Hat Lorca-átköltés

 

 

 

 

Szűzlány a misén

A tömjénfüst viola nádkosár,
álomba ringat téged.
Ima fűzéredből harmat csepeg.
Bikaszemek kísérnek.
Dőlj hátra mély, sötét üléseden,
ne moccanj, szűz igézet,
s melled sötétzöld dinnyehéjait
add át a szentmisének.

 

 

 

Lovasember éneke

Kordoba.
Szívem messze otthona.
Iszákomban olajbogyó,
kancám lába szapora.
Telihold süt, mégsem érek
kapuidhoz, Kordoba.
Vérszín hold és éjszín kanca,
sosem érek el oda,
hol a halál leskelődik
bástyáidról, Kordoba.
Jaj, gyors kancám lába véres,
végtelen az út pora,
jaj, a halál előbb ér el,
mint én téged, Kordoba.
Kordoba.
Szívem messze otthona.

 

 

 

Szonett

Rezgő ezüst elnyúlt fantomja, mélán
nyöszörgő éji szellő szürke karma:
feltépte régi sebemet, majd némán
elszállt s vágyammal itt hagyott magamra.
Szerelmi seb, sugározz tiszta fényt rám,
vérforrásom te légy s az élet napja,
mély árok, hol elnémult filomélám
fájdalmam alá puha fészkét rakja.
Legyen szívem szédült zsongása mézem,
ha majd a vadvirágok közt kinyúltam,
s szépséged helyett lelked leng fölébem.
A kis csermely meg okkersárgán surran,
hol párás parti fűcsomók tövében
vörös vérem a vándor vízbe csurran.

 

 

 

Az út

Talpig gyászban merre halad,
vándorútján hova húz
a narancsszín egek alatt
e száz lovas andalúz?
Sem Kordobát, sem Sevillát
nem érik el soha már,
Granadát sem, mely úgy vágyik
reád, messze tengerár,
álomittas paripáik
oda viszik el a száz
lovast, hol a sírkeresztek
közt majd egy se dudorász.
Szívében a hét halálos
bűn tőrével, hova húz,
hova megy és merre halad
a narancsszín egek alatt
e száz lovas andalúz?

 

 

 

Alba

Hajnal Kordobában
harangok szavával,
reggeli harangok
hangja Granadában.
Zendül a harangszó,
hallgatja magában
ahány spanyol lány él
panaszos magányban,
ahány lány él Alsó-,
ahány lány él Felső-
Andalúziában.
Libegő szoknyában
ahány pöttöm lábú,
ahány spanyol lány van:
gyertyát gyújt az úton
keresztfák aljában.
Kordobai hajnal
harangok szavával,
hajnali harangok
hangja Granadában.

 

 

 

Ignacio Sánchez Mejías torreádor siratója

 

I. Felökleltetése és halála

Délután öt óra volt,
pillanatnyi pontossággal délután öt óra volt.
Gyermek vitte le a fehér lepedőt
délután öt órakor.
Ott állt még a meszesvödör, mint előbb,
délután öt órakor,
s a porondon nem volt más, csak a halott
délután öt órakor.
Szél görgette a sok vatta-csomagot
délután öt órakor,
a műszerek nikkelére s a szondákra pára szállt
délután öt órakor,
viaskodott lelkéért már galamb meg leopárd,
délután öt órakor,
és a bikaszarv nyomával küszködött egy férficomb
délután öt órakor.
Mély húr hangja zendült s bongott, mint a gong
délután öt órakor,
csoportosan ácsorgott az utcasarkokon a csend
délután öt órakor,
s szállt az arzén ködharangja a porondon odalent
délután öt órakor,
izzadozni, olvadozni kezdett teste hava már
délután öt órakor,
amikor az arénában a jód lila szaga szállt
délután öt órakor,
és petéit mély sebébe belerakta a halál
délután öt órakor,
s a cirkuszban büszke daccal csak a bika maga állt
délután öt órakor,
délután öt órakor,
pillanatnyi pontossággal
délután öt órakor.
Tolóágy lett koporsója, görgették a kerekek
délután öt órakor,
fülében tört sípcsontjai zenekara recsegett
délután öt órakor,
és a bika győzelmesen tipródott a homlokán
délután öt órakor,
s haldoklása bizonytalan szivárványt szőtt a szobán
délután öt órakor,
A rohadás mint az árnyék hajolt hozzá közelebb
délután öt órakor,
s fűzöld lágyékára lila kardvirágot színezett
délután öt órakor,
Sebeiben lángok égtek, láva volt a betegágy
délután öt órakor,
a tömeg kinn úgy szorongott, hogy beverte ablakát
délután öt órakor,
délután öt órakor,
minden óra hallgatott
délután öt órakor.
 

