Ignacio Sánchez Mejías torreádor siratója

I. Felökleltetése és halála Délután öt óra volt, pillanatnyi pontossággal délután öt óra volt. Gyermek vitte le a fehér lepedőt délután öt órakor. Ott állt még a meszesvödör, mint előbb, délután öt órakor, s a porondon nem volt más, csak a halott délután öt órakor. Szél görgette a sok vatta-csomagot délután öt órakor, a műszerek nikkelére s a szondákra pára szállt délután öt órakor, viaskodott lelkéért már galamb meg leopárd, délután öt órakor, és a bikaszarv nyomával küszködött egy férficomb délután öt órakor. Mély húr hangja zendült s bongott, mint a gong délután öt órakor, csoportosan ácsorgott az utcasarkokon a csend délután öt órakor, s szállt az arzén ködharangja a porondon odalent délután öt órakor, izzadozni, olvadozni kezdett teste hava már délután öt órakor, amikor az arénában a jód lila szaga szállt délután öt órakor, és petéit mély sebébe belerakta a halál délután öt órakor, s a cirkuszban büszke daccal csak a bika maga állt délután öt órakor, délután öt órakor, pillanatnyi pontossággal délután öt órakor. Tolóágy lett koporsója, görgették a kerekek délután öt órakor, fülében tört sípcsontjai zenekara recsegett délután öt órakor, és a bika győzelmesen tipródott a homlokán délután öt órakor, s haldoklása bizonytalan szivárványt szőtt a szobán délután öt órakor, A rohadás mint az árnyék hajolt hozzá közelebb délután öt órakor, s fűzöld lágyékára lila kardvirágot színezett délután öt órakor, Sebeiben lángok égtek, láva volt a betegágy délután öt órakor, a tömeg kinn úgy szorongott, hogy beverte ablakát délután öt órakor, délután öt órakor, minden óra hallgatott délután öt órakor.   II. Kiontott vére Csak vérét, vérét ne lássam! Fedje a hold fénypalásttal, hogy Ignációt vérében a porondon meg ne lássam! Tárt ablak a hold az égen, s tépett felhő-kendők szállnak. Az aréna mellvédjére ólomszürke füzek álltak. Jaj, csak vért, csak vért ne lássak! Emlékének gödröt ásnak. Szólj a sápadt jázminoknak, szólj, hogy ő is jázminsápadt! Vért, csak vért, csak vért ne lássak! Megy a lépcsős körszínházban felfelé a torreádor, fenn a hajnalt nem találja és halálát viszi vállon. Omló vérpatakba lábol és szép testét nem találja, csak vérét ne kelljen látnom! Vére bugyborékol, lángol, tele lett a porond üstje, felfolyik a páholyokra, végigömlik a korláton, vérben áznak az ülések, véres lett a vörös bársony, mért kell omló vérét látnom? Mikor megdöfték a szarvak, szemet sem hunyt, meg se hőkölt, riadt anyák borzadva néztek fel az égtetőre, reszketett a legelőföld: könyörgött a néma csorda az égi Vezérbikához, hogy legyen haragjuk őre. Sevillának nincs oly nagyja, kivel méltán összevessem, kard nem fénylett, mint a kardja, szív nem dobbant ily nemesen, mint az antik márványszobrok, csupa arány volt és méret, Andalúzia Rómája csókolt homlokára mézet, ötlet, élc volt szava sója, mosolygása: tubarózsa! S mily hatalmas viador volt! Mikor a porondra lépett, keze kalászt simogatott, sarkantyúja vasat tépett, s hogy ment végig a vásáron, szemöldökén harmat fénylett, s a halálban is míly rettenthetetlen az elmúlás banderillái ellen! Elaludt most mindörökre, gyökér, pondró el nem hagyja, virágszirom koponyáját tolvajkulccsal nyitogatja. Réten át s a tenger mellett dalolászik vérpatakja, bikaszarvon sellőt ugrik, medrét vakon váltogatja, száz patán át botladozik, mint az állat hosszú nyelve, mindent ellep fenn a Tejút mennyei Guadalquivirje mellett. Ó jaj, ó jaj Spanyolország sziklafalas, fehér földje, ó jaj, ó jaj Ignáció kemény vére, vérözönje, ó jaj, ó jaj érverése dalolászó csalogánya! Csak a vérét, csak a vérét meg ne lássam! Mert nem fér el vérkehelyben, sem pohárban, nincsen fecske, hogy feligya cseppről-cseppre, hogy lehűtse, a zúzmarás fénynek nincsen elég könnye, nem elég a liliomok vízözönje, sem a kristály hegyek minden ezüstje, hogy őt befödje. Nem akarom! nem akarom látni többet!   