Szűzlány a misén
| A tömjénfüst viola nádkosár, |
|
| Ima fűzéredből harmat csepeg. |
|
| Dőlj hátra mély, sötét üléseden, |
|
| s melled sötétzöld dinnyehéjait |
|
|
Lovasember éneke
| Telihold süt, mégsem érek |
|
| Vérszín hold és éjszín kanca, |
|
| Jaj, gyors kancám lába véres, |
| jaj, a halál előbb ér el, |
|
|
Szonett
| Rezgő ezüst elnyúlt fantomja, mélán |
| nyöszörgő éji szellő szürke karma: |
| feltépte régi sebemet, majd némán |
| elszállt s vágyammal itt hagyott magamra. |
|
| Szerelmi seb, sugározz tiszta fényt rám, |
| vérforrásom te légy s az élet napja, |
| mély árok, hol elnémult filomélám |
| fájdalmam alá puha fészkét rakja. |
|
| Legyen szívem szédült zsongása mézem, |
| ha majd a vadvirágok közt kinyúltam, |
| s szépséged helyett lelked leng fölébem. |
|
| A kis csermely meg okkersárgán surran, |
| hol párás parti fűcsomók tövében |
| vörös vérem a vándor vízbe csurran. |
|
|
Az út
| Talpig gyászban merre halad, |
| Sem Kordobát, sem Sevillát |
| Granadát sem, mely úgy vágyik |
| lovast, hol a sírkeresztek |
| közt majd egy se dudorász. |
|
Ignacio Sánchez Mejías torreádor siratója
I. Felökleltetése és halála
| pillanatnyi pontossággal délután öt óra volt. |
| Gyermek vitte le a fehér lepedőt |
| Ott állt még a meszesvödör, mint előbb, |
| s a porondon nem volt más, csak a halott |
|
| Szél görgette a sok vatta-csomagot |
| a műszerek nikkelére s a szondákra pára szállt |
| viaskodott lelkéért már galamb meg leopárd, |
| és a bikaszarv nyomával küszködött egy férficomb |
|
| Mély húr hangja zendült s bongott, mint a gong |
| csoportosan ácsorgott az utcasarkokon a csend |
| s szállt az arzén ködharangja a porondon odalent |
| izzadozni, olvadozni kezdett teste hava már |
| amikor az arénában a jód lila szaga szállt |
| és petéit mély sebébe belerakta a halál |
| s a cirkuszban büszke daccal csak a bika maga állt |
|
| Tolóágy lett koporsója, görgették a kerekek |
| fülében tört sípcsontjai zenekara recsegett |
| és a bika győzelmesen tipródott a homlokán |
| s haldoklása bizonytalan szivárványt szőtt a szobán |
| A rohadás mint az árnyék hajolt hozzá közelebb |
| s fűzöld lágyékára lila kardvirágot színezett |
| Sebeiben lángok égtek, láva volt a betegágy |
| a tömeg kinn úgy szorongott, hogy beverte ablakát |
|
|
| Csak vérét, vérét ne lássam! |
|
| Fedje a hold fénypalásttal, |
| a porondon meg ne lássam! |
|
| Tárt ablak a hold az égen, |
| s tépett felhő-kendők szállnak. |
| Jaj, csak vért, csak vért ne lássak! |
|
| Szólj a sápadt jázminoknak, |
| szólj, hogy ő is jázminsápadt! |
| Vért, csak vért, csak vért ne lássak! |
|
| Megy a lépcsős körszínházban |
| fenn a hajnalt nem találja |
| és szép testét nem találja, |
| csak vérét ne kelljen látnom! |
|
| Vére bugyborékol, lángol, |
| tele lett a porond üstje, |
| véres lett a vörös bársony, |
| mért kell omló vérét látnom? |
|
| Mikor megdöfték a szarvak, |
| szemet sem hunyt, meg se hőkölt, |
| hogy legyen haragjuk őre. |
|
| Sevillának nincs oly nagyja, |
| kivel méltán összevessem, |
| kard nem fénylett, mint a kardja, |
| szív nem dobbant ily nemesen, |
| mint az antik márványszobrok, |
| csupa arány volt és méret, |
| ötlet, élc volt szava sója, |
| S mily hatalmas viador volt! |
| sarkantyúja vasat tépett, |
| s hogy ment végig a vásáron, |
| szemöldökén harmat fénylett, |
| s a halálban is míly rettenthetetlen |
| az elmúlás banderillái ellen! |
|
| gyökér, pondró el nem hagyja, |
| tolvajkulccsal nyitogatja. |
| Réten át s a tenger mellett |
| bikaszarvon sellőt ugrik, |
| száz patán át botladozik, |
| mint az állat hosszú nyelve, |
| mennyei Guadalquivirje mellett. |
| Ó jaj, ó jaj Spanyolország |
| sziklafalas, fehér földje, |
|
| csak a vérét meg ne lássam! |
| Mert nem fér el vérkehelyben, |
| hogy feligya cseppről-cseppre, |
