

egy vagy két oldallal odább

ezt maga végzi el.

A század filozófusai

Heidegger?

Nyelvi epilepszia.

Nekem nem kell se este,

se reggel.

Russell a matematikában

kereste a bölcsészetet.

De tévedett.

Dewey mondja: a tudomány

ne legyen moralista.

Így lett a tudós piszkos,

az atombomba tiszta.

Alfred J. Ayer.

Az ő fejében nem pezseg

az ájer.

Santayana.

Az ember őt ajánlja.

Ráció és empíria

Az átkos középkorban

azok a régi bárgyúk

hunyt szemmel gondolkodtak.

Milyen a mi korunk?

Szemünket tágra tártuk,

de nem gondolkodunk.

Wittgenstein

Itt kétszer kettő, túlnan négy:

logikáddal nem sokra mégy,

mert minden, ami logikus,

merően tautologikus.

Sokaknak irritáció,

mi nékem reveláció:

a Wittgenstein-i ráció.

Éljen az inspiráció!

Pablo Neruda

Végeztem ma Nerudával:

elolvastam, megutáltam.

Federico García Lorca

Huszonnégy éve olvastam először

öt vagy hat versét. Hőmérsékletem

harminchét kettőre szökött; arcomhoz

két langymeleg pamacs tapadt; lihegtem

az élvezettől; köröttem fénygyűrűk

kezdtek keringeni; metaforái

szökőkútjába ugrottam, hadd verje

vállgödrömet a sok sugár; az élet

s a halál elvesztették köznapi

unalmukat; fülembe fekete

kancák dobogták verse ritmusát

patkótlan lábbal; asszonáncai

zenekarát hallottam messziről;

azt éreztem, hogy több lettem magamnál

s oly gondtalan, mint őrült csókolódzás

közben, egyszerre boldog s izgatott.

Huszonnégy éve voltam így először

Lorcával és még most is így vagyok.

(1959)

John Milton

Ma már Milton-paródiának hangzik

mindegyik verse. Lekopott a festék

portréjáról, min nagyképűség ásít,

ál-klasszicizmus, bombaszt és üresség.

Embernek is hitvány volt s nagypofájú.

Erénycsőszt játszott s az égig dicsérte

Cromwell mészárlásait. Puritánok

dudája! Mindig dagadt az erszénye.

S hogy mocskolta a kivégzett Stuártot!

A király fia, mikor végre trónra

került, nagylelkűn azonnal kegyelmet

adott neki. Én fölhúzattam volna.

William Butler Yeats

Mondják, hogy semmi látható

hasonlóság nincs közte s köztem.

S ez így igaz, mert láthatatlan

csatornák kötnek vele össze.

Menánder elveszett vígjátékaiból végre megtaláltak egyet, a Düszkholoszt

Pársoros töredékeit

olvastam egykor. Mily nagy élvezet!

S mily tragikusnak tűnt, hogy mindegyik

komédiája végleg elveszett!

Átkoztam a gyújtogató, gonosz

Alit és Montferrat elvetemült

katonáit. Most itt a Düszkholosz.

És milyen tragikus, hogy megkerült!

Tizenhatodik születésnap

Unott vagy, lusta, közönyös,

nem tudsz még ortográfiát,

és nem köszönsz, ha köszönök –

hadd kérdem, míg anyád imád

s apád oly nagyra van veled:

mi lesz veled, szegény gyerek,

ki tévét kaptál nyakleves

és autót nevelés helyett?

Marx sírjánál

Megcsaltak és csalók elporladt szentje!

Az ipari forradalom ad ennünk,

nem te.

Egyesült Államok

Kacatgyűjtés az életünk.

A városok szétesnek.

És annyi villanyt égetünk,

hogy egyre setétebb lesz.

„A mennyiségi változás minőségi változásba csap át”

Mennél több autót gyártanak

s mennél több autót vesznek,

annál vacakabbak lesznek

a kocsik. (Szintúgy a vevők,

a gyárosok s a szerelők.)

Zsidó szállóige

Egy hasszid rabbi mondta:

– Jó, hogy az Isten nem lakik

a földön. Mert naponta

bevernék az ablakait.

Németország

Néhány hónapja újra láttam

s megrándítottam vállamat.

Utoljára Weimar alatt

éltem Berlinben, mielőtt

a náci dögvész rászakadt.

Később vágóhíd lett s romhalmaz.

Ma már üzleti vállalat.

Birkbeck Road 62.

Kis házunk címe. Itt lakunk.

Bútorunk ócska holmi,

de van sok könyvünk. Olvasunk;

több nem kell. Boldogak vagyunk,

hogy élhetünk s tanulhatunk.

Lenni; nem birtokolni.

Macska és rigó

Andris visít a kertben.

Minő ribillió!

Macskánk az almafánál,

szájában egy rigó.

Hárman futunk utána.

Túlnan, a kavics-úton

szomszédnőnk áll, Mrs. Rye,

ki a macskának szurkol.

Én elkapom a bestét

s mindjárt Zsuzsa kezébe

nyomom, aztán megnézem

a rigót. Nem lett véres.

Leteszem magam mellé

a fűre. Fényes tolla

ragyog. Azonnal elszáll.

Már elfeledte volna

a macska izzó száját?

Eközben feleségem

Mrs. Rye-jel vitázik:

– Magát sehogysem értem.

Ilyen jó, jámbor asszony!

S mégis neheztel, mert mi

nem engedtük a szegény

kis énekest megenni!

– Madárral táplálkozzék

a macska: így rendelte

az Úr öröktől fogva.

Mért avatkozik ebbe?

– Mert az erősebb ellen

a gyengébbet szeretjük.

Ha módunk van, megmentjük

és szabadon engedjük.

Ha rám hallgat, ezentúl

maga is ezt csinálja!

– Hallottam. Jöjjenek most

át egy csésze teára.

S ha meglátom, hogy csirkét

hoz a piacról, lelkem,

átszaladok magukhoz

és szabadon eresztem.

Andris nem eszik

Több mint két hónapja, hogy Andris

csak úgy ímmel-ámmal eszik,

hiába kérleljük, vagy rakjuk

eléje kedvenc étkeit.

– Egyél, fiacskám, hadd nőj nagyra,

szól nagyanyja s átöleli,

de Andris eltolja a tányért;

ha cukorkát hozunk neki,

a szomszédban elosztogatja.

A doktor azt mondja: konok,

de nem hiszi, hogy beteg volna.

Én azt látom, hogy lefogyott,

Zsuzsa elsápad, mikor ránéz.

Ma délben egy pohár vizet

ebédelt. Ekkor eldöntöttem:

nem nyugszom, míg végire nem

járok az ügynek. A szokottnál

is tovább játszottam vele,

majd vöröspecsenyézés közben

megkérdeztem, már est fele:

– Ugye, rossz dolgod van itt nálunk?

Nézem. Szeme csupa derű

és kristály. Nem érti a kérdést.

– Dehogy rossz, nevet. – Nagyszerű.

– Akkor mért nem eszel? csapok rá.

Felnéz reám. Megint nem ért.

De most ezegyszer elárulja

magát. – Hát nem tudod? Ezért.

Ezért? töprengek és derengni

kezd végre bennem, hogy mi van

a dologban. Csak óvatosan

pedzem. – Nem eszel, kisfiam.

Okos vagy. Jól van. Nem eszel, mert…

mert aki eszik, az… hogyan

is jár a gyermek, hogyha eszik?

– Megnő, mondja szomorúan.

Hát így vagyunk! És hátradőlök

a székemen. Elképzelem,

hogy Zsuzska s Andris így maradnak

meg kis házunkban énvelem,

hogy nem lesz soha múlt belőlünk,

s az idő sose veri szét

boldogságunkat, és fiammal

örökké vöröspecsenyét

játszom alkonykor. Andris közben

felmérte hallgatásomat

és elmosolyodik: – Nem értesz,

mert buta apucika vagy.

T. Gy. fiatal barátomhoz, mikor költeményében heves szemrehányással illetett, amiért elmenekültem Magyarországról

„Tudod-e”, kérded, „mit tettél magaddal,

mikor elhagytad a hazát?” Nagyon

is jól tudom. Másodszor emigráltam,

hogy szabadon írhassak és agyon

se üssenek. Több kollégám volt már így.

Nem hiszed? Fogd a lexikont és nézd meg

Victor Hugo, Mann, Dante, avagy Heine

életrajzát. Akkor talán megértesz.

Sorok egy üveg francia konyak mellé, mely konyakot egyik angol jóbarátommal juttattam el a címzettnek Budapestre

Vezércikkedben hazaárulónak

s hazugnak titulálsz. Vajon ki lódít

s árul hazát? Te is tudod, ha józan

vagy nagyritkán; nemhogy az olvasóid.

Más voltál régen. Hány rohadt nyilasnak

húztad el nótáját! Hogyan szerettek

s tiszteltek, míg lelkedet e nem adtad

Hruscsovnak s a delírium tremensnek!

Vedd e konyakot és ürítsd a múltra!

Tudom, megiszod, akárhogy is fulladsz

e vers miatt. Prószit, Parraghi Gyurka!

És ne dohányozz, mert könnyen kigyulladsz.

Gyűlöllek, ám csodállak

Te vagy korunk hőse,

Boldizsár,

nincsen nálad fürgébb

lócsiszár,

mindig eladtál mindent

és mindenkit,

a tehetségedet is,

bár nem volt mit.

Egy örökifjúhoz

Kérkedsz, hogy nincs baj, mert még forr a véred,

sportolsz, zabálsz és tyúkokra vadászol.

Hiába hencegsz. Régen elítéltek,

s az egészség sem véd meg a haláltól.

Keresztnév

Kisfiúkat György, George és Jorge névre

nem keresztelnek többé már, mint egykor.

Mi lesz itt velem? Eltemetnek élve,

még a nevem is kiment a divatból.

Kínrím New Yorkból jövet

Manhattan.

Boldog voltam, mikor odább

menhettem.

Repülő csészealjak

Fénysebességgel szálló, csodás lények

jönnek hozzánk folyton. Mi a fenének?

Hogy tanuljanak tőlünk. Ez világos.

Ugyan mit? Azt, hogyan kell elkövetni

hatékonyan s gyorsan öngyilkosságot.

Szökőkút a Concorde téren

Hány éjjel nyögtem ezt magamnak Recsken:

„A Concorde téren zubog a szökőkút,

másnak zubog s én egy gödörbe fekszem.”

Most itt zubog előttem a szökőkút.

Másnak zubogj, ha a gödörben fekszem!

Már nem vagyok olyan önző, mint Recsken.

(Párizs, 1958)

Az óra

A vers okosabb nálam:

inkább lett, mint csináltam.

Szerzője sótalan.

Akár a kronométer.

Versem számlapját nézd meg

és megtudod, mit én nem

tudok: hány óra van.

Arthur Koestler, Robert Graves

Csak Koestler hordja hátán az idő tarisznyáját.

Sejtek s bolygók közt fel-le utazott.

A Darkness at Noon mint Voltaire Candide-ja.

Kelj fel, Jairus lánya! Jeremiás nem írta

le még Nyugatot.

Graves a Sötét Istennőt kereste. Most Majorcán

ül a sövényen. Ha nem vigyáztok, itt a vége!

Hiába mondta, s hányszor! Pusztulnak. De ki bánja?

Ő addig nevet rajtuk, míg ott ragyog utcája

végén a tenger kékje.

Harcoljak vagy röhögjek? Kár volt értünk? Nem volt kár?

Mellet mutassak? hátat fordítsak? Hasztalan

kínlódom a kérdéssel. Tudom, hogy mindkettőnek

igaza van.

Vendégmunkás a vonaton

Veronában szállt fel. Vagy negyven éves

s nagyon borostás. Ládáját letette

a folyosón s kissé meghajtott térddel

állt egész éjjel, át Németországon,

Ostende s London felé. Fülkénk sarkából

láttam, hogy olykor egy kortyot iszik

a demizsonból és gesztikulál.

Kimentem és két ablakkal odábbról

figyeltem. Nem volt ittas, csak éppen

jókedvű, s folyton-folyvást énekelte,

hogy ’l piu bella cosa del mondo,…

és rá a rímet: un culo rotondo.

S ehhez a gesztus: mintha simogatná

nótája tárgyát. Szórakozz, gondoltam,

ha már nem néked szólt a reneszánsz.

Útitársunk, egy piszkosszőke angol

fiatalember is kijött és néhány

percig faképpel figyelt, azután

merev felsőajkkal fülembe súgta:

– Fogadjunk, ez a talján sem viszi

sokra minálunk! Kurtán felnyerített

szájpadlása alatt: – S mit szól a nyelvhez,

melyen a nő hátulja hímnemű?

Hi! hi! – Bement és én sajnálni kezdtem

az olaszt: hogy mi lesz vele Londonban,

hol lenézik jókedvéért, ahol

méregdrága a bor s ahol szegényen

nemhogy kerek, de még talán ovális

női hátsót is aligha talál.

Majd megnyugodtam. Nem kell félteni

barátunkat. A megaláztatást

kibírja majd; tán észre sem veszi,

s úgy éli túl, ahogy a népe is

túlélt gótot, vandált meg longobárdot.

Nem sajnálni, irigyelni kell őt,

kit a világ baja nem érdekel.

Saját baján is túlteszi magát,

s míg én az ő baján gondolkodom,

dalol, mert sejti, hogy a víz felett

tartják a kerek női fenekek.

Tudományos világkép – van ilyen?

Demokritosz, Galilei,

Newton, Kopernik kanonok –

a nap nem az űr közepe,

s hasíthatók az atomok;

Gassendi, Marx, Delamettrie,

Holbach: az anyagelvűség,

bár elméletnek megbukott,

tovább virul, mint párthűség;

Liszenko, Jung, Freud, Skinner, Spock,

Pavlov: jaj poshadt tökbefőtt,

jaj éji kandúr-zenekar

a tudományos háztetőn;

jön a friss kozmogónia,

roppant merész! aki tanul,

izzad, gürcöl, megérti, de

mire megérti, elavul;

nyugton három dimenziós

fenekemen sem ülhetek:

a fizika évente új

dimenziókat szül nekem;

s a fordított idő! talán

elérek minden csillagot,

ha nincs jövő, csak múlt: oda

visz a negatív villamos;

kérdéses, merre megy velünk

a mozdony: száguld, vagy tolat?

megtudjuk-e, hogy a világ

nem óramű, de gondolat?

Bújjam a tudós könyveket,

vagy hagyjak föl velük, mivel

az ember abból profitál

főként, amit nem olvas el?

Arccal Kína felé

– Barátim – szólt a régi római

hajdan –, ne féljetek!

Harcolnunk nem kell. Barbár gótjaink

majd csak megvédenek

a többi barbártól. Viduljatok!

Így ő. De tévedett.

Emigráció

Tanger, Rio, Velence –

három földrész a jussom.

S mi minden jut eszembe,

mit otthon nem engedtek,

hogy az eszembe jusson!

Van-e honvágyam, kérded

Rokonaim, barátaim

közül már éppen eleget

aláztak, kínoztak és öltek

meg amazok és emezek,

hogy a folytatást jobb Londonban

élnem végig. A sok halott

éppúgy fáj, mintha otthon lennék.

De itt ordíthatok.

Szerény deklaráció

Szovjet nacsalnikok,

jenki hülyék helyett,

hazai cenzorok,

párttitkárok helyett,

siker, pénz, kényelem

és törtetés helyett

tudjátok mi vezet?

A lelkiismeret.

Recrudescunt

Amerikában, negyvennégy dögletes

nyarán éreztem ugyanezt, ahogy

a híreket hallgattam Budapestről,

és szégyenkeztem, hogy szabad vagyok.

(1958)

Alkony a Várhegy felett

Ülök az esteledő kertben.

Az ég kupolája remeg.

Hogy szerettem a pesti partról

az alkonyt a Várhegy felett!

Hányszor néztem! Többé nem nézem.

Szamár vagy. Hunyd be a szemed.

S mindjárt meglátod! Soha nem volt

szebb alkony a Várhegy felett.

Szerelmes versek egy haldoklóhoz

(A függönyöket mind behúztam…)

A függönyöket mind behúztam,

hogy elkülönüljek veled.

A napfény szúr, akár a részvét,

a félhomály időtlenebb.

Sétálni mindig éjféltájban

indulunk, ha már üresek

az utcák és nem láthat senki.

Le a Hammers Lane meredek

aszfaltján ballagunk a parkba.

Négy éve, amikor ide

költöztünk, mondtad, hogy ennél szebb

parkot nem láttál még sose:

berilzöld fű, shakespeare-i díszlet,

pogány fagyöngy, álomvilág,

erotikus moha s az útra

boruló, óriási fák.

A kavics csikorog alattunk.

Egyik kezemben a kezed,

a másikkal – ne lásd meg! – gyorsan

megtapogatom zsebemet,

hogy velem van-e a fecskendő

s a halálos morfin-adag.

A levegő zizeg. Feljajdulsz.

Állunk a roppant fák alatt.

Kegyetlen, fekete barlangbolt

az ég is. Mindjárt rádszakad.

(London, 1963. június)

(Együtt vagyunk egész nap…)

Együtt vagyunk egész nap. Tíz-tizennégy

órát beszélgetünk. Minthogyha foszló

szöveteddel próbálnám összevarrni

magam megint. Rendszerint sikerül.

A rémlátások éjjelre maradnak.

Ma azt álmodtam, hogy búvár vagyok,

s testedben úsztam, tüdőd lüktető

algája mellett és vérereid

feszülő virágszárai között,

mint nyugtalan hal az akváriumban.

Egyszerre apró, majdnem láthatatlan

sejtek kezdtek esőzni, mintha csak

vöröspaprikát szórnának reád.

Rátapadtak ereidre, megnőttek,

nyálkás hínárként úsztattak szíved

felé, ellepték csigolyáidat,

dagadtak és tenyésztek, míg testedben

nem volt már más, mint burjánzó moszat,

jaj, hova lettél? Fuldokolni kezdtem,

s felordítottam. Csuklómat tartottad:

– Ne félj, csacsi. A lélek halhatatlan.

(Kikísértem Évát a rózsafák közt…)

Kikísértem Évát a rózsafák közt,

meg Andrist, kit elvisz magával nyárra.

Az ablak mellett állsz, halálfehéren

s félkézzel, könnyen integetsz utána.

Aztán megfordulsz. Az autó elindul.

Tudod-e, hogy most láttad utoljára?

Vigyázz, nehogy valamit is elárulj!

Csigalépésben megyek át a kerten.

A kék karosszékben ülsz, megfeszített

szájsarkokkal s azt kutatod szememben:

mi fűz még hozzád? illem, kötelesség,

vagy nem múló szerelmem?