III. Ittmaradt holtteste A sírkő márvány homlok, alatta álmok nyögnek, de hol a fodros víz s a didergő ciprusok? A sírkő hátán hordja az idő tarisznyáját, fa sarjad rajta könnyből és csillagkoszorú. Én már a nemzedékek esőit láttam hullni, kik mind kérve emelték fel vézna karjukat: így akartak elfutni a sír gránit boltjától, mely tagjaikat oldja s a vért nem issza fel. Mert a sírban csak a köd s a gyom gyökere nő meg, a pacsirta csontváza s a homály farkasa: kapu a sírkő, honnét arénák sora nyílik, a túlvilág porondja, melynek nincs körfala. Ott fekszik kiterítve Ignáció, a délceg, tekintsetek még egyszer testére. Vége van. A halál halvány kénnel kente be bőrét; arcát is átformálja, mint egy zord Minotauruszét. Mert vége van. Esővíz szalad le szája ereszén, s bordái horpadt kerítésén az őrült szél dühöng. Kiomló vérszagától megrészegült a csorda s a szarvasmarhák bőgnek s izzadtan párzanak. Nos hát, mit szóltok ehhez? Egy néma hulla bűzlik, előttünk fekszik teste, a gyorsan illanó. Nemes forma, mely csupa párduc és rigó volt, s most kút, mely véghetetlen lyukakkal lesz tele. Kik merték halotti leplét összegyűrni? Minden szavuk hazugság! E ravatalnál senki ne nyögjön s óbégasson, ne pengessen sarkantyút, ne cifrázza a gyászt! Ne lépjen ide ember, csak tág, nagy szembogárral és nézzük meg e testet, melynek nincs nyugta már. Most lépjen ide minden keménykötésű férfi, ki a lovat nyeregbe töri s a víz ura, kinek bunkó a csontja, vad dalra nyílik szája és fogain a nyárnap vet szikrát, mint a vas. Ily férfiakat lássak most a ravatal mellett e testnél, melynek minden gyeplője elszakadt, most mutassák meg, merre s mily kapun menekült el kapitányunk, akit a halál megkötözött. Azt akarom, hogy jöjjön el a könnyek folyója, mely lágy ködöket hurcol s melynél mélyebb a part, vigye az ár s vezesse el Ignáció testét, hogy a bikák bőgését többé ne hallja már. Had vesszen el holtteste a hold körszínházában, mely mozdulatlanságot színlel, mint szűzleány, hadd tűnjön el az éjben, hol halak sem ugrálnak s deres cserjéssé fagynak az elszállt illatok. Nem engedem, hogy testét gyászkendőkkel takarják, hadd szokjon a halálhoz, mely elragadta őt. Eredj, Ignáció, ne hallgasd a szarvasbőgést, eridj, megállt tenéked a víz, akár a part.   IV. Bolygó lelke Nem ismer rád a bika, sem a fügefa, lakóházad hangyái, meg a pejlovad, nem ismernek rád a kölykök s a délután, mert meghaltál s ez végleges. Nem ismer rád a temető-aréna sem, sem a fényes selyemlepel, amelyben semmivé leszel, és szótalan emlékköved sem emlékeztet tereád, mert meghaltál s ez végleges. Jön majd az ősz: csigabigák fújják meg nyálas kürtjeit, s a fázós borhegyre a köd aggatja szőlőfürtjeit, de soha senki nem akad, aki szemed fényébe les, mert meghaltál s ez végleges. Meghaltál oly örökre, mint földünkön minden más halott, minden halott, akit a világ elfelejt s döglött kutyák szemétdombjára dob. Nem ismer holnap senki rád. De versemben megzengelek, hogy a jövőnek isteni tested báját én nyújtsam át, hadd zengem messze földeken érett tudásod hírnevét, hadd zengelek, ki arcodon hordoztad a halál ízét, de egy gesztussal könnyedén elküldtél minden bánatot. Nagyon soká lesz, ha ugyan születik még ily andalúz, a sors kegyence, ily nemes, ily szép, ily karcsú, ily fiús. Nyögő panasszal lényed tűnt varázsát így daloltam én a szellőnek, a ciprusnak, az ifjú olajágnak. Ez itt a vége Ignáció Sánchez Mejías siratódalának. (Budapest, 1956)