| fénynek nincsen elég könnye, |
| nem elég a liliomok vízözönje, |
| sem a kristály hegyek minden |
| ezüstje, hogy őt befödje. |
|
|
| A sírkő márvány homlok, alatta álmok nyögnek, |
| de hol a fodros víz s a didergő ciprusok? |
| A sírkő hátán hordja az idő tarisznyáját, |
| fa sarjad rajta könnyből és csillagkoszorú. |
|
| Én már a nemzedékek esőit láttam hullni, |
| kik mind kérve emelték fel vézna karjukat: |
| így akartak elfutni a sír gránit boltjától, |
| mely tagjaikat oldja s a vért nem issza fel. |
|
| Mert a sírban csak a köd s a gyom gyökere nő meg, |
| a pacsirta csontváza s a homály farkasa: |
| kapu a sírkő, honnét arénák sora nyílik, |
| a túlvilág porondja, melynek nincs körfala. |
|
| Ott fekszik kiterítve Ignáció, a délceg, |
| tekintsetek még egyszer testére. Vége van. |
| A halál halvány kénnel kente be bőrét; arcát |
| is átformálja, mint egy zord Minotauruszét. |
|
| Mert vége van. Esővíz szalad le szája ereszén, |
| s bordái horpadt kerítésén az őrült szél dühöng. |
| Kiomló vérszagától megrészegült a csorda |
| s a szarvasmarhák bőgnek s izzadtan párzanak. |
|
| Nos hát, mit szóltok ehhez? Egy néma hulla bűzlik, |
| előttünk fekszik teste, a gyorsan illanó. |
| Nemes forma, mely csupa párduc és rigó volt, |
| s most kút, mely véghetetlen lyukakkal lesz tele. |
|
| Kik merték halotti leplét összegyűrni? |
|
| E ravatalnál senki ne nyögjön s óbégasson, |
| ne pengessen sarkantyút, ne cifrázza a gyászt! |
| Ne lépjen ide ember, csak tág, nagy szembogárral |
| és nézzük meg e testet, melynek nincs nyugta már. |
|
| Most lépjen ide minden keménykötésű férfi, |
| ki a lovat nyeregbe töri s a víz ura, |
| kinek bunkó a csontja, vad dalra nyílik szája |
| és fogain a nyárnap vet szikrát, mint a vas. |
|
| Ily férfiakat lássak most a ravatal mellett |
| e testnél, melynek minden gyeplője elszakadt, |
| most mutassák meg, merre s mily kapun menekült el |
| kapitányunk, akit a halál megkötözött. |
|
| Azt akarom, hogy jöjjön el a könnyek folyója, |
| mely lágy ködöket hurcol s melynél mélyebb a part, |
| vigye az ár s vezesse el Ignáció testét, |
| hogy a bikák bőgését többé ne hallja már. |
|
| Had vesszen el holtteste a hold körszínházában, |
| mely mozdulatlanságot színlel, mint szűzleány, |
| hadd tűnjön el az éjben, hol halak sem ugrálnak |
| s deres cserjéssé fagynak az elszállt illatok. |
|
| Nem engedem, hogy testét gyászkendőkkel takarják, |
| hadd szokjon a halálhoz, mely elragadta őt. |
| Eredj, Ignáció, ne hallgasd a szarvasbőgést, |
| eridj, megállt tenéked a víz, akár a part. |
|
|
| Nem ismer rád a bika, sem a fügefa, |
| lakóházad hangyái, meg a pejlovad, |
| nem ismernek rád a kölykök s a délután, |
| mert meghaltál s ez végleges. |
|
| Nem ismer rád a temető-aréna sem, |
| sem a fényes selyemlepel, amelyben semmivé leszel, |
| és szótalan emlékköved sem emlékeztet tereád, |
| mert meghaltál s ez végleges. |
|
| Jön majd az ősz: csigabigák fújják meg nyálas kürtjeit, |
| s a fázós borhegyre a köd aggatja szőlőfürtjeit, |
| de soha senki nem akad, aki szemed fényébe les, |
| mert meghaltál s ez végleges. |
|
| Meghaltál oly örökre, mint földünkön minden más halott, |
| minden halott, akit a világ elfelejt |
| s döglött kutyák szemétdombjára dob. |
|
| Nem ismer holnap senki rád. De versemben megzengelek, |
| hogy a jövőnek isteni tested báját én nyújtsam át, |
| hadd zengem messze földeken érett tudásod hírnevét, |
| hadd zengelek, ki arcodon hordoztad a halál ízét, |
| de egy gesztussal könnyedén elküldtél minden bánatot. |
|
| Nagyon soká lesz, ha ugyan születik még ily andalúz, |
| a sors kegyence, ily nemes, ily szép, ily karcsú, ily fiús. |
| Nyögő panasszal lényed tűnt varázsát így daloltam én |
| a szellőnek, a ciprusnak, az ifjú olajágnak. |
|
| Ez itt a vége Ignáció Sánchez Mejías siratódalának. |
|
|
|
|