Egy pillanat csak; és mindjárt megnyugszol.

„Mesélj magadról”, mondod végre fáradt

hangon. „Oly sokkal maradtál adósom.”

És én beszélek. De te kitalálod,

mire gondolok. És erről hiába

panaszkodnánk egymásnak.

Ketten ülünk itt szemben a halállal

s a nyári alkonyattal.

A fiú elment. És a gyermek gyermek:

hideg és irgalmatlan.

És gyűlölni fog téged, mert elhagytad,

s engem, mert itt maradtam.

(London, 1963. június)

(Zoltán egy éve minden orvosi…)

Zoltán egy éve minden orvosi

folyóiratra előfizetett,

és bújta őket, hátha valahol

felfedezték a rák ellenszerét:

s akkor, tudtuk, repülőgépet bérel,

elmegy velünk oda és meggyógyíttat,

ha egy millió fontba is kerül.

Reménykedtem. De most tudom, hogy késő,

s ha lenne is orvosság, sem segít.

Meghalsz. Két hét, mondja Tószeghi doktor.

Meghalsz. Talán két hónap, gondolom.

Tudomásul vettem, de nem akarlak

feladni. Ezen töröm a fejem

naphosszat. Állok a fürdőszobában

s töprengek, amíg egy hang felriaszt;

jövök haza és túlmegyek házunkon;

nekiszaladok a falnak; melletted

ülök, azt hiszem, egyedül vagyok

és vitatkozni kezdek önmagammal

hangosan; folyton-folyvást keresem

a megoldást, az utat, a kibúvót,

amelyen át megmenekülsz a lét

kataklizmájából, s a kozmikus

vízözön Niagarái közt száraz

sarkot találsz magadnak, bármilyen

szerény helyecskét, hol nem ér utol

a mindenség hullaszaga s ahol,

ha meghaltál is, mégis létezel.

Talán az átmán, gondolom, az ember

legbelső magva, ahogyan a hinduk

szokták nevezni. Az isteni szikra,

a lélek, vagy inkább a lélek lelke,

a gyökök gyöke, a végső maradvány,

melyet nem hánt ki a test, a tudat

s a szenvedélyek kérge, héja, leple

alól, csupán a meditáció, ha

ugyan kihántja, és ha van ilyen

lélek, amely nem anyagból tevődött

össze, hanem az anyag törvényéből,

a törvényből, mely anyagot teremt –

ha van ily lelked, akkor nem kell félnem.

Mint téli kaptárban dideregő méhek,

úgy bújik össze a halál után

a sok milliárd lélek egy gombostű

fejénél szűkebb kuckóban, ahol mind

elfér. Ott vársz reám; pár pillanat

s megérkezem. Azonnal izzani

kezdünk a boldogságtól, hogy megúsztuk

a pusztulást. Hogyan érintkezünk

érzékek nélkül? Biztos váratlan lesz,

oly fantasztikus, mint a rádió volt

gyermekkoromban. S mit nem tud a lélek,

ha kiszabadul a test hálójából!

A lélekvándorlás. Gondoltam már rá.

Régiségekről szóló könyv került

kezembe egyszer, ezerhétszáztízből.

Egész biztos nem láttam soha még,

de címlapjáról ráismertem rögtön,

s a rézkarcokról. A kétségnek árnya

sem fér hozzá: olvastam ezt a könyvet,

s egy példányát könyvtáramban tartottam,

csak más kötésben. Borzongtam először,

majd felvidultam. Kétszáz év, ha annyi,

s az ember kimászik a temetőből

civilizált körülmények közé.

És amikor veled megismerkedtem

a szerkesztőségben! Mily kellemes,

gondoltam, bár nem újdonság. Már láttam,

ugyan hol? És, mialatt beszélgettünk,

nyársonsült hús és ázott csizmaszag

keringett köröttem; császármadár

nyelvelt kalickájából a falon,

szomszédaim az utrechti békéről

vitatkoztak; halántékom megett

hallottam mindezt, úgy mellékesen;

a félig nyitott ólomablakokból

köd szállt felém; nincs messze a folyó

– a Rajna volt, a Schelde, vagy a Maas? –

bort ittam s vártam. Aztán nyílt az ajtó.

Kint cséza állt barackbefőtt-színű

lovakkal. Elsőnek a kocsis jött be

nagy izgalommal. – Itt még nem tudjátok,

hogy meghalt XIV. Lajos?

– Na végre, szólt valaki. Majd anyád

lépett be, vagy nénéd: nem hasonlított

hozzád egyik se. Kék bársonyruhában

álltál a küszöbön s reménytelen

kifejezéssel néztél a zsivajgó,

mocskos csapszékbe. De aztán megláttál.

Nem mozdultál. Azt képzeltem: fejed

hozzám repült s két selymes, galambszürke

íriszed itt forog szemem előtt,

és szőke hajad az arcomba lóg.

Egy pillanat volt, talán annyi sem.

A csaplárosné jött a kulcs-csomóval,

s te felszaladtál a lépcsőn vele.

Így pergett bennem a film, amíg

ott álltam melletted a szerkesztőség

nagytermében. Most nem futsz fel a lépcsőn,

gondoltam akkor, nem tűnsz el szobádba,

mint az utrechti béke idején.

Így történt-e? Avagy csak képzelődöm,

hogy bekötözzem lüktető sebünket?

Van-e lélekvándorlás? Látlak újra?

Néhány évszázad még egy másodperc sincs

a sírban. És már azzal is beérem,

ha csak meglátlak s tán fel sem ismerlek

kétezerháromszázban. De vajon

lesz-e akkorra még élet a földön,

és mit csinálunk vándorló lelkünkkel,

ha nincs test, hová beköltözünk?

Idáig jutottam, mikor letetted

a könyvet. – Ülj mellém, mondtad. Tán tíz

lépés volt köztünk. Amikor felálltam,

úgy tűnt, mintha a rekamié veled

megmozdulna és csúszni kezdene

hátrafelé, egy sötét folyosón.

Bársonyruhád eltűnt; gerincedet

láttam, a sok egymás fölé rakott

csigolyát, miket nem tart össze semmi:

egy érintés és összeomlanak.

Félúton voltam feléd s meginogtam.

Halántékomat harapófogók

marcangolták, ínyemen keserű

méreg csorgott le, herémben kegyetlen

szorongás lüktetett. – Mindjárt jövök,

mondtam, de előbb hadd főzzek teát.

Kiszaladtam a szobából. Itt állok

most a konyhában s arcomat mosom.

Mire meghalsz, a könnyem is kifogy.

(Andris nyaral; csupán Zoltán meg Éva…)

Andris nyaral; csupán Zoltán meg Éva

jönnek olykor ide.

Begubództunk magunkba. Legalább így

nem sajnál senki se.

Megszoktam magam is a dohos házban

az elmúlás ízét.

Kinn bányalég a szellő és fehéren

izzó acél az ég.

A lefüggönyzött ablak alatt ketten

ülünk. Társas magány

a kriptában. De ez sem tart sokáig.

Foszlik a lepkeszárny.

Hányszor száz évig tartana szerelmünk?

S most el kell múlnia.

Tetszhalott voltam egyszer s feltámadtam.

Ne menj el, Júlia!

– Remélem, szép verseket írsz majd rólam,

mondod. Én hallgatok.

Az üveg vibrál. Kívülről az élet

veri az ablakot.

(London, 1963. július)

(Nyugodtan alszol…)

Nyugodtan alszol. Én a széken

gubbasztok és kezedet nézem:

milyen törékeny, hosszú kéz!

Áttetszik ujjad minden csontja

s mintha bőrödön átragyogna

a csonthártyák alól a mész.

Tudom, hogy puszta létem szégyen,

szégyen rikító egészségem,

és ingem alatt meztelen,

hideg mellem. Egész hiába

reméltem s vártam a csodára:

nem ment meg most a csoda sem.

Nincs irgalom. És ha utánad

ugornék, akkor sem talállak.

Visszhangtalan a jajgatás.

A túlparton nem mozdul senki.

A mész elporlad. Mi a Semmi?

A Semmi üres csigaház.

(Elaludtál. Hullahegyes az állad…)

Elaludtál. Hullahegyes az állad.

A fogyó hold besüt az ablakon.

Csuklódat fogom és hipnotizállak:

„Ne halj meg! élj! akard, mert akarom!”

Ezt suttogom ezerszer, ezeregyszer

gépiesen. Csak az ajkam remeg.

És nézlek közben, az élők kegyetlen

fölényével a haldoklók felett.

Azt szoktad hinni, hogy lelkünk a testben

csak ágyrajáró. Egyszer útra kel

egy más közegbe. Én meg úgy sejtettem,

hogy fokról-fokra s együtt múlnak el,

úgy mint te most. És nincs szer, amely használ:

besugárzás, igézet, szerelem,

sem orvosság. Süllyedő bárka vagy már;

karod foszló kötél. Elengedem.

(Minden reggel sárgább és fáradtabb vagy…)

Minden reggel sárgább és fáradtabb vagy.

Mikor fésüllek, törik a hajad.

Elszáradt inda a karod. Dagadnak

a rák gubói nyakadon. Az ablak

előtt kék ég, részvétlen szirtfalak.

Ma nem fáj semmid. Ülök ágyad mellett

s a kávéscsészét tartom. Hegyes melled

helyén zöld varrat, lila sebhelyek.

Ábrándozom, hogy nem kell még elmenned

és egy fél évig veled lehetek.

Szerelmem, harmincnégy kilós kísértet,

mit mondjak néked? Áldom a napot,

mert pasztell-szürke szemeid még szépek,

mert roncs testedben van még egy kis élet,

s mert így is jó. S már nem lesz soha jobb.

(Sápadtfehér és cserepes az ajkad…)

Sápadtfehér és cserepes az ajkad.

Halkan pihegsz. Az ablakok mögött

kupoláját rezegteti a hajnal.

A fénye tőr. Görnyedten eldőlök

a székemen. Vajon még meddig tart ez,

hogy így bámullak bamba mereven,

kutyád, ki nem tud tenni semmit? Halj meg!

halj meg! halj meg! Lecsuklik a szemem.

A szertartást látom, míg eltemetnek

e fennsíkon, a kúpos havasok

tövében, mert a hegyeket szeretted.

S én elérem az esti vonatot.

Velencében vár még reám a nyárvég:

talán két hét, talán három maradt,

mikor oly sok a nap s oly mély az árnyék.

A Lídó strandján elfekszem hanyatt.

A hullámverés zaja, örök kék ég,

s labdázó gyermekeket hallani.

Kérdem: vajon tested hajótörését

túlélte-e lényedből valami?

Déltájt kinyitom a szememet végül

s lesem, merről s mikor jön már a test,

mely téged pótol. Mert szerelem nélkül

nem élhetek. Tőled tanultam ezt.

(Soprabolzano, 1963. augusztus)

(Ötezer éve a kötelet hoznám…)

Ötezer éve a kötelet hoznám

és összekötném testedet, te drága,

hogy szellemed ne járjon vissza hozzám.

Ma azt kívánom: bárha visszajárna.

Egy ezredéve rokonok ülnének

a sarkokban, mint démonok. Mécs égne

s a percre várnánk, amikor a lélek

kilép belőled s felrepül az égbe.

Ma úgy tudják, hogy döglött állat-testét

az ember ott felejti a szeméten.

De öt érzék nem elég a mindenség

megértéséhez. Ez minden reményem.

(Fekete-fehér csíkos kígyók lettek…)

Fekete-fehér csíkos kígyók lettek

a napok meg az éjek útjai.

Azt kérdezed: mért maradok melletted,

ki csak borzalmat tudsz már nyújtani?

Nem gyűlölöm fuldokló köhögésed?

felfekvéstől szederjes hátadat?

a vért, a jajgatást, a verejtéket?

Miért kell, hogy meghalni lássalak?

S mit tudok érted tenni? – sziszegsz. Fussak,

hogy tíz, húsz évig ne így csapj le rám

vámpírnak, szörnyetegnek, succubusnak,

dögkeselyűnek minden éjszakán.

Van helyettem idegen, aki ápol.

Vagy nem tudom, hogy milyen hiú vagy,

ha engem látsz? hogy nem félsz a haláltól,

s hogy megleled magad is az utat?

Takarodj! – hörgöd. Menjek le a hegyről

Veronának; ne törődjek veled;

felejtselek el és idézzelek föl,

ahogy a börtönben képzeltelek:

harmóniának, szépségnek és fénynek,

asztráltestnek, mely köröttem lebeg;

aztán utazzam tovább Firenzének,

s ha a Via Salutatin megszálltam:

vigyek szabályos százszorszépeket

Horának Botticelli Tavasz-ában,

kivel oly egy az ajkad és szemed: –

s ha az anyagból az anyagtalanba

átsétáltál és megszoktad, talán

eszedbe jutok s eljössz egy kalandra

valamelyik holdatlan éjszakán.

Biztosan nem tudom majd soha, hogy

kék üstökösköd-testedet öleltem.

De mert szerettél, fiatal halott,

irgalmas leszel hozzám s ott hagyod

a gyönyör ezüst harmatát ölemben.

(Soprabolzano, 1963. szeptember)

A British Museum könyvtárában

Hálókabátban középkorú asszony

ül mellettem. Mocskos teniszcipőt

visel (november van) s gyapjúharisnyát:

spárgával köti fel térde alá.

Mikor kimegy, négy csikket szed elő

egy pléhdobozból. Megnézem, mit olvas:

fakszimile kódexet babilóni

ékírással, fordítás s jegyzet nélkül.

Minden reggel háromnegyed kilenckor

az oszlopok közt várom a nyitást.

Fele már ott van, a többi épp akkor

közeledik gyalog: a választottak.

A közelben lakik mind, Bloomsbury

padlásszobáiban; itt főznek, élnek,

ki tudja, hogy miből. Nem ez a gondjuk.

Ez itt a kócos nő hálókabátban.

A hosszúhajú, szőke fiú ott

az albigensekről tanul megbízás,

vizsgák s fizetség nélkül mindhalálig.

A rózsás arcú, galambősz szakállú

öregúr az univerzáliák

koncepcióját s Petrus Abaelardus

e nézetekhez való viszonyát

tanulmányozza. Negyven, ötven éve?

Lassanként már mindenkit ismerek.

Ők az én népem. Oly országból jöttem,

hol nem tűrik azt, aki önmagát

meg tudja váltani. Irigykedem

reájuk s kissé szégyenlem magam.

Mert ők tanulnak, olvasnak, nem írnak

könyvet, nem kapnak megbízást, nem várnak

tapsot vagy pénzt. Engem a kiadó

küldött, ki rosszul bár, de megfizet.

Halálra ítélt törzs, ők az én fajtám.

Minden nap ünnep nékik és vasárnap

otthon ülnek, régen holt kultúrák

délibábjai között egy világban,

ahol már többé nincsen kultúra.

Ismeretlen istenek terítettek

selyemszőnyeget lábaik elé.

Gránitkolostort emeltek köréjük,

hol nem sípol gyár, szónok nem pofázik,

pénz nem csörög, de van még értelem.

Ha majd felülnek a halálos ágyon,

elmondhatják, hogy nem éltek e földön

hiába, mint a többi milliók.

(London, 1964)

Az epheszoszi könyvtár

A homlokzat még áll. A rétek zöldje

bebújt az ablakok meg a boltívek

közé. De az emberméretre készült

remek márványfal százszor több, mint díszlet:

a könyvtár benne él még. A kiszáradt

szökőkút a gyomok közt újra árad;

tollseprős szolga jár, porol s egy vénség

Szápphót másolja négy hete magának.

A lépcső nem nekifutásra készült,

de hogy kényelmes, széles fokait

ülésre használják és megbeszéljék

az istenek s az ember dolgait.

Az oszlopok közt kék árnyék, fűzöld nap.

A kapuőr, másként Kerberosz testvér

egy szépfiú khlámisza s fehér melle

között lopott könyvtekercset keresgél.

A kapubolt alatt a nevesebb

könyvtárosok pihentek szarkofágban.

Csontjaikat szétszórták a barbárok,

a márványból vályúkat készítettek,

bandáik a könyvekből tüzet raktak

és ürücombot pirítottak rajta,

vagy foglyaik kezét-lábát pörkölték.

A fal még áll. Nem sokáig. A márvány

pusztul, szemcsékre hull, vajjá kenődik,

mert a benzin mérge beleszívódott,

meg a gyárfüst. A rablógyilkosokra

megérkeztek az öngyilkos utódok.

(Konstantinápoly, 1965)

Lorenzo de’ Medici

– 1480 táján

Halastavat ástak Careggiben

az állatkert végén, hatalmasat,

ahogy rendelte. És mert senki sem

értett még hozzá, sokfajta halat,

emlőst s kétéltűt engedtek bele,

amit csak összeszedtek az arab,

velencei, portugál meg török

hajósnéptől.

Egy nap, hajnalfele

– korábban kelt fel mint a madarak –

a Medici kiment az alvó parkba

s megállt a tónál. A víz fekete

és áttetsző volt. Skarlát oszlop rajta

a fejedelem skarlát köpenye.

Elevenen szülő hal libegett

a part előtt. Mögötte mélykék, keskeny

ragadozó várt és mindjárt bekapta

a porontyokat, amikor kiestek.

Egy lomhabajszú harcsa, sunyi, trágár

nézéssel, mint III. Frigyes császár,

az iszapból vajsárga gilisztákat

szürcsölt fel, mintha makarónit falna.

Odább ezüst konyhakések cikkáztak.

Az aranyhal – hiányzott már a farka –

sarlóvá görbült a kíntól egy polip

porcelán csápja közt. Fehér belek

cérnája ringott a parti hullámok

völgyében. Amott, a víz fenekén

indolens csiga végezte szokott

egészségügyi sétáját.

Marsilio

Ficino mester a szomszéd villából

a mélyfekete ciprusok mögött

(egész éjjel nem aludt, mivel Plátó

egy mondatán töprengett) arra jött:

„Nagy ég, Lorenzo, mi történt veled?

mért vagy ily sápadt és ily szótalan?”

A fejedelem arca hűs és érdes

maradt, mint ki egy más világból tér meg:

„Istennek hittem, Ficino, magam.”

(Firenze, 1965)

Firenze, 1928

Az éjjeli vonattal érkeztem – így volt tervben.

Még otthon betanultam a térképet és mentem

egyenest a sötétben, lábujjhegyen és félve,

úgy, mint aki királyi tükörterembe lép be.

A Baptisztérium zárt kapuja elé ültem.

Kristály forrás patakzott le mellemen. Szédültem

és fölnéztem a dómra. Most enyém lett a város,

mely a szépséget szülte s felrázta a világot.