II. Kiontott vére

Csak vérét, vérét ne lássam!
Fedje a hold fénypalásttal,
hogy Ignációt vérében
a porondon meg ne lássam!
Tárt ablak a hold az égen,
s tépett felhő-kendők szállnak.
Az aréna mellvédjére
ólomszürke füzek álltak.
Jaj, csak vért, csak vért ne lássak!
Emlékének gödröt ásnak.
Szólj a sápadt jázminoknak,
szólj, hogy ő is jázminsápadt!
Vért, csak vért, csak vért ne lássak!
Megy a lépcsős körszínházban
felfelé a torreádor,
fenn a hajnalt nem találja
és halálát viszi vállon.
Omló vérpatakba lábol
és szép testét nem találja,
csak vérét ne kelljen látnom!
Vére bugyborékol, lángol,
tele lett a porond üstje,
felfolyik a páholyokra,
végigömlik a korláton,
vérben áznak az ülések,
véres lett a vörös bársony,
mért kell omló vérét látnom?
Mikor megdöfték a szarvak,
szemet sem hunyt, meg se hőkölt,
riadt anyák borzadva
néztek fel az égtetőre,
reszketett a legelőföld:
könyörgött a néma csorda
az égi Vezérbikához,
hogy legyen haragjuk őre.
Sevillának nincs oly nagyja,
kivel méltán összevessem,
kard nem fénylett, mint a kardja,
szív nem dobbant ily nemesen,
mint az antik márványszobrok,
csupa arány volt és méret,
Andalúzia Rómája
csókolt homlokára mézet,
ötlet, élc volt szava sója,
mosolygása: tubarózsa!
S mily hatalmas viador volt!
Mikor a porondra lépett,
keze kalászt simogatott,
sarkantyúja vasat tépett,
s hogy ment végig a vásáron,
szemöldökén harmat fénylett,
s a halálban is míly rettenthetetlen
az elmúlás banderillái ellen!
Elaludt most mindörökre,
gyökér, pondró el nem hagyja,
virágszirom koponyáját
tolvajkulccsal nyitogatja.
Réten át s a tenger mellett
dalolászik vérpatakja,
bikaszarvon sellőt ugrik,
medrét vakon váltogatja,
száz patán át botladozik,
mint az állat hosszú nyelve,
mindent ellep
fenn a Tejút
mennyei Guadalquivirje mellett.
Ó jaj, ó jaj Spanyolország
sziklafalas, fehér földje,
ó jaj, ó jaj Ignáció
kemény vére, vérözönje,
ó jaj, ó jaj érverése
dalolászó csalogánya!
Csak a vérét,
csak a vérét meg ne lássam!
Mert nem fér el vérkehelyben,
sem pohárban,
nincsen fecske,
hogy feligya cseppről-cseppre,
hogy lehűtse, a zúzmarás
fénynek nincsen elég könnye,
nem elég a liliomok vízözönje,
sem a kristály hegyek minden
ezüstje, hogy őt befödje.
Nem akarom!
nem akarom látni többet!
 