Ujjongó csillagok fenn. Mézédes tűszúrások

herémben. És boldogság. Majdhogy mezítláb járok,

nem nagypénzű turista, de alázatos vándor,

idegen hazájában, de otthonos akárhol,

kit szép tájakra, jeles emberekhez s mezítlen

márványszobrokhoz küldött egy ismeretlen isten.

Nem reggeliztem; rögtön szaladtam a festményhez,

s az elmúlás szendergő, még könnyű árnyát néztem

Flóra gyönyörű arcán. Ilyen nő nem jut nékem,

bár haját simogatnám hajnalig minden éjjel.

A félmeztelen, lányos Mercur isten a képen

ugyanolyan érzéki, pimasz, tizennyolc éves

kamasz fiú volt, mint én, csak százszor vonzóbb nálam.

Hátul a tömör díszlet a mélyzöld almafákkal.

A Gráciák idétlen körtánca, öntelt, germán

nyakszirtje s túl ovális hátulja nem hatott rám.

Majd gyorsan kifutottam, mert az őr észrevette:

azon tűnődöm, miként bújok a képkeretbe,

hogy oda, ahol tartott még a reneszánsz ünnep,

az erotikus szépség kertjébe meneküljek.

(Firenze, 1965)

Olykor még szembejössz

Olykor még szembejössz velem a járdán

itt Firenzében, s én feljajgatok

a gyönyörtől, hogy új testet találtál,

s mindig oly karcsú s lányos vagy, ahogy

ismertelek. Eléd futok, te szőke,

míg egy rossz mozdulat vagy rossz mosoly

kiábrándít. Így kísértesz: más nőkbe

bújsz, maszkot öltesz, alakoskodol,

a hotelben képeket versz le éjjel

a falról, ha magam alszom, s ha nem:

tarkómra fújsz; a kandalló tüzével

pattogsz reám, hisztérikus, vad angyal –

s én ujjongok, mert játszol még velem,

pedig tudom, hogy én játszom magammal.

(Firenze, 1965)

Botticelli Tavasza^*

Lorenzo a Plátói Szerelem félmezítlen

jelképe lett a festmény szélén mint Mercur isten.

Kígyós karját feltartja az ideák világa

felé. A festő ránéz a kocsmáros fiára

és nem szabadul tőle. A kamasz mellbimbója

illatszert küld feléje mint a lepréselt rózsa,

hernyóselyem a válla. Kegyetlen, hosszú combja

pasztellkék. De a piktort még sokkal inkább vonzza

ott, hol a reggel rózsás fényei már elérték

s megfestik két brutális, egymástól elvált térdét.

A festő félreteszi palettáját és reszket.

A szépfiú leejti derekáról a leplet.

Elvárta, hogy így járjon vele a híres mester,

aki a lelket festi, de nem számol a testtel.

(Firenze, 1965)

A Majomhoz cégérzett kocsma^*

„Gazdája voltam a Majomhoz címzett

nagyhírű kocsmának az Arno partján.

Nekem meg – büszkén mondom – Cosimo és

Lorenzo de Medici volt a gazdám.

Cosimo azért jött, hogy valamelyik

haragosának pénzkölcsönt ajánljon;

Lorenzo húsz zenésszel állított be,

mielőtt szerenádra ment egy lányhoz.

Az idegenek beszédére mindig

vigyáztam s ha oly okosan csevegtek,

hogy nem értettem, jelentettem őket.

Lorenzo állást kínált fel ezeknek.

Mikor megszűnt a divat Firenzében,

Parentucelli hupikék csuhába

burkolva jött be. Felkaptam, kidobtam.

Belőle lett V. Miklós pápa.

Azt hittem, minden mulandó. Nem tudtam,

hogy kiszolgáltam huszonöt vendéget,

kiknek neve örökké él e földön.

De nélkülük is ragyogott az élet.

Ha nap sütött, ha esett, kinn a cégér

(a rézbe metszett majom) vígan táncolt.

Reggeltől éjfélig sosem ültem le.

»Végigálltad«, mondták, »a reneszánszot«.

Bár pompás bort tartottam, senkitől

nem tűrtem el, hogy pincémet meglássa.

A hordókat én cipeltem s a kulcsot

párnám alá rejtettem éjszakára.

Nejem korán hunyt el. Fiam, Lorenzo

maga volt a jóindulat s a szépség.

Leonardótól Polizianóig

mindenkivel hírbe hozták szegénykét.

Rossznyelvű város ez, mint Dante mondta.

Mikor meghaltam, fiam egy ügyvéddel

szemügyre vette pincémet. A taknyos

Michelangelo tartotta a mécset.

Ott álltak tátott szájjal és bámulták

derékmagasságban a ronggyal bélelt

nyílást a falon, meg kezem írását:

Ó LYUK, HÁNY SZÉP NŐT KÉPZELTEM FÖLÉBED!”

(Firenze, 1965)

Delfinek

Hányszor láttam már őket így, csoportban!

Öten-hatan, vidám artistanép

ezüst trikóban, mint a torpedók,

nekilendülnek a hajó orrának,

lebuknak s máris ott vannak a túlon.

Felnéznek ránk: tetszett-e a bravúr?

Auckland előtt, hová nehéz bejutni,

egy delfin, még a század elején

révkalauznak állt és elvezette

a kormányost a víz alatti szirtek

közt, s olykor-olykor visszapislogott:

jól jön mögötte? S ha a révbe ért,

már úszott vissza, a következő

hajóra lesni. Félálomban gyakran

jut az eszembe. Vajon él-e még?

Húsz év előtt két katona-bajtársam

felborult csónakjukkal a viharban

Eniwetok előtt. Már fuldokoltak,

mikor egy végtelen erő labdázni

kezdett velük, s emelte, vitte őket

a koráll-zátonyig. Egy pillanatra

látták csak a delfin hideg szemét.

Derék tudósaink már néhány éve

kutatják, hogy a delfinek mily módon

érintkeznek száz mérföld távolságra

magas rezgésű hangskálán, s az apró

delfin mért ismeri rögtön, gyakorlat

s tanulás nélkül szülei egész

szótárát: vagy hogy terhessége végén

miért kíséri a delfint néhány

segítőkész hím és nőstény, mint hogyha

szülőasszonynál álló ápolónők

és orvosok volnának? Ezt kutatják

tudósaink, meg száz más dolgot, mely mind

roppant érdekes és lényegtelen.

Engem inkább az izgat: honnan tudják

e vízlakó állatok, hogy az ember

nem bírja ki a tengert és utál

belefulladni? S mért segítik partra,

mikor nekik a bunyán-fa alatt

nem prédikált könyörületről Buddha?

Miért rohannak neki a cápának,

mely menekül előlük, s verik át

lágy oldalát állcsontjuk dárdájával?

A morálfilozófia mely lapján

olvasták, hogy a gonoszt minden módon

üldözni kell, akkor is, ha csak mást bánt?

Oly messze vannak; meg sem értjük őket.

Ezeket nem kondicionálták, hogy

városállamba tömörüljenek,

tanuljanak, civilizációkat

teremtsenek, majd szétverjenek mindent.

Agyukba nincs pokolgép beszerelve,

nem válogatnak jó meg rossz között.

Versenyt úsznak, tornásznak, szeretkeznek,

szórakoznak és örülnek, ha mást is

mulattathatnak, s a szamaritánus

gesztusokról sem feledkeznek el.

Hogy mit gondolnak rólunk? Nehéz lenne

tisztázni. De ha békés, ideális,

boldog s könnyed életútjukra gondol

az ember, meg pompás ösztöneikre,

úgy feltehető, hogy a hullaszag,

mely gyilkos-öngyilkos fajtánkból árad,

előttük sem egészen ismeretlen.

Talán ezért oly megvetőn hideg

a szemük, mikor egy salto mortale

után felnéznek ránk, vagy a hajó

szakácsa kövér halat dob nekik.

(Szicília és Malta közt, 1965. május)

Vállad akasztófáján

Vállad akasztófáján lóg a testem,

szemed kútjában öngyilkos leszek.

A tőr kihull kezemből. Térdre estem

eléd. Gyűrött zsebkendőt lengetek.

Bőrig vetkőzöm és tovább. Kitárom

magamat, oly mezítlenül, ahogy

anyám megszült. Nincs tőled e világon

védelmem, csak ha védtelen vagyok.

Fiat, barátot, mindenkit feladtam

miattad. Már az első pillanatban.

Oly jólesett! Bokádat csókolom.

Ne emelj fel. Eszeveszett kamasznak

hullok lábadhoz. S így vagyok magasabb:

a csillagokba ér a homlokom.

(Málta, 1966)

Úgy jöttél hozzám…

Úgy jöttél hozzám, mint egy istenséghez.

S így néztem én is fel reád, aki

nem várt már semmit. Kloáka az élet,

de egymást még meg tudjuk váltani.

Zsibbadni kezd a csuklóm, ha meglátlak.

Húsz esztendőnk lesz? vagy csak két hetünk?

Üssünk a jelen borotváján sátrat.

Jövendő nincs. De hátranézhetünk.

Hogyan kell élnem? Soha élő ember

nem oktatott ki. Plátó nevelt engem

meg Epiktétosz. Ülj mellém és nézd

(s lásd másként, mint én) a forgó világot.

Vár ránk a nagy kaland. Nem magyarázok.

Azonnal dobd ki Árisztotelészt.

(Málta, 1966)

Nem oktatlak

Nem oktatlak, nem kommentálok.

Pár évig kell csak várnom most,

míg megleled Csuáng-cet, Plátót,

Tamást, Buddhát vagy Plótinoszt.

Hogy melyiket? Ki nem találom

s elnémulok, hogy egyenes

úton járj s hogy se tanítványom,

se ellenségem ne lehess.

Ifjúságom eltűnt a mélyben.

Most újra látom benned itt.

Ezért csak szemlesütve nézem

asztrálkék, szűzies, szerény s vad

lényed zárt függőkertjeit.

De verseimben az enyém vagy.

(Málta, 1966)

A teraszon állunk

A teraszon állunk. A tengeren

színezüst holdfény tölcsére világol:

legvégén foszfor ég. E szerelem

látogatónak jött a túlvilágról.

Csikorgó autók a pálmák alatt

s hullámverés. A szemhatáron kékes

barlang. Válladra tettem államat,

de testem nem ér oda a tiédhez.

Csak hajad könnyű érintését érzem

e szende, mozdulatlan békességben,

ahol megszűnt a szó. Fejünk felett

az égen lassan elfordul a Göncöl.

Csillag hull. Némán libegek veled.

De olykor felnyöszörgünk a gyönyörtől.

(Málta, 1966)

Egyszer fordítva fogtam meg

Egyszer fordítva fogtam meg s úgy néztem

gyöngyház látcsövemmel a színpadot,

hol törpék vibráltak a messzeségben.

Amióta megjöttél, így vagyok

a külvilággal. Elmerült mögötted.

Szomorú vagy és ideges. Nekem

kell vinnem a szót. Holnapra tán többet

beszélsz! Vidítsd fel! Várj türelmesen!

De társaságban, hol egymástól messze

ülünk, úgy érzem mégis, hogy veled

esküdtem össze a teremtés ellen,

hogy régen tudok minden titkot rólad

s lelkünk-testünk egy hullámon lebeg:

kikötőben sötét két éji csónak.

(Málta, 1966)

Vigasztalan voltál

Vigasztalan voltál. Áthoztalak

Ági hangszalagjaihoz, s amíg

meghallgatjuk a harminckettedik

zongoraversenyt, nézem arcodat:

a zene lassan nyúl feléd, ködöt

s fényt hint reád, lüktető selymeket

csavar köréd, megszédít, felemel

s magával visz. Miközben örülök,

elképzelem, milyen lenne világod

Mozart nélkül. Csúf sivatagot látok

elszórt csontokkal s pár barbár arabbal,

a homokban tört kardokat, sületlen

kenyeret meg egy rokkant íróasztalt

szakadt aktákkal s eltört szemüveggel.

(Málta, 1966)

Oly szép, oly karcsú…

Oly szép, oly karcsú, oly vad s oly erős vagy

az ifjúság tőrével az erőszak

virágingében. Hol keresselek meg

száz maszk alatt? Fellázadsz, ha szeretlek;

megszöksz, ha nem. S mit nyújtsak néked? Ölni

tudnék, hogy többé el ne hagyj e földi

kiránduláson. És még mindig félek,

ha hajnaltájban elmégy és ha délben

nem szólsz hozzám, vagy alkonykor magányod

szirtjére ülsz. De éjszaka elérlek,

mikor a hold süt és ágyadhoz állok.

Álmodban arcod oly tiszta fehér lesz!

Vállad márványa lüktet. Oroszlánok

jönnek inni karizmod csermelyéhez.

(Málta, 1966)

A plasztik győz…

A plasztik győz, a holt anyag

s a vasbeton.

Az emberi tudat hasad

meg az atom.

Vigasznak Szálámisz maradt

és Máráthón.

A dekadencia ragály.

Nincs gyógyszere.

Sírunk felett halálsugár

s nem lóhere.

A lencséért Ézsau eladta.

A hold letűnt.

Dedüke, mondod, á szelánná.

Még nézelődhetünk.

(Málta, 1966)

Mellettem ülsz a lócán

Mellettem ülsz a lócán; könyvet olvassz.

Vállad mögött a támlán jobb kezem.

Az alkony sárgás fénycsóvákat forgat

a szemhatár szélén, mint Claude Lorrain

festményein. Ugorjak nyolcvan évet?

A ház rég eltűnt. Luxusszálloda

neónja mellett, ferdén kinn a légben

úszik szobánk helye, hol valaha

boldogok voltunk. Mindkét urnánk széttört.

S kihez intézzem ezt az esztelen

üvöltözést az anyag börtönéből?

Vagy kössek békét ketrecünkkel? Állam

lassan feléd csúszik. Elengedem

ajkam csónakját hajad áramában.

(Málta, 1966)

A tér mélykék árnyéknak…

A tér mélykék árnyéknak nőtt bokádhoz

s a mindenség határa is te vagy.

A pálmák mélyzöld, dermedt robbanások

vállad mögött. S az óra elakadt.

Az ablakban a fény balettje táncol,

a nap járását arcodról tudom,

a májust hónod jázminillatából;

szomszédunk nincs, csak túl a Tejúton.

A bútorok, mint súlytalan trapézek

hintáznak köztünk. Olykor visszanézek:

az öt világrészt piszkos por veri,

és nincs, csak lényed isteni hatalma,

meg lenn a tenger csacsogó nyugalma

s fenn a hold ezüst piruettjei.

(Málta, 1966)

Náladnál kétszer idősebbnek

s tapasztaltabbnak vert ide

a sors. Eszemmel nyerjelek meg?

Nem mennék vele semmire.

Mivel hát? Azzal, hogy kísérlek,

míg hangtalanul viseled

fiatalságod és szépséged

tragikus tudatát szemed

kékségén s minden mozdulatban?

Maradj velem, mert rád maradtam.

Mit mondjak mást? Elolvadok

a gyengeségtől. Tested mellett

megszédülök. Ha átölellek,

karomból kiesik a csont.

(Málta, 1966)

A tengernél lakunk

A tengernél lakunk. Derül a kedvem,

ha a tetőre ülhetünk, mivel

az Etnával nemrég ott ismerkedtem

s a boldogság bárányfelhőivel.

A szűk lépcsőn egymáson már nemegyszer

mentünk keresztül. Az anyagtalan

mókázik az anyaggal. Szerelmemnek

íly későn is még eperszaga van.

Csukott gyöngyházkagylóban alszunk éjjel.

Majd hajnalködbe csúszunk ki a résen.

Némán kávézunk. Hűsek a szobák,

de a mennyezet izzad és virágot

fakaszt fölöttünk. A kőfalon át

megcéloznak az izgatott sirályok.

(Málta, 1966)

Mért ülsz a szobádban?

Mért ülsz a szobádban? Írsz, magadba nézel,

tanulsz, pihensz? Nem tudni. Soha még

nem lestem rád. De néha, késő éjjel

sétálni hívsz, ha csillagos az ég.

Az út poros, fehér folyóágy. Ember

semerre sincs. Sietünk, mint akik

kifutnak a világból. Lenn a tenger

veti a partnak szörnyű izmait.

E néma séta szertartás, igézet,

fürdés a szélben. Rád csak lopva nézek:

jobb válladon vasvért az éji fény

s a holdvilág véghetlen hosszú karja

utánad nyúl, elér s magasra tartja

ezüst kardját homlokod közepén.

(Málta, 1966)

Aki szerelem nélkül él

Aki szerelem nélkül él, kiszárad

s gonosz lesz, mint a politikusok.

Így voltam én két évig; mit sem vártam

jövőmtől a mindenség rám csukott

siralomházában. És folyton féltem

a haláltól, holott ez akkor végnek

pompás lett volna. Láttalak ma reggel

ezüst roletták rácsában hogyan

alszol; s kiléptem, festő az ecsettel

a teraszra s szétnéztem boldogan:

a tenger kék térden hajlongott lábam

előtt; a nap mint barbár drágakő

forgott; álltam egy csupa fény világban,

mely érthetetlen, de elérhető.

(Málta, 1966)

Sötétedik

Sötétedik, ha nem vagy itt.

Verem az írógépet.

Nézem, nem nézem: mindegyik

betűje a te képed.

Karórám mutatója kék:

nyújtóján te tornászol.

Hátad holdas gleccsere véd

a homály farkasától.

A matéria töltelék.

Mindig a törvény jött elébb

s parancsol az anyagnak.

Ne hallgass rá, mit fecsegek.

Testednek csapom a szelet,

hogy lelkedet megkapjam.

(Málta, 1966)

Hol válik el…

Hol válik el a hústól lényed?

Nem tudtam soha dönteni.

Misztikus bálványarc a térded,

fétisek lábad körmei.

A lépcsőről spirituális

zenének hangzik, ha lemégy,

s megérzem ágyékod haján is

szerelmünk égi lényegét.

Mit valljak néked még e földön,

hol testemnek te vagy a börtön

és lelkemnek a láthatár?

Szeretlek; hadd, hogy ezt lihegjem;

szeretlek és széttép szívemben

a galamb meg a leopárd.

(Málta, 1966)

Valómnál jobbnak

Valómnál jobbnak, nemesebbnek

játszom előtted magamat.

Attól vagyok jobb, mert szeretlek

s mert felemellek, magasabb.

Az önzés is önzetlenség lesz

közöttünk. Ám mint válhatok

olyanná, amilyennek képzelsz?

Szerelmed cél s nem állapot.

Vibráló partok szélén járok

veled s lesem zárt ajkadat.

Ingem nyílásában virágot

viselek s kést az ing alatt,

és éjjel egy-egy részt kivágok

magamból, hogy megtartsalak.

(Málta, 1966)

Mi most a reggel?

Mi most a reggel? Gondolkodom rólad,

amíg lejössz, mellém ülsz s hallgatom

kettőnk csendjét. S az est? A búcsúzó nap

aranybrokát dicsfénye hajadon.

Te vagy csak fontos. Homokbánya omlott

múltamra. Mint múmiák, mereven

feküsznek benne emberek, meg dolgok.

Egyszer tán még mindet előveszem.

Álmomban eltűnsz s hiába kereslek.

Felriadok az ágyon. Nézzelek meg

a tetőn? Villanyt kéne gyújtani.

Tovább aludjak? Újra elveszthetlek.

Nem félek többé. Csak hozzád vezetnek

a napok és az éjek útjai.

(Málta, 1966)

Ha nézlek…

Ha nézlek, háttér nélkül látlak,

ha hallgatsz, senki mást nem hallok.

Szépséged elfed minden tárgyat,

szépséged elnyel minden hangot.

Kimégy vagy elfordulsz, ha hosszan

lesem az arcod. Megtanultam,

hogy egyetértesz Plótinosszal,

aki pirult, hogy teste is van.

Ne szégyelld. És ne féltékenykedj

külsődre. Lényedért szeretlek.

A többi díszlet. Járj kabátban,

fürdőköpenyben vagy mezítlen,

mit félsz? Úgyis kiabsztrahállak

szép testedből szonettjeimmel.

(Málta, 1966)

Más évjárat, más nemzet…

Más évjárat, más nemzet,

de egy irányba tartunk.

A véletlen nem ejthet

erőszakot mirajtunk.

Az, mit ma megtanultunk,

jobban köt össze másnap.

S mire való a múltunk?

Hogy elmondjuk egymásnak.

Ki sosem ismerhetlek.

Meglepsz minden szavaddal.

Elém vágsz az eszeddel.

Szeretlek, s egyre jobban.

Oly megszokhatatlan vagy,

hogy rögtön hozzád szoktam.

(Málta, 1966)

A szikla tövén ittuk

A szikla tövén ittuk tenyerünkből a tiszta

vizet. A jégkorszakból maradt talán még vissza.

Bokrokba kapaszkodtunk, úgy másztunk a halálos

lejtőn. Rugalmas fűben ültünk le a forráshoz.

Csupa kék ég és tenger. S a pintyőkék meg csízek!

Tuniszból és Olaszból jöttek a híres vízhez.

Csend lett. Aztán dalolni kezdtek teljes erővel.

Üvegnyilak és kristály gömbök a levegőben.

Lenn tajték meg sirályok. Hallgattunk mind a hárman.

– Ez talán az utolsó idill Európában –

szólalt meg a tanító. – Jövőre négyszáz ágyas

szálloda épül ide. Neonjain elégnek

a madarak. A forrás meg majd az árnyékszéket

öblíti. A turisták úgyis csak whiskyn élnek.

(Málta, 1966)

A lázam negyvenegy felett

A lázam negyvenegy felett.

Míg láttam, testem hullaszín

volt. Most ködös. Szívem vadul

játszik bordáim húrjain.

Ha ez a gyógyszer sem segít,

nem érem meg a holnapot.

De annyira még nem szeretsz,

hogy féltselek, ha meghalok.

Mert jobb neked, ha most megyek,

mint tíz év múlva. Te vagy itt?

Ajkamhoz ér egy jéghideg

pohár, de szám nem élvezi.

Előttem lilakék színek

meg a nemlét fényévei.

(Málta, 1966)

Felgyógyultam, de ez…

Felgyógyultam, de ez nem végleges.

Ott fekszem majd egy reggel mereven

a csend maszkjával számon és hegyes

lábujjaim átütnek leplemen.

Ne nézd soká a hullát. Sárga ként

hoz a halál s befújja testemet.

Húzd be a függönyt s menj. Nem magamért

siránkozom, de érted reszketek.

Mint most idézed, Sánkárát idézd

majd akkor is: a lelket nem lehet

megölni s hogy találkozunk a lét

egy másik síkján. Tartsunk szünetet.

Hallgass Bachot, járkálj a napsugárban,

olvass Plátót. Ne dobd magad utánam.

(Málta, 1966)

Hogy miért jöttél

Hogy miért jöttél s mit kívánsz itt? –

nem értettem meg. Ostobán

hat hónapig gyötört a pánik,

hogy búcsú nélkül mégy tovább,

miközben karcsú, új hajóddal

keresed azt, miről ütött-

kopott bárkámon rég lemondtam:

a kikötőt. Megrendülök:

mert egy mólón horgonyzunk ketten.

Szellő borzongat. Felengedtem

hajam sárkányát. Szembe süt

szépséged. Lógó karral álltam

szemközt élettel és halállal.

De most békét kötök velük.

(Málta, 1966)

Szicíliába mentél

Szicíliába mentél. Jól becsuktam

kaput, redőnyt és minden ablakot.

Magam elé terítlek asztalunkra

mezítlenül, s szonettet csavarok

csípőd köré. A tükör üvegében

bujkálsz; ha nézlek, kékes füst leszel.

Aludni nem tudok. Te sem, remélem.

De minden részem téged ünnepel.

Vetítőgép lettem, mely filmet perget

a falra. Nincs más tárgya, mint szerelmed.

Kagyló vagyok: magamba zártalak.

Taorminán az alkony fénye reszket.

Fordítsd felém elnyúló árnyadat:

a tér köztünk amúgy is hártya csak.

(Málta, 1966)

Amikor először szemedbe néztem

Amikor először szemedbe néztem,

szívem vadul dörömbölt.

Hazamentünk, s nem tudtam három éjjel

aludni az örömtől.

Azóta ezüst lovasok az égen,

hattyúk a szemhatáron.

Üvegharang s csízfütty az ébredésem,

kaleidoszkóp az álmom.

Huszonöt évig a halál aratta

mellettem a mezőket.

Mindig a szenvedés emelt magasra.

De most mi lesz belőlem?

Boldog vagyok. A föld lágyabb alattam,

és félni kezdek tőled.

(Málta, 1966)

Házunkból száz mérföldre

Házunkból száz mérföldre látni

a felhőket. Most elmegyünk

Londonba Máltából. Kíváncsi

vagyok nagyon, mi lesz velünk.

Kezdjük már szőni észrevétlen

egymás lelkét. És ez elég

az utazáshoz. Kár, hogy érzem

még mindig tested melegét.

Mint most az asztalon keresztül.

Az est lapis-lazuli-kék.

Zenét hallgatsz. Pillád se rezdül.

Az áhítattól ajkad hamva

kigyúlt. Skarlát oltári mécs

a félhomályban. Hagyj magamra.

(Málta, 1966)

Bordáim rácsa közt

Bordáim rácsa közt, mint a vadállat

négy puha talpon jár a szenvedély

s érted liheg. Csókoltalak, de számat

bőrödbe vertem. Nincs se nap, sem éj:

téged kutatlak. Közénk bújt a tested:

hol voltál, míg magamhoz húztalak?

Hiába alszol, csak téged kereslek

e titkos lánggal égő húsfalak

mögött. Bőrtömlő, nem neked könyörgök!

A lelkeddel szerződtem, mint az ördög,

s mit bánom olcsó, pőre testedet,

farod két gömbjét, szeplős válladat?

Elfordulok, hogy megkeresselek.

Szemet hunyok, hogy jobban lássalak.

(Málta, 1966)

Ez a Malom Domb, Mill Hill…

Ez a Malom Domb, Mill Hill, ez Birkbeck Road, az utca

s ez, nézd, a ház s a kis kert. Itt éltem, amíg Zsuzska

is élt. Most három éve. Kék rózsáink helyén

egy autó áll cementen. És szomszédnőnk, szegény

Mrs. Rye alig ismer meg, bár nemrég még annyit

imádkozott s mosott ránk. Megzöldítették antik

kapunk diszkrét opálját. És a sün hol lehet,

mely elbűvölten nézett, ha éjjel verseket

írtam a télikertben? Minden szétporladt, elment,

csak bennem él, ahogy majd én élek egykor benned.

Törött üveg a nyelvem s vacogok. Adj kezet.

Halálos lejtőn állunk. Omolnak folyton-folyvást

az Idő lavinái. Ez az örök rend, mondják.

Ki kell hogy bírjam, mondom. Megszokni nem lehet.

(London, 1966)

Foghúzás előtt

Foghúzás előtt a várószobában,

karácsonyi repülőtereken,

vagy strandokon, hol politikus szájal

tíz tranzisztorból: húnyom a szemem

s veled vagyok. De mégsem téged látlak:

a barna bíbic-bóbitát fejed

búbján, Izland egét pupillád sápadt

kékjén, sőt még nem is a lelkedet: –

mert szerelmünkért, e megfoghatatlan

varázsért mindenkit s mindent feladtam:

még téged is. Így lebegünk az ég

s a föld között. Lehet, hogy ez csak pára,

köd s képzelgés, míg a kozmosz falára

dramatizáljuk egymás életét.

(Palma, Mallorca, 1966)

Balett-táncos

Hiú, merész és vad vagyok,

meleg gyapjakba öltözöm,

az izmaim fémszalagok,

átrajzolódnak bőrömön,

torkom meg ajkam hangtalan,

de térdeimnek arca van,

fejem vetése: szózatok,

ujjam mozgása: szótagok,

s ez itt pupillám lézere:

sugár, mely elvág kétfele.

A lebegés a rigolyám,

giroszkóp minden csigolyám,

ahányszor forgok, nyújtozom

vagy ugrok: győzök Newton-on,

körzők a forgócsontjaim,

diótörők a combjaim,

csuklóim szálló bóbiták,

a tarkóm kétszáz hóvirág,

s ez köldököm lehunyt szeme:

hány lány és fiú fúlt bele!

A testem mindig meztelen,

átüt trikón és jelmezen,

s ha öltözöm, levetkezem,

mert lényegem és jellegem,

hogy kontúrom a jellemem

és szívem kinn a mellemen,

és én vagyok a művelet,

a művelő s a műremek,

a szobrász és a nyersanyag,

s a szobor, melyet kifarag.

Az intrikák nem érnek el,

a nagyvilág nem érdekel,

a pénz s az autósztráda sem,

más ember testi vágya sem,

s ahányszor megfeledkezem

a táncról, és szeretkezem,

azt kérdem: Narcissus, minek

pazarolod erőidet,

ha a tükörben képedet

meglesned különb élvezet?

A nézőtér oly fekete,

mint a gyehenna feneke,

berobbanok, besuhanok,

kézigránát s szellő vagyok,

lebegni kezdek fény-ködös

combokkal, mint egy üstökös,

mozdul kígyófészek hajam,

s vadul megforgatom magam,

hadd lássák, milyen s hol van a

híres gyémánt sok oldala?

Naponta újat alkotok,

s mennyit! Megállni nincs idő.

Hány zsúfolt szoborcsarnokot

táncoltam testemből elő!

Újat megint, s fél pillanat

múlva megint egy újabbat!

Mind-mind a vérem és húsom

s a stílusom – de mi marad

belőlük, mikor kihúzom

bokáikból a sarkamat?

Mi lesz velük s mi lesz velem,

kinek a tánc lett mindenem,

a nappalom, az éjszakám,

szerelmem, üdvöm, mániám?

Ahányszor álmot álmodok,

azt képzelem, hogy táncolok,

s csak izmaimban bíztam és

erőmben. Most mi lesz velem,

ha utolér a büntetés,

mert testem volt a szellemem?

Tizenöt év, vagy tíz se lesz,

vagy öt, s lazulni kezdenek

izmaim zengő húrjai,

és ember nincs sehol, aki

őket feszesre húzza ki;

testem, mely magasra emelt,

elárul; a halál kiköp

elém; az undor nyargal

mellettem s meg nem békülök

se mással, se magammal.

(London, 1967)

A Westminsternél nézünk…

A Westminsternél nézünk dermedt

nyakkal, s rémülten, felfele,

hol mozdulatlan viharfelleg

csügg ránk: az ipar bélszele,

klór, foszfor, szén-monoxid, kénkő,

az izzasztó, a szennyező,

a gyilkos szmog. De most felénk jön

egy ismerős képviselő.

Köszönünk. Nézi az eget:

– „Egy szellőcske mindent elkerget” –

biztat. Te rázod a fejed.

– „Mért?” – kérdi. Mire te: – „Mivel

nem a szél viszi el a szennyet,

hanem a szenny visz minket el.”

(London, 1967)

Nem váglak ketté…

Nem váglak ketté lélekre meg testre

oly éles késsel, ahogy te teszed,

ki lelkedet rábíznád tenyeremre,

de kolostorba zárnád testedet.

Vadabb vagyok. Fülem örvény: felissza

lélegzeted fúgáit, s ha hamis

szégyenkezésem nem tartana vissza,

végigfogdosnám árnyékodat is.

De ha az öt érzékemet menesztem:

mindjárt cikázni kezdesz a fejemben

és nem vagy többé se lélek, se test:

én szüllek meg magamnak, mert kívánlak

és mert kívánlak, élvezem a vágyat,

mely engem betölt; téged elereszt.

Vágy nélkül még nem volt szerelmes senki.

Vágy nélkül csak az Isten tud szeretni.

(London, 1967)

Ma híjával voltunk…

Ma híjával voltunk a pénznek

és üres asztalunkon át

traktáltuk egymást szóbeszéddel,

majd sétáltunk. Nem említetted

– én sem az elmaradt zabát.

Hol tanultad az etikettet?

Én sokat küszködtem testemmel

Amerikában odakint,

míg leszámoltam vele Recsken,

ahogy tudtam. – Élményeink

az évekkel megédesednek,

s egy kínos éhség s egy remek

lakoma az emlékezetben

tökéletesen egyremegy.

(London, 1967)

Fényképedet írógépemre tettem

Fényképedet írógépemre tettem,

hogy nézzelek, mikor nem vagy mellettem,

lényed verbénaillatából ittam;

s hozzád szegődtem olvasmányaidban.

Te érdekelsz csak: járásod, kisujjad;

nézésed kék halai bennem úsznak;

megérezlek, ha még a sarkon túl vagy.

Te vagy a tükör, hol magamra látok;

az ablak: abból nézem a világot,

s a labirintus: mindig benned járok.

Régen tudom: szerelmünk lehetetlen.

Azért ilyen szép. Szonettekbe tettem,

hátha leúsztatnak az idő lomha

vizein a világirodalomba.

(Fowey, Cornwall, 1967)

Engem még tanítottak

Engem még tanítottak; és te

tudod, mit hol keress; korán

születtünk; újabban hülyéket

nevelnek ki az iskolán.

Így választottunk, nagyravágyók,

tanulást, tiszta ágyhelyet,

szegénységet és szabadságot

bőség és pusztulás helyett.

Kortársainktól egyre messzebb

kerültünk. Szólj, s nem értenek meg.

Mit kezdünk velük itt az elnyűtt

bolygón, hol közös az utunk?

A gondjaikat vállra vesszük,

örömeiktől elfutunk.

(Bécs, 1967)

Kisvárosban élünk

Kisvárosban élünk, ötszáz esztendős

házban, hol zöld ólomüveg az ablak

s az ágy a szoba közepére csúszik

éjjel. A dombon a Treffrey-ek laknak,

hajdan a város urai. Ma is még

mindenkinek hízott libát kell vinni

a kastélyba, évente s gyalogszerrel.

Ez a valóság, bár nehéz elhinni.

Házunk mögött a sírkert. Ott sétálok.

E KŐTÖMB ALATT THOMAS TREFFREY FEKSZIK,

ILY NÉVEN ELSŐ, ÉLT EZERNÉGYSZÁZ ÉS

NEGYVENKILENCTŐL EZERÖTSZÁZEGYIG.

Itt Thomas II, III, IV s így tovább.

Mind együtt fekszenek: minő boldogság!

Az anglikán pap kijavít, hogy nem mind:

Tizenhármat Norfolkban akasztották,

mert kalózkapitány volt s Tizennégyet

Trafalgárnál a tengerbe temették.

A pap, ahogy jött, eltűnik. Megadta

az idegennek a kijáró leckét.

Nem készültem fel erre. Barbár földről,

nyughatatlan átjáróházból jöttem,

ahol hamisítják a történelmet.

Leülök egy sírkőre törődötten.

Múltunk örökös hencegésbe fulladt.

Itt számon tartják. Egy púpos sirály

leszáll s pimaszul vizsgál. Vajon merre

fekszik Nagy Lajos és Mátyás király?

(Foway, 1967)

Fehér halakkal van tele…

Fehér halakkal van tele az égbolt

s valószínűtlen a realitás.

Rémálmot látok. Átszólsz a szomszédból:

„Ne félj! Az álmok értéke vitás.”

A nagy fényességben testedből semmi

sem látszik többé. Mondjad, hogy lehet

hivalgás nélkül, férfimód viselni

e boldogságot? Ülj a fellegek

alá, mellém. A tenger széle kék lett

a rőt sziklák tövén. Oly szép az élet!

De akkor is, ha elporladt a szám:

kariatíd! őrangyal! te vigyázol

reám. Örökös telihold világol

lábaid két földbeszúrt pallosán.

(Fowey, 1967)

Kezdetben még csak szememet…

Kezdetben még csak szememet

kapcsoltam ki, hogy homlokcsontom

belső falára fesselek,

de most átlépem s elvetem

a vizuálist, és kibontom

végső valódat, testtelen

és anyagtalan ideádat,

mely oly tökéletes marad,

ahogy most látás nélkül látlak,

kiben nincs romlás s változat,

ki nem öregszik, el nem vásik,

ki megvéd földi utamon

s kin meditálok mindhalálig.

Te azt hiszed: és túl azon.

(Fowey, 1967)

Reggel, ha arcod még homályba olvad…

Reggel, ha arcod még homályba olvad

a párnán, hozzád hajlok és szagollak,

mint egy virágot. Rajtad és belőled

élősködöm. Felszürcsölöm velődet,

gégémet vadvörös torkodba tettem,

hogy szétmorzsolj vagy összerakj s kegyetlen

fogad között prédának vedd mezítlen

csontvázamat; hogy ismerj, mint az Isten

s mégis szeress. Tán megöltelek téged,

tán te öltél meg, hogy ne tudjak félni

és így ébredjek minden hajnalon,

mint most: a boldogság halálbűnének

hét éles tőrével szívemben s égi

szerelmünk vérszagával ajkamon.

(London, 1967)

Szemed sarkából…

Szemed sarkából szilvakék, kegyetlen

rakétákat röpít az ifjúság.

Ha csak egy csepp becsület volna bennem,

nem engedném, hogy számat érje szád.

Talán még most sem késő, hogy lerázzam

szédült hűségedet s kidobjalak.