III. Ittmaradt holtteste

A sírkő márvány homlok, alatta álmok nyögnek,
de hol a fodros víz s a didergő ciprusok?
A sírkő hátán hordja az idő tarisznyáját,
fa sarjad rajta könnyből és csillagkoszorú.
Én már a nemzedékek esőit láttam hullni,
kik mind kérve emelték fel vézna karjukat:
így akartak elfutni a sír gránit boltjától,
mely tagjaikat oldja s a vért nem issza fel.
Mert a sírban csak a köd s a gyom gyökere nő meg,
a pacsirta csontváza s a homály farkasa:
kapu a sírkő, honnét arénák sora nyílik,
a túlvilág porondja, melynek nincs körfala.
Ott fekszik kiterítve Ignáció, a délceg,
tekintsetek még egyszer testére. Vége van.
A halál halvány kénnel kente be bőrét; arcát
is átformálja, mint egy zord Minotauruszét.
Mert vége van. Esővíz szalad le szája ereszén,
s bordái horpadt kerítésén az őrült szél dühöng.
Kiomló vérszagától megrészegült a csorda
s a szarvasmarhák bőgnek s izzadtan párzanak.
Nos hát, mit szóltok ehhez? Egy néma hulla bűzlik,
előttünk fekszik teste, a gyorsan illanó.
Nemes forma, mely csupa párduc és rigó volt,
s most kút, mely véghetetlen lyukakkal lesz tele.
Kik merték halotti leplét összegyűrni?
Minden szavuk hazugság!
E ravatalnál senki ne nyögjön s óbégasson,
ne pengessen sarkantyút, ne cifrázza a gyászt!
Ne lépjen ide ember, csak tág, nagy szembogárral
és nézzük meg e testet, melynek nincs nyugta már.
Most lépjen ide minden keménykötésű férfi,
ki a lovat nyeregbe töri s a víz ura,
kinek bunkó a csontja, vad dalra nyílik szája
és fogain a nyárnap vet szikrát, mint a vas.
Ily férfiakat lássak most a ravatal mellett
e testnél, melynek minden gyeplője elszakadt,
most mutassák meg, merre s mily kapun menekült el
kapitányunk, akit a halál megkötözött.
Azt akarom, hogy jöjjön el a könnyek folyója,
mely lágy ködöket hurcol s melynél mélyebb a part,
vigye az ár s vezesse el Ignáció testét,
hogy a bikák bőgését többé ne hallja már.
Had vesszen el holtteste a hold körszínházában,
mely mozdulatlanságot színlel, mint szűzleány,
hadd tűnjön el az éjben, hol halak sem ugrálnak
s deres cserjéssé fagynak az elszállt illatok.
Nem engedem, hogy testét gyászkendőkkel takarják,
hadd szokjon a halálhoz, mely elragadta őt.
Eredj, Ignáció, ne hallgasd a szarvasbőgést,
eridj, megállt tenéked a víz, akár a part.
 

IV. Bolygó lelke

Nem ismer rád a bika, sem a fügefa,
lakóházad hangyái, meg a pejlovad,
nem ismernek rád a kölykök s a délután,
mert meghaltál s ez végleges.
Nem ismer rád a temető-aréna sem,
sem a fényes selyemlepel, amelyben semmivé leszel,
és szótalan emlékköved sem emlékeztet tereád,
mert meghaltál s ez végleges.
Jön majd az ősz: csigabigák fújják meg nyálas kürtjeit,
s a fázós borhegyre a köd aggatja szőlőfürtjeit,
de soha senki nem akad, aki szemed fényébe les,
mert meghaltál s ez végleges.
Meghaltál oly örökre, mint földünkön minden más halott,
minden halott, akit a világ elfelejt
s döglött kutyák szemétdombjára dob.
Nem ismer holnap senki rád. De versemben megzengelek,
hogy a jövőnek isteni tested báját én nyújtsam át,
hadd zengem messze földeken érett tudásod hírnevét,
hadd zengelek, ki arcodon hordoztad a halál ízét,
de egy gesztussal könnyedén elküldtél minden bánatot.
Nagyon soká lesz, ha ugyan születik még ily andalúz,
a sors kegyence, ily nemes, ily szép, ily karcsú, ily fiús.
Nyögő panasszal lényed tűnt varázsát így daloltam én
a szellőnek, a ciprusnak, az ifjú olajágnak.
Ez itt a vége Ignáció Sánchez Mejías siratódalának.
 

(Budapest, 1956)

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]