Te jámbor őrült, mit akarsz e házban?

Tört bútorok és bérbe vett falak

közt ráncos képem vonz, vagy a szegénység?

Ébredj álmodból! Nem látod a végét?

Az iszonyaton kívül mi marad

örökre rád, ha ócska bábom eldől?

Húzd ki kezedet sárga tenyeremből,

honnan az idő vize kiszalad.

(London, 1967)

Még egy beszélgetés

Még egy beszélgetés; sosem fogy

szavunk; az évek víg szele

tarkóm mögött; még egy versem, hogy

telefirkáljalak vele;

s a kergetődzés; Szent Tamásnak

hódolsz; most Plátó érdekel;

előtted futok vagy utánad;

nem érsz el vagy nem érlek el;

az ég ott fenn még csupa csillag;

ösvényünk itt lenn csupa illat;

és a boldogság mennyei

parfümjét nem gyűjtöm flaskába:

jaj annak, aki megtalálja,

jó annak, aki keresi.

(New York, 1968)

Ahogy Flaubert ír…

Ahogy Flaubert ír – ismersz nála jobbat?

de bírod-e alakjai unalmát?

Vajon beengednéd Bovary Emmát,

Bouvard-t, Moreaut, ha ajtónkon kopognak?

Mit mond neked Balzac száz figurája?

S Hemingway sok-sok papírmasé hőse?

De ha Candide él, nem hívnád-e őt be,

meg Kárámázov Áljosát teára?

A realisták, kik remek műgonddal

írták meg az átlaghülyék unalmas

csip-csup dolgait és sohasem mondtak

semmi lényegest, most csendben úsztatnak

a süllyesztő felé. De ne utáljuk

őket nagyon; kevés jó jött utánuk.

(New York, 1968)

Északi nyár

Pipacspiros madár (sohasem láttam

ilyent) a fáról jóreggelt füttyent.

Fürödni megyek a patak mentén, le

egy tóhoz, melynek nincsen neve még.

Éles, kemény fűszálak sárga napban:

bronzkori kardok. (Csak önvédelemre.)

Odább málnabokrok karácsonyfái:

tejüveg égők az apró gyümölcsök.

Aztán morénák sima, nagy lapokkal.

Oly kár, hogy későn érkeztem ide

íróasztalt választani magamnak.

A barna sziklán mérgeszöld penész

vagy tán moha: lapos, ovális foltok –

az Amazonász holt ágában láttam

utolszor ilyen foltokat libegni.

Mert ég, föld, napfény, fauna meg a flóra

pár kurta hétre trópust játszik itt:

a szőrös szárú, kis skarlát virágból

még csak félennyit láttam tegnap erre

(kár, hogy ennek sem ismerem nevét),

indák kúsznak, mintha siklók volnának,

s ahol a patak apró teknőt formál:

vízipókok szaladnak a felszínen,

mint hogyha baseball meccset játszanának;

a tintaceruza-viola mélyben

a nagy halak kiengedik spermájuk

üstökös-ködét és úsznak tovább.

Párzó szitakötők biplánja száll el

vállam mellett: nem látnak a gyönyörtől.

Pollen, színpompa, száz illat köröttem.

Minden tenyészik, burjánzik, kitárul,

szeretkezik és siet, mintha tudná

hogy kurta lesz a tarka orgia.

Én is futok le a névtelen tóhoz

s mellettem, ifjan, áttetszőn, ezüstös

derékkal, virágcsokorral a karján

szalad a nyár, őrült Ofélia.

(Magnetawan, 1968)

Mozi után megálltunk

Mozi után megálltunk. A telihold az égen

csak ferde körszelet volt. Aztán eltűnt egészen.

Tűnődtem. Hol olvastam e holdfogyatkozásról?

Nem az újságban. Jóval régebben. Pesten, nyáron,

Flammarion könyvében, már jó negyvenöt éve.

Mentünk haza, Hamzához, éji beszélgetésre.

Gyermekszoba, matrózing, nagy könyv a táblázattal:

NAP- S HOLDFOGYATKOZÁSOK A HUSZADIK SZÁZADBAN:

teljes nap, negyvennégyben… a Csendes-óceánon,

és hold, hatvannyolc… New York – ezeket úgyse látom,

gondoltam haragosan. Itthon lesz szerény házam,

könyvtáram, boldogságom. S mégis mindkettőt láttam!

S mégis nyavalygás nélkül járom a nagyvilágot

veled. Halántékomnál nap- s holdfogyatkozások.

(New York, 1968)

Ülünk Manhattan csúcsán

Ülünk Manhattan csúcsán,

kátrány, víz s nafta-szag,

sok sűrű, fűzöld hullám,

s zajos New York-iak.

Köröttünk mit csinálnak?

Fő gondjuk a haszon,

s a gyáripar piszkában

fetrengenek hason.

Látod, ahogy a bomba

a kéklő ég alatt

szétnyílik, mint a gomba?

Hangszalag sem marad,

sem aki megkérdezze:

miért történt? ki kezdte?

(New York, 1968)

Ha látlak, hallom hangodat…

Ha látlak, hallom hangodat,

ha asztalhoz ülök veled,

vagy hogyha csak

nevedet mondják: mellemet

friss forrás járja át, kezem

vibrál, pulzusom hevesebb –

egy testtelen

erő lesz úrrá testemen.

Nem közhelyeket szavalok.

A nagy csodát

nem értik meg az emberek.

Mi mozgat bennem micsodát?

Nem az anyag a szellemet.

De a szellem az anyagot.

(New York, 1968)

Egy modern festőhöz

Azt mondják, könnyű mintázni a testet

s a léleknek nehéz megadni mását.

Te, épp fordítva, biztos kézzel fested

rohadt lelked minden perverzitását.

(Névtelen költő a Görög Antológiából,

Róma bukása idején)

Bárányfelhőkön úszkál a paplak. Lemegyünk.

A Whitney Múzeumnál megállunk s belesünk.

Ott háromlábú csődör, zöld flaskában homály,

itt asszony kályhacsőből s egy plasztik pissoir,

ott linóleumkockák s egy gecis lepedő –

az áru, mit megrendelt a műkereskedő:

kontár hamiskártyások felkapott művei –

akad, ki nézi tátott pofával s megveszi.

Felsóhajtunk. Nincs ízlés, csak üzlet. Jön a képpel

a prémgalléros férfi. Tízezret adott érte.

A vászon nem ér semmit. A keretért, ha fája

még ép lesz, ötven centet kap majd az unokája.

Nézd: megfenyeget minket öklével a dagadt

képű detektív. Itt már röhögni sem szabad.

(New York, 1968)

Karenina Anna és Capulet Júlia

Hazaérkeztem a Tolsztoj-regénnyel

kezemben. – „Régen elvitte a szél”,

mondtad szelíden, de nem hittem néked.

Elragadnának mindenkit az évek,

őt is, ki jobban írt mindenkinél?

S mégis. Vronszkij lapos és Anna talmi,

s eget ostromló szerelmük mit ér,

ha nem tudnak bálok és társadalmi

farringatás nélkül együtt maradni

s több egy meghívás, mint a szenvedély?

Jó, hogy Tolsztojnak, bár nagyon utálta,

nem volt módja Shakespeare-hez nyúlnia.

Különben a harmadik felvonásban

valahogy így beszélne Júlia:

– „Haragszik ránk Verona kapitánya.

Leszek hát Páris felesége. Jó

atyám és társadalmunk ezt kívánja.

Te meg mehetsz a búsba, Rómeó.”

(Philadelphia, 1969)

Repülőgép száll ki minden felhőből…

Repülőgép száll ki minden felhőből

a Central Park felett. Mi a hiba?

A bölcselet mért érkezett először

s csak azután a győztes technika?

Mért nem fordítva? Mért nem Árkhimédesz

öntött már ágyút s atombomba hullt,

míg Néró kornyikált és Róma égett?

Porló vasbeton szörny lenne a múlt,

ocsmány gépek raktára – kristály hajnal

a pillanat. Itt jönnénk nyíló ajkkal

s az erényről beszélgethetnénk szégyen

nélkül. S mily boldogak lennénk! Az ész,

mint könnyű sas körözne fenn az égen.

És a Broadway-n feltűnne Szókrátész.

(New York, 1968)

Ave Luna, morituri te salutant

Kaáli Nagy Györgynek

1. A hold dicsérete

Ha csak hold volnál, nem vennélek észre,

ha csak fény volnál, ugatnék reád,

de zöld vagy és liliomillatod van

és sárga vagy és áttetsző és véres

és nemcsak égitest vagy

és nemcsak fény, de fényjel

és nemcsak jel, de jelkép

és nemcsak kép, de képzet

és útitárs e kurta

kiránduláson, mint a fű, a füst,

a fák, a körmeim.

Gyermek kezemmel kapdostam utánad,

rejtelmes, ezüst fétis,

felhők batiszt szoknyái közt gurultál

elejtett, fényes tallér,

lisztet őröltél nagyapám malmára,

teheneire meg a temetőre,

malomkő a magasban.

Hány kép meg metafóra

röppentyűjével ünnepeltelek,

telihold, ifjúságom szemafórja,

Ofélia kibomlott, őrült melle

a mennyei patakban,

márvány metszésű óra,

ki beleszerettél a hónapokba

s eldobtad hitvány mutatóidat,

transzcendentális angyalsegg opálja,

amikor rátelepszik

az égi árnyékszékre,

a kamaszkölyök Herkules heréje,

midőn mamája púderozza,

mielőtt a lányokhoz engedi.

Óriáspók, hálódba fontad nékem

Pannónia, Toszkána,

az Île-de France s Cornwall dombjait

vízparton, réten, parkban, erdők mélyén,

balkonokon, hajókon és Amár

lőréses, rézveres

tornyán a marokkói sivatagban

a dűnék zsúfolt tevepúpjai

fölött:

te sakkoztál szeretőim mezítlen

testével – én csak kibiceltem néktek –

s ha túl közel hajoltál feltámasztott

combjukhoz, lábfejükkel könnyedén

meglendítettek, mert

én mindig elfecsegtem mindegyiknek,

hogy a szerelem piros labdája vagy,

és még Ánákreón

s Theokritosz dobott az ég vizébe.

Hadihajókon, Száipánon, Táráwán

mindig szemembe céloztál kegyetlen

reflektoroddal: – álltam vagy futottam

az éjszakában, feketén szivárgó

agyonlőtt források s még eleven

szökőkutak között

higany-girlandjaiddal meztelen

s verejtéktől cseppköves mellemen: –

s hogy ragyogtál a háború után

a Fifth Avenue meg Budapest felett,

kerek, kövér ezüstponty,

néztem, hogyan lebegsz

s rakod ikrádat a Tejút árkába

és reménykedni kezdtem,

mennyei kocsmacégér,

a konstellációk

kitartó asztaltársaságai

– ki-ki a törzshelyén –

még ott ülnek mögötted minden este;

az enyimek

Ukrajnában szóródtak szét vagy Auschwitz

kéményein keresztül menekültek,

aki maradt, azt szétverték s lecsukták.

A recski tábor fogda-ablakán

hét meg hét rács volt s túl az ablakon

kettős szögesdrót és még két szögesdrót

s a dróton túl a kékróka fenyőfák

a halál árnyai: –

beleálltam merev staniolodba

és azt képzeltem, hogy sugaraid

transzmissziós szíján,

az égi Jákob létrán,

millió összefolyt sínpárodon

már felhúzol magadhoz az öröklét

ezüst körszínházába –

de Sztálin meghalt s engem itthagyott.

Szeretném, hogyha úgy látnálak most is,

mint negyven év előtt,

ahogy lassan felbukkantál a görbe

tölgyfák tövében, rőtszakállú törpe

s lennél még egyszer vérnarancs, cipó,

léggömb, eszményi sajt, kerek tükör,

ki meglógsz egy szappanhabos pofával,

de nem panaszkodom: –

hűségesen kísértél át a Fertő

lápján fel Bécsig, Párizsig, La Pazba,

Rióba, onnan Londonig, Máltába

és most harmadszor át a tengeren

s megvolnál otthon is: –

novemberben, tavaly, New Jerseyben

kiléptem Hamza Bandi csupa könyv,

csupa zene, csupa szympozion

házának üvegajtaján s pihegtem

a boldogságtól, ahogy néztelek

az égbolt aszfaltfényű ágain,

ezüst almám az őszi kert felett

fagyott almám az őszi kert felett.

Akkor már tudtam, hogy elérnek hozzád

vagy inkább, hogy druszádat érik el,

az égitestet, a velünk keringő

bolygót, 384 000

kilométerre, az objektív Holdat,

magát a Holdat, amely nem legenda,

hipnózis, játék, mágia, szorongás,

istenség, emlék s annyi minden, mint te,

a való Holdat, mely fenn jár az égen,

melynek nem vagyok részese, mint néked,

ki bennem élsz s nélkülem nem is volnál –

elérik hát a Holdat,

tűnődtem és örültem,

hogy életemben érik el

s hogy téged is megtarthatlak magamnak

oltári szentségnek az éj s a vénség

fekete kupolája alatt

az űr brutális kriptájában

halotti mécsesemnek.

2. Meghódítása

Heuréka, kiáltott Árkhimédesz

a kádban és egy nagy ugrással kinn termett

az utcán, hírül adni Szürákúszá

lakóinak, hogy minden vízbe mártott

test annyit veszt súlyából, mint satöbbi; –

„föld! föld!” kiáltott az árbockosárból

reggel kettő tájt az ügyeletes

matróz: irgalmas Szűzanyám, hát mégis

ő mondta jól, a kapitány, a hebrencs,

az izzadt képű, nagypofájú hajcsár,

az ál-keresztény, ál-talján zsidák!

megúsztatása holnap elmarad!

e lapos part a kincses India! –

s most hatvan éve, hogy pezsgett a lég,

amikor Wilbur Wright Párizsba ért!

parkokban, kertekben meg a Boisban

tenyérnyi gyepcsíkon biplánok álltak,

kockás nadrágban és szalmakalapban

soha-fel-nem-serdülő kamaszok

dolgoztak rajtuk éjjel: most is érzem

karbidlámpáik meg a vér szagát,

vonalzókból s botokból eszkabáltak

vázat s a szárnyhoz nagynénjük szoknyáját

s a szállodai karszékhuzatot

lopták el; és hogy krákogtak, köhögtek

motorjaik s míly indiánüvöltés

harsant az égre, hogyha csúf szöcskéik

átugrottak néhány bokor fölött!

később fák jöttek, templomtornyok, dombok,

az Alpok, a La Manche, az óceán.

„Hold, Hold!” gondoltam, míg a képernyőnél

vártam a nagy bravúrt

(mi volt ehhez Kolumbus, Blériot!)

s a kommentátort hallgattam, aki

elmondta és modellen is mutatta:

hol, hogy, mikor bújik ki majd a gépből

Armstrong, aztán Aldrin s ha leléptek

a létráról, hova hány yardra mennek,

fényképeznek, zsákolnak holdtalajt,

hány font ballasztot, nylont, szeizmográfot

hagynak a Holdon – s mert a közvetítés

még késett, rákapcsolt az űrhajózás

utópiáira, összekeverte

Árisztárkhoszt Lukiánosszal, Számoszt

Számoszátával, Küránónak mondta

Cyranót s végül is tudtunkra adta,

hogy ünnepelhetünk,

mivel e történelmi pillanatban

az emberiség a Hold-korba ért.

Erudícióját még háromszor adta

tudtunkra újra és újra, amikor

nagyvégre feltűnt a Hold sivatagos

tájképe a fekete égkoronggal

s az Eagle vicinális jellegű

kontúrja groteszk kályha-lábain,

aztán Armstrong fantomhoz hasonló

áttetsző alteste, utána Aldrin

s tipegtek már, majd jártak, fényképeztek

program szerint, hibátlanul, precízen,

ahogy bemondták, mintha csak bizarr

tornagyakorlatot mutatnának be

barbár maszkokban; s a fiatalok

mocorogni kezdtek a képernyőnél,

rágyújtottak, vihogtak: – ez a kettő

húsz perce császkál már és még mindig nem

történik semmi, egyetlen lövés sem

dördült el, vontatott a rendezés,

elég volt, láttuk, megtörtént, az ember

a Holdba ért, a győztes technika

s a grandiózus unalom jegyében.

De én kitartottam az öregekkel

a televíziónál; ásítoztunk

s reménykedtünk, hogy most talán ezegyszer

Hitler s Sztálin után,

Rotterdám, Belgrád, Oradour, Coventry,

Katyin, Auschwitz, Varsó s Drezda után,

Budapest, Dallas, Memphis meg Chicago

és Prága után,

Nikita Hruscsov s Lyndon Johnson után

akad valami,

aminek örülhetünk,

amit megünnepelhetünk,

s hogy házainkból,

hol az iszonyat madárkarmai

kapargatják az ablaküveget,

ámokfutó, hosszú főutcáinkról,

nyolcpályás, pompás autóútjainkról,

hol hatvanöt mérfölddel hajthatunk

a boldogtalanságba,

merészen ívelt betonhídjainkról,

melyek szemétdombokat kötnek össze,

szép tájainkról, melyek elmerülnek

reklámjaik mögött,

a nylonrongyba öltözött erdőkből,

zsírpapírba csomagolt hegytetőkről

s az óceánról,

mely trilliónyi zápfog-tarajával

nemhogy hajóink kátrányát s a gyárak

ürülékét,

de ódivatú és hatástalan

kotonjainkat sem tudja megrágni –

akárhonnét

felnézhetünk a Holdra s megnyalhatjuk

szájunk szélét: te is megvoltál, édes,

megvoltál még nekünk,

amikor az ágy kirohadt alólunk.

Ünnepelnék,

de kit? A két vakmerő űrhajóst

s Collinsot, ki most ott kering felettük,

ünneplik majd méltón, ha visszatérnek

a Földre; és ha van elég eszük

s nyugdíjba mennek, mához harminc évre

is lesz mit aprítaniok a tejbe;

a történelem könyvébe arany

betűkkel jegyzik fel a nevüket

és az arany betűk ragyogni fognak,

föltéve, ám meg nem engedve, hogy

ötven év múlva is

lesznek még könyvek s lesz történelem.

Háromszoros hurrá a legénységnek!

de ki a kapitány,

ki itt az Árisztárkhosz,

a Kolumbus, a Wright, a Blériot?

üdv hát nekik, akik a rakétákat

alkották, a pioníroknak is,

meg a V2 tervezőinek,

hozsánna őnekik,

akik a termonukleáris bombák

bokáira rakéta-szárnyakat

kötöttek, hogy repülni tudjanak

ország s ország között,

bolygó s bolygó között,

hozsánna őnekik,

kik reaktorok betonpincéiben

kitenyésztették nékünk a tudomány

ganajából

a pusztulás halványlila gombáit,

kik legyártották és házhoz szállítják

a mustárgáz hév fűszerét utolsó

salátánkhoz, kik kőkorszakbeli

ösztöneink ellen az anthtrax hószín

fioláit ajánlják nyugtatónak,

kik tyúkeszű vezetőink markába

nyomták a táv-vezényléses halál

csengőgombját, hogy játszanak vele

s akik, mert tébolyult ámokfutásunk

még mindig messze, messze elmarad

a technika csodái

mögött, a lökhajtás Niagaráját

szerelték be a valagunk alá,

hozsánna őnekik,

ma este ők is velünk ünnepelnek,

azaz ünnepeltetik magukat

szerényen, ahogy mérnökökhöz illik,

kik nem a dicsőségért,

de fixumért és prémiumokért

dolgoznak közköltségen,

akik a „hadi” jelzőt mesterségük

neve előtt diszkréten elfelejtik

s akiknek életét

civil ruhás rendőrök őrzik, jobban,

mint a takarítónőket vagy engem,

ha New Yorkban sétálni megyünk este –

ma este ők is velünk ünnepelnek,

de ők tudják: ez nem bemutató,

nem is főpróba, hanem őrült ugrás

a semmibe; a többi látványosság

a tapsoló tömegnek, cirkuszi

bravúr, melyhez az űrhajósokat

léptették fel légibohócokul.

A helyszíni közvetítésnek vége –

a kommentátorok elmagyarázzák,

hogy Armstrongot, Aldrint és Collinsot

vesztegzár alá veszik idelenn

húsz napra, hátha bacillusokat

hoztak magukkal,

a holdtalajt pedig tudósaink

megvizsgálják, mivel váltig remélik,

hogy e kövekből a világmindenség

titkát sütik ki – aztán a bemondók

az eseményt méltatják meg a békét

emlegetik

sűrűbben, mint Hernando Cortez szokta

Jézus Krisztust – ne higgyetek nekik!

a technokrácia hírverői csalnak

s hazudnak a halál főmérnökei,

tudják ők jól, hogy nincsenek a Holdban

bacillusok; bacilluskultúrává

az ő fejükben vált a tudomány

s a technika,

tudják ők jól, hogy a Hold köveibe

nincsen beírva semmi

s fütyülnek ők a mindenség titkára

(a mindenség

nem tartozik a kormány ügykörébe)

és pöknek ők a Hold szikláira

(melyik vezérkar ad sziklára pénzt?)

más kell nekik:

plutóniumot vagy uránt keresnek,

miből bombákat lehet gyártani,

avagy rakétakilövőhelyet

keresnek

tán éppen a Nyugalom Tengerén,

egy jóval szebbet, mint amelyről

Hitler s Sztálin valaha álmodott,

s ha megtalálják az alkalmas krátert,

berendezik

s megcélozzák a Föld egyik felét,

amíg pár év múlva a májbajos,

ólompofájú, izzadt tenyerű

párttitkárok

néhány Lenin-rend és tarkónlövés

segítségével kicsikarják

a szovjet hold-hajót s berendezik

a lőállást az Árnyak Tengerén

s megcélozzák a Föld másik felét

a Holdról,

ahogy már régen megcéloztak minket

a Földről

s ahogyan mi is megcéloztuk őket

a Holdról meg a Földről,

mert köztünk az ellentét óriási,

de tébolyunk közös –

ám, hogyha nem akad plutónium

vagy a kilövőhely nagyon költséges,

úgy izgalmuk hamarost lelohad

az űrhajózás, a Hold, a természet

meg a mindenség titkai iránt –

Hallgass el!

a képernyőn von Braun arcéle látszik,

interjút ad, de nem néz fel reánk,

tán attól fél, hogy szeme elárulja,

de mi az, ami árulnivaló

még akad rajta?

megfontoltan beszél, erős az álla,

az orra szép, ajka körül öröm:

ez nem látja soha a farkastorkú

homály körgallérját a vállain – – –

hitvány eszközzé fajultunk kezükben

és nincs mit tennünk: ellenük a strichnín

vigasztalás csupán s nem védelem – – –

s mégis: gyilkosaimat sosem untam

annyira, ahogy ezeket unom,

az ellenember inkarnációját,

az űrhajós gorillát,

az öngyilkos gorillát,

a szkizofrén gorillát,

ki a determinizmus

ítéletét jön végrehajtani,

aki lekergeti

torzszülött fajtánkat a Föld kérgéről,

mit az nem tűr tovább –

hallgasd hát Caesart, ő a győzelem,

de amit mond, azt nem gondolja ő

és amit gondol, azt nem mondja ki,

meghódította a Holdat

s elpusztítja a Földet,

ne hallgasd őt,

rúgd szét az undok televíziót,

fojtsd torkára a szót –

szabadságodból ennyi még maradt:

fuss ki a kertbe, szagold meg a fákat,

idd meg a füveket,

simogasd meg a hold ezüst haját.

(Toronto, 1969 nyarán)

Rotterdámi Erazmushoz, 1.

Hitvány volt Róma, és Luther kikezdte.

Melyiket választottad? – Egyiket se.

Hová mentél? Uralkodók szaladtak

utánad. – Oda, ahol írni hagytak.

Nem fogadtál el tekintélyt, se dogmát.

– Csak így végezhettem a magam dolgát.

Mire vagy büszke? – Hogy türelmet, békét

hirdettem ordas farkasok közt. – És még?

– Hogy ahhoz álltam, kit máglyára tettek,

olyankor is, ha nem értettünk egyet.

Hány inkvizítor esküdt örök bosszút

ellened! S hogy szoktál aludni? – Rosszul.

Látlak, ahogy felkeltél – még setét volt –

és fújtad a parazsat: mint a vérfolt!

Sóhajtottál. Ferenc király s a császár

egymás torkán, Szolimán meg Budánál;

s ki látja a bitang világot tiszta

szemmel? Még Morus is karrierista.

Ma is tizenhat órám van, gondoltad,

majd kihúztad a hamuból a tollat,

s íróállványod mellett keltegetted

a kultúrát, melyet ma eltemetnek.

Rotterdámi Erazmushoz, 2.

Tőled tudom a leckét,

hogy minden dogma nyálas,

s hogy úgy válassz torz eszmék

között, hogy sose válassz;

hogy nézni kell, figyelni

s olvasni, egyre többet,

míg a tanulás lelki

kínból testi gyönyör lesz;

hogy a mocsárban szikla

vár: ülj fel, humanista,

s ne járjon szenvedélyed

zsebtükrére a gőgöd –

mért udvarolsz magadnak?

Magadon túl kezdődöl.

Rotterdámi Erazmushoz, 3.

Hányszor hány bőrt nyúztak le rólad,

pap fattya! szökött szerzetes!

Viszont magyarnak és zsidónak

lenni sem volt kényelmesebb.

Könyvtárszobádba ágyra jártam,

s hogy szorongattam kezedet!

Vesd össze Sztálint Szolimánnal,

Hitlert s a máglyát: egyremegy.

Ötszáz esztendős hosszútávon

egy Európáért hevültünk.

A fanatizmus ostora

egyformán kiűzött hazánkból;

mi meg búsultunk és örültünk,

hogy nem látjuk többé soha.

(Philadelphia, 1969)

New York felé

Minden héten New Yorkba repülök,

több mint egy éve már, tanítani

az egyetemen, kezemben görög

Plátó kötettel, inkább védelemre

szomszédaim ellen, mint olvasmánynak.

Most is, mint máskor, ablak mellé kértem

helyet s figyelem, hogy futunk neki

az esőfelhő zsúfolt ménesének

s hogyan száguldunk keresztül a szürke

kancák gomolygó, laza belein,

míg fenn vagyunk az éles, hihetetlen

napfényben, hol meglesem a velünk

szálló narancs ballonokat, miket

csak akkor látok, ha nem nézem őket,

s a nagy gép mintegy papírból kivágott

árnyékát lenn a felhő-kontinensen.

És ajkam mégis cserepes, a nyelvem

üvegszilánk, kezemben hasztalan

szorongatom Plátót. Már lenn a startnál

megborzongtam, mint máskor is, mikor

bekapcsolták az ál-zene zenét

s szétnéztem. Mindig azonos ruhák,

megszólítások, mozdulatok, táskák:

csak az arcok különböznek, azok sem

túlságosan; de erről nem tehetnek.

Kereskedelmi megbízott a legtöbb

vagy mérnök. Van, ki maga elé bámul,

és van, aki cége xeroxozott

kimutatását bújja, majd lecsapja,

képeslapot forgat s azt is lecsapja.

Aztán van pár költségesebb ruhájú,

beszédesebb, jobban kimosdatott,

már-már kövérkés, de még mindig fürge

és jól kisportolt férfiú: hatalmas

menazsériánk menedzserei,

kik elvezettek minket a szűkösség

mezőföldjéről a prosperitás

szemétdombjára: „executive”-eknek,

vagyis végrehajtóknak hívják őket

ideát, mert ők hajtják végre rajtunk

a technika halálítéletét.

Auburn felett vagyunk, az ég kitisztult

alattunk. Barna táj. Két szép stewardess

szolgálja fel a celofánba fojtott

nem-füstölt füstöltsonkát a keletlen

kenyéren és aromátlan, de mégis

kávé-kávét töltenek hozzá. (Régen

fogyasztottunk, hogy éljünk, míg manapság

azért élünk, hogy fogyasszunk; ők szabják

meg, mit együnk s igyunk; keresletünket

kiiktatták; a kínálat a döntő;

hurkák lettünk: ők tömnek meg tetszésük

szerint; dagadtra még, míg tart a készlet,

s ha elfogy? ugyan! majd a tudomány

gyárt búzát, tengereket, levegőt!)

A kenyér undorító – de mit bánnám,

hogy bélcsatornám az ő kloákájuk,

ha a házak, utcák és városok

nem volnának mind az ő kloákáik,

ha újságjaik, televízióik

vagy könyveik – már minden az övék –

nem akarnának kloákát csinálni

szemem-fülem-fejem és mindenemből,

s ha nem sipítoznának haladásról,

mikor egy fajta feladja magát.

Vad napfényben szállunk; több lóerő hajt,

mint Nagy Sándor seregét Indiába:

százhúsz ítéletvégrehajtót s engem!

Nevetnem kéne, ha nem volna mindez

oly keserű (és mennék én vonattal,

de nincs Toronto és New York között)

rákényszerítenek, hogy azt tegyem,

mit ők hasznosnak tartanak és benzint

igyam s a gyorsulási mániát

megtámogassam a jegyek árával

hetente kétszer. Csend van. Hallok minden

szót hátam mögött, hol két jenki mérnök

beszélget. Mintha csak fogorvos fúrná

a fülemet. Szomszédom ásít egyet

s felém pislant. A Khármídészbe hajlok:

ha megszólít, nem értek angolul,

vagy fejhangon kezdek visítani.

Mert jaj annak, aki arcába nézett

a Medúzának s jaj nekem: spermája

pókhálószálán ezekhez eresztett

le az apám. Ő nem tudhatta még

kilencszáztízben, hogy egy nemzedék jön,

mely gyűlöli a földet s borotvával

kaparja ki a jövendő méhéből

a magzatot; hogy jön egy nemzedék,

kezében a roppant bőségszaruval,

amely kacatot, halálsugarat

és halhatatlan plasztikot okád.

Apám nem tudta, hogy akárhová

tesz is le, végül ott alávaló

s körmönfont banditák, s itt megrohadt,

tehetetlen hülyék közé jutok.

Akárhová is tesz le: mindenütt

bedöglött már az inspiráció,

a költő rossz prózát dadog, a szobrász

vésője csorba, mechanikus lárma

lett a zenéből, a felhőkarcolók

újbabilóni bankársíremlékek,

a művelt emberek rég eltávoztak,

a tanítók a vállukat rándítják

nevelés helyett, s hol a tudomány,

mely megvéd bennünket a tudománytól?

Huszonöt éve oly nagyon szerettem

ezt az országot és népét! De merre

az az ország és az a nép? Kinézek

az ablakon; már lejjebb szálltunk, látni

az elevenen megnyúzott természet

irháját, a salak-kupacokat,

s az éjjel-nappal sipító főutak

irgalmatlan szalagjait, hol autó

kerget autót, a betonpocsolyákat,

fellobogózott benzinkutakat,

a haláltáncos, nyüzsgő és rikító

vurslit, mely Bostontól Washingtonig

terjed, s amelyet kiépítenének

a Csendes-óceánig, ha ugyan

akadna elég építőanyag

az elnyüvesedő emberiségnek,

s ha nem veti az atomrobbanás

széjjel mindezt, bár később, mint ahogy

megérdemelnők, s ha a mérnökök

szakbambasága és a kapzsiságtól

dagadó szemű üzletemberek

közös erővel nem fordítanák fel

a természet egyensúlyát örökre.

New York felé közeledünk. Amott

a kémények füstölgő erdeje:

ezt utánozzák mindenütt és ezt

irigylik tőlük ellenségeik;

és ott a város, fejbúbig tulajdon

kipárolgásában: ott megvalósult

Marx Károly álma, a korláttalan,

mindent elsöprő áruforgalom,

s az állam is elhalt már: átveszik

a várost a maffia pocakos

legényei, a késelők, a vandál

fiatalok, a luxusautón járó

kommunista úrifiúk, a pénzen

vett rendőrök, a szakszervezetek

bitang vezetői, a jogaikért

tüntető útonállók – az egész

közpénzen élő, elkényeztetett,

tudatlan és győzelmes söpredék.

Nem értem őket. Tradíció, ízlés,

derű s alázat, de nem babona nélkül

élnek. Nem ismerik a gondolat

lúdbőrző testi gyönyörét. Meghalnak,

anélkül, hogy egyszer is látták volna

a szemérmetlen égi szerelem

préselt-százszorszép mellbimbóját; mégcsak

a földi szerelem parasztcsokor

vidámságát sem ismerik; csak bíbor

vaginákról és felsőkarnagyságú

péniszekről fantáziálnak hitvány

képeslapokon, meg sikertelen

szeretkezéseik előtt és közben.

A történelem nyakát kicsavarták;

jövőjük nincs; csak a jelenben élnek

s a másodpercmutató féllábánál

kapkodnak hisztériás ujjaikkal,

mert az ideiglenesben keresik

a maradandót. Harmónia helyett

konfliktusokat kergetnek a reklám

bemondóinak nyálkás hangja mellett:

műanyag-Szaharákon át hűtőszekrények,

autók s házak Mount Everest-jeit.

Elérnek mindent; de amit elérnek,

nyomban kacattá válik és megrondul,

akár mára a tegnapi gőzgépek,

s holnapra a mai kompjúterek;

de ők már új lim-lom után szaladnak.

Hadd nézzek körül még egyszer. Leálltunk

s az autóbuszra várok könyveim

csomagja mellett. Felhőkarcolók

árnyéka szemközt, az ólomszín ködben.

Mért lesz az ember gyávább s rosszabb attól,

ha jobban megy a dolga? Miért kezdtünk

irtóháborút a természet ellen?

Mért tűrjük a lárma gőzkalapácsát

koponyánkon, a szüntelen szorongást,

a rohanást, melytől nem jut időnk

gondolkodni; mért soroltunk be zokszó

nélkül a nagy menetbe, melyről tudjuk,

hogy feltartóztathatlanul a végső

robbanás felé siet, és ha nem,

úgy a technokrácia gépesített

rémuralmához, hol mindannyian

– a tudomány végső vívmányaként –

csillapító injekciót kapunk

a tudomány többi vívmánya ellen?

A jólét kolbászát tartotta orrunk

elé az ördög, amíg illatától

megszédültünk és eladtuk magunkat,

ahogy Faust adta el egykor a lelkét?

Vagy higgyem inkább, hogy barlangfalon

gazellákat rajzolni, verset írni,

az igazságot keresni, tűnődni,

városokat emelni s kultúrákat

az ember ősi ösztöne? S hogy mindezt

szétverni, elpusztítani, megölni

ugyanilyen legyőzhetetlen ösztön?

Már a városban szalad az autóbusz.

Mit tehetek? S mit ér a cérnahangom,

mikor ide Jeremiás próféta

kellene s ő sem érne semmit el?

Vagy mondjam azt: az ég még kék nekem,

van sok barátom, könyvem és emlékem

és vén fejem még tele van szépséggel?

Kibírtam eddig; nincsen oly csapás,

melyet nem kellett elviselnem; most már

a lábamat lógatom, dudorászok,

s csak félszemmel és nagynéha nézek

e dögökre, akik még azt sem tudják,

hogy mindent végleg elpusztítanak.

(New York, 1969 őszén)

Ülünk a patak partján…

Ülünk a patak partján, a hosszú kert végében.

Köztünk a fény üveggömb halai s pár virág.

Az őszi ég hídíve ránk hajlik szürkéskéken;

a gyökerek, a túlpart, vállad, a messze fák

domborművek köröttem. Szemem sarkában érzem

a napfényt s homlokomban a fűszálak ízét.

E pillanat; mi ketten; a kert, szeptembervégen;

ezt soha nem felejtem s megborzongok a lét

édességétől. S mégis mindjárt hátrálni kezdek

az űrbe, míg csak éppen hogy látom még a kertet

és magunkat a kertben. S azt gondolom: szegények,

itt pöffeszkednek, bár csak pár pillanatig élnek

egy piszlicsári bolygón, úgy tudom, tizenhárom

és félezer fényévre a Tejút centrumától.

(Denville, 1969)

Az ablakfélfa megremeg…

Az ablakfélfa megremeg.

Nézzünk le. Megjöttek a párás

ágyékú ifjak, kiknek párzás

kell ócska szerelem helyett.

Övék a jog. A kötelesség

meghalt számukra. Senki se

oktatta őket semmire.

Zenepótléknak bevezették

a lármát. S mert a diszkotéket

bezárták már, az utca béget,

üvölt, verekszik, nyavalyog

a csürhe. Csak autójuk, házuk,

nőjük s pénzük van, semmi másuk.

Azért íly boldogtalanok.

(Philadelphia, 1970)

Levél Philadelphia polgármesteréhez

Tisztelt uram, hadd összegezzem kurtán:

Faludy Györgynek hívnak, mesterségem

szerint költő vagyok és irodalmat

tanítok a Columbián, de mert

fizetésem csekély és New York drága:

múlt októberben átjöttem ide,

a testvéri szeretet városába.

Az élet

műútján már lehajtottam pár évet,

de furcsa módon most se untam még meg:

barátaim tanácsára ezért

ajtómra pántot s lakatot szereltem

s bárhogy kívánja testem meg a lelkem

az esti sétát:

sötétedéstől otthon kushadok,

mint állatbőrös őseink a barlang

odvában és a rendőrautók éles

szirénáit hallgatom éjjelente

a trombitáló mamutok helyett.

Ám sorsát senki sem kerüli el.

Múlt pénteken történt, kék ég alatt

s ebéd után, hogy – vagy két óra tájban –

a könyvesboltból baktattam haza,

mikor a Ciprus-utcánál suhancok

támadtak rám – szerencsére csak hárman,

vagy tizenöt év körüli, még mafla

s gyakorlatlan fekete huligánok –

járókelő felebarátaim

behúzott nyakkal iszkoltak odább,

én meg gyorsan kirántottam övemből

az irdatlan csavarhúzót, egyetlen

támaszomat e dzsungelben, melyet

ön, polgármester úr, oly tévesen hív

metropolisznak, s pofacsonton kentem

az egyiket, hogy vért s fogat köpött

és hangos jajgatással cimborái

után futott. Én pedig felemeltem

könyveimet a sárból s hazatértem.

A rémületre két kanna teát

hajtottam le, majd telefonon rendőrt

hívtam, ki mindent feljegyzett és közben

a vállát vonta. Aztán nekiláttam

előadásom jegyzeteinek.

Már szinte hallom, mit mond, polgármester:

„Ön inkább henceg, mint panaszkodik.

Mit akar még? Nem szenvedett bántódást,

sem kárt. Fogadja jó tanácsomat:

csak taxin közlekedjék, ne gyalog.”

A konzekvenciát én is levontam,

de más eredményt értem el. Mihelyt

lehet, csomagolok és megyek vissza

Kanadába, hol nem kell örökös

szobafogságra adnom magamat –

Kanadába, amelyet egyelőre

még nem vert el ilyen kegyetlenül

a fejlődés s a jólét jégesője,

mint magukat.

De jó tanácsot én is adhatok.

Csak egyszer hagyja ott a városházán

autóját, és sétáljon el néhány száz

méterre a főutcán, délelőtt,

álljon meg egy sarkon, nézzen körül

egy percig, míg orrát csavarni kezdi

a vér szaga; vagy tegye ugyanezt

alkony táján, térjen le a Broad-streetről

a mellékutcába, ha mer; figyelje,

mint kémlelik a szembejövők egymást,

hogyan készítik öklüket ütésre,

hogy siklanak, csúsznak el egymás mellett

s esnek be házuk ajtaján – ezt nézze

s rájön legott, ha ugyan még nem tudja,

hogy ön, e város polgármestere

valójában többé nem mestere

e városnak, s mi több, hogy ez a város

nem város már; lakóit nem fűzi

egymáshoz elv, cél, hit, sem közös érdek;

a társadalmi szerződés ezer

cafatban úszik le a kloákákon;

Penn Vilmos szobra madárijesztőnek

áll fenn a tornyon – s ez még istenes,

mert holnap rosszabb lesz, nyáron még rosszabb,

s tíz év múlva az óvodákban is

pisztolyt ráznak s heroint követelnek

a kisdedek; a gyárfüst, a benzinbűz

s a tűzvészek ittmaradt szájszaga

megüli majd az utcákat, tornádó

sem söpri ki – és ön, ha visszanéz

kilenszázhetvenre, letűnt idillt lát,

ártatlanságot, elveszett aranykort,

csókolódzó emberi tubicákat

s elbűvölt mosoly jár majd ajkain.

Nem ismerek ellenszert. Nyilván ön sem,

mert felteszem, hogy alkalmazta volna,

ha tud ilyet. Ne húzza hát tovább

fizetését, mit nem szolgál meg. Álljon

talpára s legyen pénzéhes kartársak

meg szenilis barbárok közt az ember

a talpán, aki végre szembenéz

funkciójával s helyével a földön.

Öngyilkossága senkinek sem használ;

elődei, a puritánok, Isten

elleni bűnnek nevezték, akárcsak

a rabszolgák tartását. Lemondása

sem használ nékünk. Mérlegelje inkább,

hogy Nagy Sándor, Konstantin, Romulus

városai nem téglákból s kövekből,

de emberekből álltak, s ha az ember

nem tudja többé összetartani,

úgy nincs kompjúter s nincsen vasbeton,

mely összetartja Philadelphiát.

Hívja hát össze a város tanácsát

és mondassa ki a többségi párttal,

hogy csődtörvényi, esztétikai,

történelmi, humanitárius,

etikai és egészségügyi

és ráadásul praktikus okokból

úgy döntöttek,

hogy feloszlatják Philadelphiát;

item, hogy a lakosság mától fogva

tekintse a várost nemlétezőnek

s záros határidőn belül

induljon neki a szabad mezőknek.

A jó példával ön járjon elöl:

ragadjon baltát, trancsírozza fel

autóját (a kombusztiós motor

s a nukleáris robbanás az átkunk!)

szekeret vásároljon, lovat, ökröt

(csodálkozni fog: néhány bifsztek ára

csak az egész), pakolja fel családját

s vonuljanak kelet felé, ahol

Medfordon túl, New Jersey-ben, lakatlan

a tájék; ott építsen szerény házat,

mívelje földjét s zöld lugas alatt

vegye térdére unokáit

és tiltsa meg nekik, hogy

gyárvárosokat alapítsanak.

P. S.

Nincs sok remény, hogy hajlik bölcs szavamra,

de hogyha mégis: egy szuggesztiót

hadd adjak még.

A kacatból, mit kétszáz év alatt

a tudomány bendője ránk okádott,

egyet vigyen magával: orvosságot;

és semmi mást. S úgy nézze, messziről,

hogyan fordulunk fel a többitől.

(Philadelphia, 1970)

A Columbia Egyetemen

Ezek azt hiszik, hogy Kínában

paradicsom van; amazok,

hogy Moszkvában elhalt az állam

s csak ott lehetnek szabadok;

emezek meg az öngyilkosság

újliberális válfaját

akarják: akkor nagy egy ország,

mikor szétmarja önmagát.

Itt járok az ön- s közveszélyes

diákság közt gyorsan s szerényen,

mint kinek nincs mit szólnia

és tennie az egyetemmel,

hol teóriát gyárt az ember

s hülyéket a teória.

(New York, 1970)

Mióta hallgatlak

Mióta hallgatlak, fülem fövény lett:

beszívja minden szavadat; szemem

kettős teleszkóp, álmomban is téged

tart fókuszban; indának tekerem

köréd karom; bevéslek az érzékek

fakó tükrébe; nem is kérdezem,

hogy mit akarsz, mert tudom, mi kell néked;

ha jókedved van, hőmérsékletem

fölmegy kissé; minden gondod és gondom

együtt párolgott el; lényedből folyton

iszom s nem kapok soha eleget;

kifaraglak, megírlak és lefestlek,

hogy képtárad vagy börtönöd legyek;

száz járatot vájtam beléd; a tested

külön van még; fejünk már egyveleg.

Jelenléted s hiányod egyremegy.

(New York, 1970)

Ma délben elmentünk

Ma délben elmentünk a Penna állomás mellett,

s láttuk az órát, melyen ugró számok mutatják

a három többin kívül, a tizedmásodpercet.

Néztem: háromtized, öt, hat, kilenc, zérus, három,

öt – Istenem! levettem napszemüvegem, aztán

megint: négy, hét, kilenc, egy – még a felét se látom.

Borzongtam. Nem Einsteinnél és nem a temetőben,

csak most ütköztem össze először az idővel –

ilyen! A Niagara esőzik rám, míg szétver,

egy bolygót kisujjammal elébb állíthatnék meg,

mint a másodperc árját. Ez a természet rendje:

én pazarolom őt el? ő pazarol el engem?

Mi lesz velünk, motyogtam, egy pillantással ajkad

felé s elmosolyodtam, mert mosolyogtál rajtam.

(New York, 1971)

France két könyvét…

France két könyvét ajánlottam neked,

fiatalkori két kedvencemet.

Nekik estél, majd hallgattál hamis

kímélettel. Felkaptam magam is

az egyiket, mérgesen. És igaz,

hogy meg se néztem már a másikat.

És így tovább. Keserű a pohár.

Kimegy Lord Byron, Corneille, Gide, du Gard,

Swinburne, Racine, Milton és az „Örök

Virágok”-ból is hány le nem törött!

Ha Mann s Móricz egy-egy könyvét veszem

ki a könyvtárból, remeg a kezem.

Azt hittem, hogy mint felnőtt ugyanaz

az ember vagyok; s még ez sem igaz.

Ízlésem régen nem ért egy garast:

mi biztosít, hogy most már biztosabb?

S ha ez a sors – mért, hogy papír helyett

nem futó vízbe írom versemet?

(Montclair, 1971)

Tömeggyilkost régente

Tömeggyilkost régente köztéren akasztottak.

Manapság erre gondol az ember és megborzad.

Jó, hogy sehol sem látni koldust. A szegényeknek

kompjúter állítja ki és postázza a csekket.

Földrengés volt vagy árvíz? tűzvész? Harminc országból

repítenek be doktort, konzervet, orvosságot.

Tizenhat éves kölykét felpofozta egy asszony?

A fiúnak a város fizet, hogy külön lakjon.

A fegyenc tévét hallgat, vasalt nadrágban járhat

s hogy kurvához mehessen, kimenőt kap vasárnap –

ha megszökik s elfogják, a törvényszék felmenti.

Nyomort, szenvedést látni nem bír közülünk senki.

Nem értem a világot. Mi történt velünk, mondjad:

mi lettünk volna jobbak? vagy idegeink rosszak?

(Montclair, 1971)

Apámhoz

Hogy féltettél az emberektől

s magamtól! Milyen szelíden

kértél: ne menjek el tücsöknek;

nem hallgat tücsköt senki sem.

A jó tanács lepergett rólam –

én csak magamat követhettem,

hogy az maradjak, aki lettem

s így ciripeljek öregen

krónikus és gyógyíthatatlan

boldogságomban, öregem.

Haragszol? Sírtáblád fehérje

utánam nyúló kolduskéz:

emlékezésért könyörög.

Legyen hát! jöjj, libegj parázsló

tüzemhez, árnyék, könnyű pára,

mutasd fel tűnő lényedet

az öröklétnek utoljára,

fiad szólít, a vén varázsló,

fiad hív, a pimasz kölyök –

jelenj meg, hadd rajzoljak hű

arcképet rólad, lágykezű,

hatalmas mellű, kurtalábú

papa, mélyhangú hegedű –

hajad krizantém szirmai

fehéren lágy tarkódra hullnak

– Einstein-i fej zömök nyakon –

kék Bunsen-égőid között

verandáján így állsz a múltnak,

lépj mellém! lökjük félre régi

gőgünket s adjunk számadást.

Mert csak vitáztunk s veszekedtünk,

mennyit s mily meddőn! A verandán

álltál, lombikjaid között,

s óvtál: ne csapjak fel költőnek,

a vers nem kell ma senkinek –

s tudom-e, hogy mi lesz velem,

ki bízik a bizonytalanban

s anyagját az anyagtalanban

keresi? S mennyi türelemmel

magyaráztad: a tudomány

jólétet, áldást hoz meg békét

s ha én is vegyésznek megyek,

biztos kenyér vár rám s mellesleg

írhatok bőven verseket.

Ott álltam előtted, fortyogtam

a gyűlölettől: nem, azért sem,

tőled semmi sem kell nekem,

nem kell neved, sem jó tanácsod,

sem életmódod, modorod,

sem tudományod ekrazitja,

sem szecessziós bútorod,

sem áldásod, sem örökséged

és könyvtáradból kedvenc német

bölcsészeid sem kellenek

és boldogságom napja az lesz,

mikor e házból elmegyek.

Olykor vitáztam s pörlekedtem,

máskor hallgattam konokul,

de te akkor is kitaláltad,

mi járt fejemben. Én is tudtam,

mit gondoltál, ha az ablakhoz

fordultál. Hogy nincs folytatásod

s hiába éltél. Búcsúzóul

olyankor hozzátetted: messze

estünk egymástól, de azért

szeretsz; vagy azt, hogy a természet

rendelte így; az egyedek

variálnak és permutálnak.

Nem baj. A fajta megmarad.

Szobámba mentem és az ablak

tükrében néztem magamat,

nem, semmiben sem hasonlítok

a vén szamárhoz – dagadoztam

s meglebbentettem lapockámon

világhódító szárnyamat.

Rég volt. Azóta az alázat

csuháját öltöttem a szárnyak

púpjára, aztán levetkeztem

csuhát, alázatot és szárnyat,

s itt állok meztelen s tudom,

hogy általad vagyok és tőled

s az omladékok, mik belőled

maradtak, már csak bennem élnek,

míg velem végleg összedőlnek,

s hogy szememet kéne kivájnom,

mellemből a bimbót kivágnom,

gyógytornára járnom, amíg

fejtartásomról leszoktatnak,

ínyemből az olajfaillat,

térdizmomból az esti séta,

szemidegeimből a kék szín

szeretetét kioperálnom,

fel kéne kutatnom agyam

éléstárából a derű

mézének borostyánszínű

befőtteseit: váltakozva

állnak a halálfélelem

hideg ecetflaskái mellett

(jaj mennyi méz és borecet!)

s mindet ki kéne öntenem,

ha ki lehetne önteni,

hogy lényedtől és öröködtől

megszabadítsam magamat.

Vitáinknak sem volt értelme.

Egyiknek sem lett igaza:

én nem vettem be verseimmel

a világot s a te dicső,

népboldogító tudományod

bombát csóvál fejünk felett.

Megbuktunk, papa, mind a ketten:

munkásságodat elfeledték,

könyvtárad elavult, nehéz

bútoraidból katonák

vagdostak tüzifát, villádat

átépítették, sírodat

a gyom veri fel Budapesten

és én itt túl a tengeren

konok tücsök, ciripelek,

s ha nem magamnak, senkinek.

Szívesen szólnék melegebben,

de oly borzalmas messze vagy

a múlt beomlott bányájában.

Szakadék nyílt köztünk. Nem évek

okozták, nem is én okoztam –

de halott apád közelebb állt

hozzád, mint ahogy te állsz hozzám –

és ahhoz apja s ahhoz apja

fel Mykénéig, s Babilónig;

ti átbeszéltetek egymáshoz,

mi nem beszélünk át hozzátok,

egymáshoz sem, mert mit is szólnánk?

állunk a jelen tűzhányóján,

múltnak háttal, halállal szemben,

míg a világ tart – vajon hány nap?

Emlékszel még a verandára?

Ott ígérted, hogy az egyedek

halnak, a fajta megmarad.

Mert így volt régen, így volt mindig:

azt hittétek, hogy nemzedékek

jönnek majd mindig nemzedékre

és házakat, könyvtárakat,

domboldalakat, zongorákat,

kocsma-ajtókat, Bibliákat,

konkrét és absztrakt fogalmakat

adnak örökkön kézről kézre,

mint stafétabotokat.

Apám, oly messze estél tőlem,

ki azt hitted, hogy a mindenség

koronája s célja az ember –

hogy a Föld bár rideg, de tartós

szállásunk s ezért otthonos –

hogy az életnek van értelme

s göröngyös útja ettől sima –

te szent, te boldog, te ártatlan,

ki hat hónappal Hiroshima

előtt haltál meg. Milyen messze

gurultam. S milyen távol vagytok

mindnyájan, régi-régi holtak,

kiknek nem vagyunk folytatása,

ti szivárványűző bolondok,

kik múlt, jelen, jövő labdáival

fejeltetek, játékos delfinek,

kik csak saját halálotok

szép, meztelen NárcisszuszávaI

szerelmeskedtek ultramarin

tükreiben a nem-lévő időnek – – –

a Föld sava megrothadt; történelmünk

könyvében nincs több oldal; bújjatok

vissza a semmi bő kagylóhéjába;

te is, apám; nem keltegetlek többé;

markold meg jól, ha ugyan tudsz még fogni,

sírod földjét, mert jön a robbanás

és csontjaid sem maradhatnak együtt,

én meg hadd üljek magamban s temessem

szégyentől lucskos, tehetetlen

fejemet aszott tenyerembe

a vérhabos egek alatt.

(Montclair, New Jersey, 1971)

A testiség kondíciónk

A testiség kondíciónk és egyben

végcélunk – így Freud. Nékünk a görög

fáklyás kamasz, ki mellénk állt az estben,

nem cél. A vágy eszköz csupán örök

– tán nem hús és vér s nem való, csak képzelt –

célok felé: az ifjú, meztelen

útitárs, aki nem ismer szemérmet

és mégis túlvisz minket testeden

meg testemen; vágyam, mely el nem érhet

soha, de mindig üldöz, hogy titok

maradj; a vágy, mely Petrarcában égett

holtiglan Laura ködből szőtt személye

után; a vágy, mely bevilágított

a nyolcvanéves Áiszkhülosz szemébe.

(Montclair, 1971)

Apocalyptica

Jónás Györgynek

Plutóniumot tart a holnap marka.

A bornak nincs íze.

Ki él, az mind a világot akarja

megváltoztatni, de

önmagán változtatni nem szándékszik

itt többé senki se.

Ínséges ezredek

után a bőség vulkánján táncolnak:

hervadt agyak, dagadó alfelek.

A volán mellett mindjárt Nagy Sándornak

képzelik magukat.

Mindent unnak, csak a párzást nem unják.

A szerelem többé már istenarcát

nem fordítja felénk.

Sokat tudunk. Ha kevesebbet tudnánk,

tán többet értenénk.

A jövő felé nem nyílnak utak.

Csak a közember lábvize a jólét.

Ha háborogsz, akárki megugat.

Mit hasznosnak hívnak, haszontalan –

jegyezd meg jól ezt, süllyedő hajón élsz

s mindennek vége van.

Az igazságot karóba húztátok,

a szépség elfutott,

menedzserek, tőkések, párttitkárok

mohó béltraktusok,

politikusok, gyilkos idióták,

technokrata herék:

elvesztettük mindörökre a jóság

misztikus gyökerét.

(New York, 1971)

Azt írtam: értünk…

Azt írtam: értünk s az elmúlás ellen

szereztem e szonetteket. De ez

egyrészt hivalkodás, másrészt kegyes

hazugság. Mert, bár mindezt jobb kezemmel

jegyeztem le –: amióta kilenc-

éves vagyok, egy megszólíthatatlan

hang szólongat: „diktálok! ülj az asztal

mellé!” Álmomból is felkelt: „siess!”

s én, mint a régi egyiptomi írnok,

kidülledt szemmel s bamba képpel írok,

de ha nem szólít, lecsügg a kezem –

kócbábú vagyok magasabb hatalmak

kezén, rossz hangszer, visszhang és hangszalag,

ki azt se tudom, mi a szerelem.

(Montclair, 1971)

Kihunytak a város felett

a csillagfények, Aladdin

lámpái. Autósztráda lett

a rét; az erdő magazin.

A nádas ólmot s olajat,

az ipar oxigént eszik,

a tavak körül döghalak,

a tengereket kénezik.

De a közmegelégedés

nem látja, hogy nyakán a kés –

a fiúnk holnap meggebed,

nékünk a sokból sem elég.

Legyőztük a természetet.

Nem az ember természetét.

(Toronto, 1972)

Café Flore

Ide vonzódtam elejétől fogva.

És itt tanyáztam egy pohár fine mellett

gőgös diákkoromban, mikor fine-re

mindig futotta, vacsorára nem.

S mikor azt hittem, rakéta vagyok.

A hátsó falnak háttal Picasso ült

a spanyol nővel; köszönőviszonyban

voltam velük s verset próbáltam írni,

de nem ment; pedig milyen otthonos,

szerény, piros szoba ez a kávéház

a kis üvegkalicka télikerttel

a boulevard-ra. Fiatalemberek

jöttek be nyeglén, sistergő rakéták,

mint jómagam; olyik a meredek

lépcsőkön felsuhant az emeletre,

vagy leült, vagy mellém telepedett

– Starker, Mehring, Sinkó, Forgács, Havas,

Hevesi, Ney, Remenyik, Faragó –

és beszélgettünk vagy politizáltunk

vagy hallgattunk; de akármit csináltunk,

a forgóajtót lestük, ahol újabb

erősítések jöttek, a jövendő

előőrsei a hitvány jelen

mesgyéjén túlról; és a fiatal nők!

Diáklányok Burmából s Thaiföldről –

minthogyha hosszú pilláik mögött

a Gotháma nyolc negatív erényén

tűnődnének, míg szeretőt keresnek;

zöldruhás angol lányok rézvörös

szeplőkkel és júnói lábszárakkal –

energikusan és ügyetlenül

mozogtak és nagy táskáik mögül

vizsgálták a különös külvilágot,

amelyhez kapcsolatot nem talált

testük, se lelkük; Kelet-Európából

jött lányok, akik hangosan vitáztak

kísérőikkel a világ dolgáról

s a szellemről, az anyagelvűség

címszava alatt; s a francia nők!

karcsúak voltak, kecsesek, csúnyácskák,

hogy mi az élet, azt anyjuk méhében

tanulták s felkészültek ellene,

ízlést ismertek, nemcsak divatot,

együtt volt bennük a kemény s a lágy:

nem rétestészta, készre sült kenyér,

jólzárt egységek, önmaguk körül

forgó világok, csupa öntudat

a gőg s az önzés védőrétegében.

Bámultam őket, mint mindannyian.

Az öregek is idejártak este

– Julien Benda, Hatvani, Bréton

Werfel s egyszer Roger Martin du Gard –

s ha kibeszélték magukat egymás közt,

áthívtak asztalukhoz minket is.

Tiszteltük őket és tanultunk tőlük

s röhögtünk rajtuk. Ha rólunk suttogtak,

egy-egy pillantást vetettek felénk;

mi elfordultunk, ha ugyanezt tettük,

mert már nem a tizenkilencedik

században jöttünk vendégnek e földre.

Ők tudták rólunk, hogy buták vagyunk,

zavarosak s megbízhatatlanok,

hogy timián-szagú a verejtékünk,

hogy túl magasra rúgjuk térdeinket,

hogy mosolygunk, amikor lihegünk

és tudták, hogy mosolyunk el fog fogyni

és irigyelték, hogy még nem fogyott el

s borzongtak, hogy kék oszlopcsarnokokban

verjük talpunkkal a márványkockákat

s nem nézünk hátra, talán meg se halljuk,

ha a portikusz összedől mögöttünk,

sőt lehet, hogy örülünk is neki –

irigyeltek minket, kik nélkülük

vonulunk be a jövendő világba

s nevük emlékét az útszélre vetjük,

ha úgy akarjuk és fejünkből is

kikergethetjük őket, mint a fájást;

orvosság sem kell. Együtt vagy külön

ültünk, ők is a forgóajtót nézték,

hol szaggatott libasorban az élet

vonult fel. Csendben irigyeltek minket.

Az óceán fövényét irigyelték,

ahol még oly sok százszor szaladunk

mezítlen talppal, kagylók késein,

aztán megállunk, amíg a hullámok

felágaskodnak, fehér paripák

és térdre esnek lábaink előtt;

irigyelték sétáinkat a frissen

hullott havon, mezőföldek között

vagy bizonytalan fényű délutánok

legmélyén, a determináció

sikátorában; irigyelték tőlünk

a föld, a fák s az ég gyümölcseit,

a hold narancsát és a holdbanánt;

megirigyelték ropogós padlójú

padlásszobáinkat; szerelmeink

mécsesét a visszacsavarhatatlan

kanóccal, a lángot, mely ég s nem éget,

az erőt, mely nem erőszak, a kardos

angyalt, aki lapockánk csontjain

szárnyat növeszt, az angyalt, ki elhagyta

őket vagy sosem szegődött melléjük;

irigyelték remete estjeinket

egy jó könyvvel; harminc akác-nyílás

mézillatát s az ifjúság pengéjét,

melybe még nem mart soha rozsdafolt.

Két feleséggel, három szeretővel

s hány jóbaráttal hányszor ültem itt!

Lila pára fekszik a St. Germainen,

nem őszi köd, nyári pollúció.

Egy fine-t, Armand! Ma egyedül vagyok.

Az ajtót nézem, ahol egyre jönnek

a fiatalok; irigykednem kéne.

A szerelem kohói még lobognak

s a hullámok tajtékos lovai

térdük elé borulnak még sok évig

s nekem megáll a víz, akár a part.

Iparcikket esőzik minden évszak,

a kényelem rugalmas gumipárnát

dagaszt alájuk; irigykednem kéne;

de én emlékszem még a víz ízére,

a tiszta borra, a padlásszobákra,

a küzdelemre a szükségesért,

amit nem pótol a felesleges;

én mindenüvé el tudok sétálni,

ők nem tudnak már parkolni sehol.

Sajnálom őket, ahogy nem sajnáltam

még soha senkit, agyonvert rabtársat,

halott nővért, rákbeteg kisfiút –

megállnak az ajtóban, ajkuk sarkán

a gyors mosollyal; egy-két évig még

lázadnak, a szomszéd fálánszterért

rajonganak, pártjelvénnyel akarják

feltartani a ránk omló eget,

vagy az LSD lován elvágtatnak

a semmibe, mert nemhogy a világon,

magukon sem tudnak segíteni;

majd elfáradnak s hozzáundorodnak

a többihez; mosolyuk dagadó

arcizommá merevedik; megállnak

garázsuk előtt reggel: az ősember

állt így barlangja szájában, bunkóval

kezében, és azt lesik, hol lehet

még benzint inni, hol lehet utat

építeni salakdombok között,

hol nem füstölnek még elég sűrűn

a gyárkémények; vagy hogy lehet innen

elmenekülni, hol van egy szabad folt,

ahol nem jelzik még a döghalak

ezüst pántjai a tavak határát,

hol van még hely az elnyüvesedett

nagyvárosok bélcsatornáiban,

egy szikla, mely tiszta marad, amíg

pöcegödörré puhul a világ.

Egy fine-t, Armand! Én mindjárt indulok.

(Páris, 1972)

Plátó, Krisztus, Voltaire…

Plátó, Krisztus, Voltaire – nem hoztak

bőségszarut. Eszmék helyett

az iparosodás adott csak

kenyeret, munkát, házhelyet.

Nem bírtunk a prosperitással:

inspirációnk befagyott

s vihogni kezdtünk, mint Rómában

az eszelős újgazdagok.

Közeledik a másik véglet.

A kiirtott kutyák s lovak

volt gazdáikra visszanéznek.

Nem lesz szekér s nem lesz hova

szaladni, hogyha ránk szakad

a bőség rothadt kosara.

(Charlotte, 1972)

Hogy megszerettelek…

Hogy megszerettelek hét év alatt?

Előbb történt. Az első pillanat

döntött. A tengernél, csomagjaid

mellett álltunk. Ott gondoltam, amíg

a taxi jött: most tán megkérdezem,

mért nem marad hét nap helyett velem

örökre? De ajánlhatok ilyet

annak, kit néhány perce ismerek?

Holott te azt akartad hallani.

Majd ott ültünk a sárga máltai

lakásban s mint most, elnéztem szemed

kékes fehérjét. Térdem reszketett,

pontosan úgy, mint most. Hét év alatt

nem múlt el még az első pillanat.

(Charlotte, 1972)

Kikelt a nagy embertenyészet…

Kikelt a nagy embertenyészet,

mely a múltat beszünteti.

Előttünk térden a természet

s a tavak eltört tükrei.

A jövendőt gondatlanságból

agyoncsapták. S kit érdekel:

mi lesz, mikor a kultúrából

még megmaradt a kényelem?

Úgy mint morfin a rákbetegnek:

egyre több benzin kell ezeknek,

rakott asztalnál galandférgek,

volánnál pisla halfejek.

E hulláktól mi véd meg? – kérded.

Ezer könyv, kétszáz hanglemez.

(Toronto, 1973)

Figyelmed és féltésed…

Figyelmed és féltésed üvegbúrát varázsolt

körém, hogy sérthetetlen legyek. A szerelem

így idegenített el mindentől a világon.

Aztán megszerettetted a világot velem.

Ha nem vagy itt, elnyúlok árnyékod delejében,

s mosolyod vadméz-ízét viselem ajkamon.

Te vettél rá, hogy lényem határait átlépjem;

azt hiszem, hogy lebegni tudnék, ha akarom.

A szoborcsarnokom vagy, és örökös balettem;

ha rémálom szorongat, te jössz karddal kezedben,

mint Szent Mihály arkangyal az éjben s szétvered

a sárkányt. Most tíz éve kerestem a témákat;

ma a témák keresnek, űznek s utamba állnak.

Forrás fakadt belőlem: túlcsordulok veled.

(Charlotte, 1973)

Nem szeretünk erről beszélni

Nem szeretünk erről beszélni.

Olyan nehéz az egyedek

halálával is szembenézni.

A fajtáéval nehezebb.

Pár év még s nincs kenyér, hús, gáz, víz,

se villany; a lég pestises;

de erre, míg hülyül, hajt, párzik,

gondolni sem mer senki se.

Az agyuk élve rothad el,

s ki bír az elpuhult dögökkel,

akikre szárnyas bomba kell?

És hogyha mégse esne le?

Akkor szimplán pöcegödör lesz

végső csatáink színhelye.

(Charlotte, 1973)

Te azt, ami van…

Te azt, ami van a világon,

metaforákká emeled,

míg én itt lent a port szitálom

s metaforákat keresek.

Bár nincs ambíciónk raktáron,

könyvtárunk mégsem kevesebb.

S ahogy kívánod és kívánom:

szerelmünk lángja nem remeg.

Miért nem, kérdem. A papíron

csak szuggerálom, ha megírom.

Nem génektől jön a boldogság

s nem a sors hozza el. Talány.

Az ember ott kezdődik, mondják,

amikor átlép önmagán.

(Madrid, 1974)

Kerek vagyok…

Kerek vagyok; majdnem hogy paraszti egyensúlyban

élek az emberbőrben; nem bánt, hogy belebújtam;

ha szép testet, szép szobrot látok (habár Plátóra

tettem), az égi szépség nem jut eszembe róla.

Te más vagy. Elfogadtad, ahogy van, a világot;

az árnyékképek fölött az ideákat látod;

determinizmusodban jobban és szabadabban

mozogsz nálam, mert nem kötsz különbékét magaddal.

A domborműnél álltunk a templomban, – hol három

márványangyal segíti elő a szarkofágból

a halottat. Kissé sok, tűnődtem. Bár a lelkünk!

Hiszed-e, hogy feltámadsz? súgtam, mikor kimentünk.

Hiszel, mert dogma, mondtad, s a hívő tehetetlen;

a megsemmisülésre szavaznál, ha lehetne.

Ez borzasztó, gondoltam. Még csak pár évig köt le

a társaságom. Mentem melletted sértődötten.

(Valencia, 1974)

Trubadúrok, 1.

Guiraut de Bornelh, Guilhem d’Aquitaine

Mirival s Arnaut Daniel, kit én

fordítottam – sok szép provenszi név –

s Raimbaut d’Orange! Zászlóitok színét

lengessétek meg értünk: ti, akik

oly jól tudjátok Ámor titkait

s velünk valljátok az egész világ

ellen, hogy a gyönyörnél több a vágy;

hogy zsákba kell egymás leheletét

s szavát hogy gyűjtsük s még ez sem elég;

hogy a párzás csak izzadt bujaság,

ha nem harmatos, égi utazás;

s hogy egymagán nem boldogít s kevés

a szerelemhez a szeretkezés.

Trubadúrok, 2.

Hajatok lengő bársonyát a szél szemembe fújja,

kezetekből a szerelem labdája szállt fel újra,

karotok íj volt, melletek csupa rigó; felettetek

ott ült a szépség a kemény román körívek tetején.

Gaucelm Faidit vagy Peire Vidal: mimózafácska, mirtuszág,

hajnal, szabadság, rőzseláng. Tiétek volt az ifjúság,

a kard s az éhség fémíze; a Hölgy kegyetlen fétise;

a könnyedség, mely oly nehéz; a skarlát ing, a szenvedés;

a cél, amelyet nem lehet elérni; húszsoros, remek

rímek s az elszállt dallamok. Mi lett aztán? Meghaltatok.

Jobban teszem, ha hallgatok, mert történelmünk gyászmenet

s a hírnév is csak átmenet. Rátok dobták a szemfedőt.

Sírotokon kathár jelek, keresztek, madáretetők.

Majd megjöttek a katonák s eltemették a temetőt.

(Valencia, 1974)

A tájat néztük

A tájat néztük. Itt-ott sárgult

a lomb. Majd szürkéskék fenyők.

Egy gyár. Kéménye, mint az ágyú,

szennyel lőtte a levegőt.

Ott egy román ív fenn a dombon.

Beléd hasít, oly néma-szép.

Új bérkaszárnya vasbetonból.

Mondják, jobb nékik. Egy fenét.

Itt élesebb. De ha megnézed

ruhádat egy régi fényképen,

a telefont, a házat, hol laksz,

akkor tán megérted, hova

züllünk. Tarkónkra tette rothadt

talpát a csúfság démona.

(Vasúton Spanyolországban, 1974)

Ibn Ámár Ál-Ándálúzi

(XI. század)

Száz könyvtár, hatvan park, az egyetem,

szökőkutak, mecsetek. Éjszaka:

olajfák, tömjén, mirha, meztelen

testek, jázmin s a gyönyör méz-szaga.

Szép kardja volt s koromsötét lova.

Egész Sevilla őt, a nagyvezírt

imádta és idézte. Nem csoda,

hogy büszke lett és ilyen verset írt:

„Ámár vagyok. Költészetem híre

dombok, hegyek, síkságok, tengerek

fölött a szél szárnyán száll messzire.

Csak a bolond nem tudja nevemet.

Arany napfényben arany gyík vagyok.

A fiúk Ibn Ámár rímeit

súgják rekedten lányok, asszonyok

fülébe és megolvad mindegyik.

S ez így lesz akkor is, ha meghalok.”

Vidám volt és nálamnál boldogabb,

mert nem látta, hogy arabeszk pereg

s a házfalakról hull a vakolat.

Nem vette észre, hogy az emberek

elsatnyulnak s hogy a szökőkutak

csövében többé a víz nem elég.

Nem látta, hogy dudvásak az utak

s a szemhatáron magas a szemét,

s hogy kik versét mondják, a fiúkat

lemészárolják s a könyvtár elég.

És nem sejtette, hogy nincs elv, se hit,

sem áldozat, se tett, sem ész, se tőr,

se filozófia, mely felsegít

egy kultúrát, amikor összedől.

(Madrid, 1974)

Levelek az utókorhoz

Noteszlapok

Exodus

Bécs, 1930

Bécs, 1956

Első napok

Eltűnt nép

Teilhard de Chardin

Töprengés egy megtisztelő ajánlaton

Nagy Imre

Tibet

Nagy Imre szelleméhez

(Halála első évfordulóján)

Egy kollaboráns íróhoz

Borisz Paszternák halálára

Long Barn

Fehér egerek

Zsuzsával Firenzében

Svéd rokokó

(1770 körül)

Noteszlapok

Haladás

Bossuet

Feleségemhez, mikor Sartre egyik egzisztencialista művét olvasta

A század filozófusai

Ráció és empíria

Wittgenstein

Pablo Neruda

Federico García Lorca

John Milton

William Butler Yeats

Menánder elveszett vígjátékaiból végre megtaláltak egyet, a Düszkholoszt

Tizenhatodik születésnap

Marx sírjánál

Egyesült Államok

„A mennyiségi változás minőségi változásba csap át”

Zsidó szállóige

Németország

Birkbeck Road 62.

Macska és rigó

Andris nem eszik

T. Gy. fiatal barátomhoz, mikor költeményében heves szemrehányással illetett, amiért elmenekültem Magyarországról

Sorok egy üveg francia konyak mellé, mely konyakot egyik angol jóbarátommal juttattam el a címzettnek Budapestre

Gyűlöllek, ám csodállak

Egy örökifjúhoz

Keresztnév

Kínrím New Yorkból jövet

Repülő csészealjak

Szökőkút a Concorde téren

Az óra

Arthur Koestler, Robert Graves

Vendégmunkás a vonaton

Tudományos világkép – van ilyen?

Arccal Kína felé

Emigráció

Van-e honvágyam, kérded

Szerény deklaráció

Recrudescunt

Alkony a Várhegy felett

Szerelmes versek egy haldoklóhoz

(A függönyöket mind behúztam…)

(Együtt vagyunk egész nap…)

(Kikísértem Évát a rózsafák közt…)

(Zoltán egy éve minden orvosi…)

(Andris nyaral; csupán Zoltán meg Éva…)

(Nyugodtan alszol…)

(Elaludtál. Hullahegyes az állad…)

(Minden reggel sárgább és fáradtabb vagy…)

(Sápadtfehér és cserepes az ajkad…)

(Ötezer éve a kötelet hoznám…)

(Fekete-fehér csíkos kígyók lettek…)

A British Museum könyvtárában

Az epheszoszi könyvtár

Lorenzo de’ Medici

– 1480 táján

Firenze, 1928

Olykor még szembejössz

Botticelli Tavasza*

A Majomhoz cégérzett kocsma*

Delfinek

Botticelli Tavasza^*

A Majomhoz cégérzett kocsma^*